Tarr Béla filmje újra a mozikban: „Ami a nagy dolog benne, hogy ennyi idő után”

Hogyan került újra az angol mozikba a Werckmeister-harmóniák?

Úgy, hogy végül is, évek után az ember beadja a derekát és hozzájárul ahhoz, hogy digitalizálják a filmet.

Könyörögni kellett ezért önnek.

Igen, de most már az egész csomag be van digitalizálva, és újjáélednek a filmek a mozikban.

De mi az oka annak, hogy nehezen adta be a derekát?

Tudja, a celluloid egy teljesen más képi világ. A digitális mindig egy kicsit hidegebb. Nagyon sokat kínlódtunk vele, hogy megtartsuk a melegségét, az árnyalatait. Az egy másik nyelv.

Mikor keresték meg ezzel, és hogyan zajlott a folyamat? Ki digitalizálta?

Részben Amerikában digitalizálták, részben a Magyar Filmlaboratóriumban csináltuk. Annyi történik, hogy a filmjeinknek van egy világforgalmazója Párizsban, hozzá fordul mindenki, aki kéri a világból. És most már gyakorlatilag újraélednek a filmek. A Sátántangó már harmincéves film, a Werckmeister 24 éves, szóval telik az idő, és nagy örömmel tölt el minket, hogy kiállják az idő próbáját.

Nemhogy kiállják az idő próbáját, hanem a Cirko-Gejzír mozi ma is csordulásig megtelt emberekkel, hogy megnézzék a Sátántangót, és tucatnyi újabb kritika jön ki a filmjeiről a nemzetközi sajtóban. A férjem valószínűleg az ön egyik legnagyobb rajongója, Los Angelesből rendeltem neki egy Tarr Béla feliratú pólót.

Tényleg?

Azért ez nagy dolog. Azt mondta, amerikai-magyar együttműködéssel digitalizálták a filmet. Magyar pénzből, vagy amerikai pénzből?

Ez amerikai pénz.

Ki kereste meg önt? Hogyan született ez a döntés Amerikában?

Annyi történt, úgy emlékszem, hogy Torontóban voltam zsűritag és akkor jött ez az Arbelos nevű amerikai cég, két fiatalember, az egyik ázsiai, a másik amerikai, és elkezdtünk egymással ismerkedni. Mert ugye, ha az ember odaadja a filmet, az egy bizalmi viszony is. Bíznom kell abban, hogy nem fogják elkótyavetyélni, nem fogják lejáratni, rendesen fogják kezelni.

Mivel győzték meg önt?

Nem tudom, az ember ezt mindig megérzi. Néznek a szemedbe, és akkor el tudod dönteni.

Meddig tartott, amíg beadta a derekát?

Jó fél évig.

Vált ki önből érzéseket, vagy szokott azon gondolkodni, hogy nem a magyar állam, vagy a magyar állam valamelyik illetékes szerve kereste meg önt azzal kapcsolatban, hogy digitalizálnák ezeket a filmeket és újrajátszanák a mozikban, hanem amerikaiak, amerikai pénzből tették mindezt?

Nézze, bárhol el tudja olvasni a véleményemet a magyar kultúrpolitikáról. Azt gondolom, hogy nem meglepő.

Mi az oka annak, hogy a Werckmeister-harmóniákat választották, hogy bemutassák újra a mozikban?

Az összes többit is bemutatják, csak ezt tekintették zászlóshajónak.

Ennek van valamilyen különös oka, vagy azért, mert ennek a digitalizálásával készültek el először?

Nem, ezzel készültünk el utoljára.

De akkor miért ezzel kezdik a sorozatot?

Azért, mert revelációnak tartják.

Miért pont ezt?

Ezt tőlük kell megkérdezni.

Ön nem kérdezte meg?

Nem én.

És volt kint, vagy megy ki?

Nem fogok tudni elutazni. Egy gerincműtét után vagyok. Szóval ez most kimarad.

Sajnálja?

Voltam én már arrafelé.

Jó, de azért ne mondja nekem azt, hogy ez nem nagy dolog még ennyi idő után is.

Ami a nagy dolog ebben, hogy ennyi idő után.

Volt olyan pillanat a karrierjében, amikor nem volt a csúcson? És most nem arra gondolok, hogy kapott pénzt filmekre, vagy hogyan tudott dolgozni, hanem az elismertség tekintetében. Volt egyetlen pillanat, amikor nem a legnagyobbak között emlegették?

Meg nem mondom magának. Tudja, nem ez a végcélja a dolgoknak.

Hanem mi?

Hogy amikor kijön az ember a moziból, akkor erősebbnek vagy gyengébbnek érzi magát. Ez számít.

Lehet mondani, hogy az ön filmjei hiába szólnak egyetemes dolgokról, egyetemes érzésekről, de a keret, amiben vannak, nagyon magyarspecifikus?

Hát persze.

Amit ön mondani akar, és az, amit mondjuk Londonban vagy New Yorkban megértenek belőle, mennyire más, mint amit ön elképzelt? Számít ez?

Nem, azt hiszem, hogy egy rendes mű egyszerre lokális és univerzális. Nagyon fontos, hogy ahogyan a lokalitásunkra, tehát az országunkra ránézünk, azt mindig olyan pontról tesszük, amiben megvan az univerzalitás. Tehát azt keressük, hogy miben vagyunk azonosak a többiekkel. És ez természetesen egy multikulturális tevékenység.

Címlapi nyitókép: David Zorrakino/Europa Press via Getty Images