„Ha ebbe most nem állunk bele, akkor bármit megtehetnek velünk” – mit éreznek a karinthys diákok tanáraik kirúgása után?

Rábai Jánosnak Éveken át a Karinthy Frigyes Gimnáziumban indult minden hétköznap reggele, de mostanában már inkább elkerüli  az iskola környékét. Magyart és médiaismeretet tanított, és ő is egyike annak azoknak a tanároknak, akiket azért rúgtak ki, mert polgári engedetlenséggel próbálták felhívni a figyelmet a pedagógusok és a közoktatás helyzetére.

„Még azért nehéz felfogni, hogy vége. Szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy jó ideig nem fogok idejönni” – mondja elgondolkodva. 

Tavaly őt választották az év tanárának. 

A diákjai lelkesen integetnek neki, amikor észreveszik. „Két perc alatt kihúzták a talajt. Sokszor kérdezik tőlem, hogyan reagáltam, amikor megtudtam, hogy elbocsátottak. Erre azt szoktam mindig mondani, hogy igazából nem tudtam reagálni, nem volt időm. Szépen, lassan fogja fel az ember” – magyarázza.

Az osztálya épp végzős. Ha tudta volna, hogy ez lesz a vége, akkor is belevág a tiltakozásba? – kérdezem tőle. Egy pillanatra elgondolkodik. „Őszintén szólva valahol ez benne volt. Nem szerettünk volna eddig elmenni. Mi azt gondoltuk, hogy talán hamarabb meghallgatnak minket.”

Elege lett a tanároknak

Egy kora októberi reggelen tanárok várakoztak a Karinthy Frigyes Gimnázium aulájában, de nem az óráikra, hanem a tankerületi központhoz indultak. Diákok és szülők kísérték el őket. A pedagógusok személyesen vették át azt az írásbeli figyelmeztetést, amit azért kaptak, mert részt vettek a tanárok polgári engedetlenségében. Azért választották a tiltakozásnak ezt a formáját, mert szerintük a mostani szabályok miatt nem tudnak normálisan sztrájkolni.

Percekig kopogtattak, mire a tankerületi központnál ajtót nyitottak nekik. Odakint közben egyre nagyobb tömeg skandált, egy időre a forgalmat is leállították. A pedagógusokat végül kettesével engedték be. Rábai János volt az egyik tanár, akit kirúgással fenyegettek meg. Miután átvette a hivatalos papírt, az épület előtt egy megafont nyomtak a kezébe, ő pedig a tanárok munkájának fontosságáról kezdett beszélni. „Fogjunk össze, mert csak így lehet változás! Mert hogyha nincs tanár, nincs jövő” – kiabálta, a tömegből pedig kitört az éljenzés. Aznap több mint 20 tanárt figyelmeztetett a tankerület. A papíron az állt: ha legközelebb is polgári engedetlenséget követnek el, rendkívüli felmondásra számíthatnak.

Érettségi előtt veszítették el az osztályfőnöküket

Mohos Eszter és Papp Máté osztálytársak. Huszonhárman jártak Rábai János osztályába, most volt a szalagavatójuk, néhány hónappal az érettségi előtt bocsátották el az osztályfőnöküket. Görbe Orsolya az évfolyamtársuk, ő is a pedagógus tanítványa. „Éreztem az óráin, hogy partnerként kezel, hogy igenis fontos az én véleményem. És lehet, hogy nincs igazam, vagy teljesen más irányból közelítek meg valamit, de nem baj” – mondja Orsi, amikor a diákokat arról kérdezem, miért szerették Rábai János óráit.

„Nyíltan lehetett vele beszélgetni akármiről. Nem feltétlenül csak a tananyagról: ha bármilyen problémánk volt, meg tudtuk vele beszélni. Élvezetesen tanított, látszott rajta, hogy ő szereti ezt a tantárgyat, és sokat is tud róla” – egészíti ki Máté. Eszter annyit tesz hozzá, hogy a pedagógus lelkesedése ragadós volt. „Úgy adta át ezt az egészet nekünk, hogy még mi is megszerettük az irodalmat, még azok is, akik nem szeretik annyira ezt a humán részét a tanulmányoknak.”

A gimisek hónapok óta látták a tanáraikon, hogy valami nincs rendben. 

Lehetett látni rajtuk, hogy nem boldogok a helyzettel, meg hogy próbálnak kiállni magukért, de alig van visszhangja, és nem tudnak eredményeket elérni. Ezért gondoltuk azt, hogy elkezdünk diákként is beleállni a tiltakozásba

– mondja Máté. „A stressz látszott az arcukon. Éreztük, hogy valami nincsen rendben, valami nem oké. Nyilván ez elkezdett minket foglalkoztatni, és nagyon szerencsések vagyunk szerintem, hogy ezt meg tudtuk velük beszélni, és engedték, hogy kérdezzünk” – teszi hozzá Orsi.

Rábai János azt mondja, a tanárok tiltakozásának sokkal összetettebb okai vannak annál, hogy nagyon keveset keresnek. Ő elsőként a munkakörülményeket említi, hogy semmire sem jut elég pénz. „Hogy ne az legyen, hogy a nyomtatópapírt a szülőktől kell kérni” – rázza a fejét. A Karinthy az ország egyik legjobb gimnáziuma, mégis évek óta küszködnek a beázással. 

Egy jó gimnáziumról van szó. És ott tartunk, hogy tényleg a penésszel küszködünk? Penészes teremben nem szeretnénk tanítani.
 

Szerinte a tananyagot is át kellene dolgozni. „Nagyon túlterheltek akár a diákok, akár a tanárok, ezt érdemes lenne újragondolni. Érdemes volna egy kicsit korszerűsíteni a tananyagot, egy picit több szabadságot adni.”

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a növekvő elégedetlenséget látva a kormány megszigorította, hogy milyen feltételekkel sztrájkolhatnak a tanárok. Előírták, hogy az órák felét meg kell tartani, az érettségi tárgyakból pedig az összeset, ezzel Rábai szerint még a jogot is elvették tőlük arra, hogy kiálljanak magáért. „Hogyha én sztrájkolni szeretnék, akkor nem tudok normálisan, hiszen a végzős óráimnak a 100 százalékát meg kellene tartanom. Tehát totálisan láthatatlan lenne az én kiállásom” – mondja. Sztrájk helyett így maradt a polgári engedetlenség, szerinte lényegében belekényszerültek abba, hogy egyre radikálisabb eszközökhöz nyúljanak. 

Szalagavatóra, érettségire, továbbtanulásra készülés, egy végzősnek ezer dolga van. Miért álltak mégis bele a tiltakozásba? – kérdezem a diákjaitól. „A mi gyerekeink fognak legközelebb ebbe az oktatási rendszerbe járni, és szerintem mi látjuk át a legjobban, hogy milyen problémák vannak” – indokol Máté. Eszter hozzáteszi:

Most ez a fontos, tényleg. Hogyha ebbe most nem állunk bele, akkor bármit megtehetnek velünk.

Csaknem ezer diák és szülő állt ki mellettük

Amikor októberben az osztályfőnökük és a tanáraik elindultak átvenni a figyelmeztetést, mindhárom gimnazista ott volt az egyre sokasodó tömegben. „Minket az iskola megkért, hogy ne menjünk, mert nem akarnak bajt. Én nem is mentem el, de aztán annyian írták, hogy ott vannak, hogy tíz perc alatt elkészültem és futottam, hogy ott legyek. Iszonyatosan megható volt… és valahol szomorú is” – mondja Orsi. „Ahogy ott állsz abban a nagy tömegben, de téged valahogy mégis jobban érint ez az egész, mert a te osztályfőnököd van bent” – idézi fel Máté. Eszter szerint nagyon megrázó délután volt. „Az igazságtalanság érzése, amikor tudjuk, hogy ennek nem így kéne lennie. Amikor próbálsz kiabálni, de nem jön ki hang a szádon, mert sírsz. Borzasztó volt.”

Rábai János szerint a gyerekektől azt kérték, álljanak meg távolabb, a villamossínnél, de ezt egy idő után lehetetlen volt betartani. Rádöbbentek, hogy csaknem ezer diák és szülő állt ki mellettük. 

Lehetett látni, hogy a túloldalon sorfalat állnak a diákok. Az azért megrázó volt
 

 – idézi fel a pedagógus. Bár a tankerület figyelmeztetése egyértelmű volt, ez nem szegte kedvüket. A gimi 35 tanárja egyhetes munkabeszüntetést jelentett be, amihez több mint két tucat, a Külső Pesti Tankerülethez tartozó intézmény csatlakozott. Novemberben aztán jött a sokk: három budapesti gimnáziumból nyolc tanárt rúgtak ki, mert polgári engedetlenséggel próbálták felhívni a figyelmet a közoktatás helyzetére.

Irodalomórán jött a hír a kirúgásokról

„Két osztálytársam odament a tanár úrhoz, és megkérdezte tőle, hogy van ez a cikk a Telexen, tud-e róla bármit. A cikkben akkor még csak annyi volt, hogy megint kirúgtak nyolc tanárt. A tanár úr viszont nem tudott semmiről, és kiment a teremből” – meséli Máté. „Nehéz volt mit kezdeni a helyzettel. Amikor kilépsz az osztályteremből, és két perccel később közlik veled, hogy holnaptól nincs munkád, és a másnapi óráidat már meg sem tarthatod, azt azért nehéz feldolgozni. Nem igazán tudja hová tenni az ember” – idézi fel az első sokkot Rábai János. „Az aulába mentünk, és csak azt láttuk, hogy mindenki össze-vissza megy. Volt, aki ült és sírt. A sírás szélén voltunk mi is” – mondja Eszter. Orsi a szüleitől tudta meg a hírt.

 Én ott összetörtem, és pont utána nem sokkal láttam egy interjút a tanárokkal, és azt végigsírtam. És rögtön bennünk volt, hogy akkor ma megyünk tüntetni. 

Aznap este több ezer diák tiltakozott a kirúgások miatt az oktatásért felelős Belügyminisztérium előtt. Másnap diákok sorfala és taps fogadott minden érkező tanárt az Eötvös József Gimnáziumban, ahonnét egy pedagógust rúgtak ki. A gimnazisták ülősztrájkba kezdtek a folyosókon, később leragasztott szájjal tüntettek az intézmény bejáratánál. A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban is egy pedagógusnak mondtak fel, a diákok az iskola nevének kezdőbetűit és a kirúgott tanárok becenevét skandálva vonultak a városban. A legtöbb tanárt, hatot a Karinthyból küldték el. Az iskola szinte összes diákja a tankerületi központhoz vonult tiltakozásul. Sem a tanárok, sem a diákok nem bírták ki sírás nélkül. A kirúgások után két nappal több intézményben rendkívüli tanítási szünetet kellett elrendelni, mert 78 iskola több mint 700 tanára kezdett polgári engedetlenségbe.

Miatta szerették meg a nyelvtanulást

A kora délutáni séta szokatlan Ősi Juditnak. Ilyenkor még tartani szoktak az órái. Őt is azért bocsátották el, mert részt vett a polgári engedetlenségben. Ő volt az iskola egyetlen csak francia szakos tanára. Még hiányzik neki a pedagógusok életének megszokott rendszere. „A kirúgásom utáni napon keltem, és siettem, hogy beérjek az iskolába. Nehogy elkéssek. A ritmus még bennem volt. Még nem találom a helyem” – meséli.

A tanítványai közül Káldos Anna tizedikes, Németh Enikő jövőre lesz végzős, Kalmár Csenge pedig tavaly ballagott. Arról beszélgetünk, hogy egy jó pedagógus egy életre hatással van a tanítványaira. „Én nem is franciát szerettem volna tanulni. Aztán idekerültem a tanárnőhöz, és most már ezt a nyelvet tanulom tovább, annyira megszerettette velem” – meséli nevetve Csenge. „A tanárnő személyisége meg az órák hangulata olyanok voltak, amiket nem lehet nem szeretni. Sosem éreztem azt, hogy franciából túl lennék terhelve. Azon volt a hangsúly, hogy jól érezzük magunkat, és szerintem így sokkal többet tanultunk, mintha magoltunk volna” – mondja Anna. Franciául tanulni nem könnyű – neveti el magát Enikő is. „Amikor nulláról odamegy az ember, és olyan hangokat kell kiejteni, amik nincsenek is ott” – meséli, miközben a többiek is buzgón bólogatnak. „A tanárnő mindig is azt tanította nekünk, hogy a nyelv nem egy tantárgy, hanem egy eszköz, aminek elsajátítjuk a használatát.”

Amikor Ősi Judittól azt kérdezem, hogy miért ő kezdett tiltakozni, rávágja, hogy részben az időjárás miatt. „Ez furcsán hangzik, de nagyon esős időszak volt ősszel, minden beázott, és penészes volt. Teljesen méltatlan körülmények között jártunk-keltünk a gyerekekkel” – ingatja a fejét. 

Folyt a víz be a falakon. Csúszkáltunk a vizes lépcsőkön, a konnektorok beáztak, szigszalaggal ragasztották le őket, és akkor azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Szóval muszáj valami erőteljesebb, figyelemfelhívó akcióba kezdeni.

Szerinte durva leegyszerűsítés azt mondani, hogy a tanárok magasabb fizetésért tüntetnek. „Nem akarok álszent lenni, természetesen fontos, ugyanis abból a pénzből, amit mi keresünk, szinte lehetetlen megélni. De elsősorban a gyerekek miatt csináljuk ezt az egészet” – fejti ki. A tanítványai egyetértenek. „Mi is ebben az oktatási rendszerben töltjük a mindennapjainkat, és mi is látjuk a problémákat. Látjuk, hogy beázik az iskola, meg penészes termekben kell tanulnunk. Ahogy azt is, hogy mi és a tanáraink is túl vannak terhelve” – jegyzi meg Anna. 

Katasztrofális körülmények között tanulunk, és katasztrofális dolgokat tanulunk nap mint nap 

– egészíti ki Enikő. Ősi Judit szerint a problémákról többször írtak a tankerületnek, de nem kaptak választ. Azt se tudják, hogy egyáltalán elolvasták-e a leveleiket. Ő is úgy látja: a sztrájknak semmi értelme nem maradt, amióta átírták a szabályait. „Kívülről teljesen láthatatlan marad, a napló be van írva, a gyerekeknek megtartják az összes óráját, a szülők nem is feltétlenül értesülnek róla. A gyerekek gyakran az ilyen napok után felszabadultabban, vidámabban mennek haza, mert kellemeset pingpongoznak ahelyett, hogy matekdolgozatot írnának” – sorolja. A tantestület megosztott volt, de ő szeretett volna határozottabban tiltakozni. Azt mondja, párbeszédet akartak kikényszeríteni. Volt olyan pont, amikor rájött, hogy az állásával játszik? – kérdezem. 

Azt hiszem, hogy az elejétől tudtam, hogy az állásommal játszom. Csak nem hittem el
 

 – mondja elgondolkodva.

A kirúgások napja mindenkit megviselt a Karinthyban. „Informatikaórán kaptam egy cikket, meg sem nyitottam, de már elkezdtek írogatni az emberek, hogy hallottam-e, hogy ez most minket is érint” – meséli Enikő. „Különféle nevek repkedtek, aztán végül lett egy végleges lista a kirúgott tanárokról. Síró diákok voltak a folyosón mindenhol. Olyan volt az egész, mintha egy rémálom lenne” – mondja Anna. „Elképzelni sem tudtam, hogy ez megtörténhet ebben az országban, a 21. században” – teszi hozzá Csenge.

Ősi Judit épp nem dolgozott. „Egy bankban ültem éppen, és az első gondolatom az volt, hogy ezt nem hiszem el. Szégyelltem magam, mert telefonálnom kellett, miközben ott ültem az ügyintézővel szemben. Bocsánatot kértem, hogy ne haragudjon, de hát most rúgtak ki az állásomból” – meséli. Nem sokkal később elkezdtek dőlni az üzenetek. „Nekem az nagyon fontos volt, hogy főleg a gyerekektől nagyon sok üzenetet kaptam, hogy értjük a tanárnőt, nagyon sajnáljuk.”

Szerinte nem igaz, hogy a polgári engedetlenségben részt vevő tanárok nem végezték el a munkájukat, ezért jogos a kirúgásuk. Az órák megtartása ugyanis csak a munkájuk egy része. „Egy tanítási órára legalább egyet kell készülni, ha beleszámítjuk a javítást és a felkészülést. Mert az ember nem beesik egy órára, és megtartja, ahogy esik, úgy puffan, hanem felkészül.” Ehhez még hozzájön az adminisztráció, a kapcsolattartás a szülőkkel, a programok, kirándulások, tanulmányi utak szervezése és hasonlók. „Ugyan nem tartottunk órát, de az összes többi tevékenységet folytattuk.”

Enikő azt mondja, azóta sem tért magához. 

„Olyan embereket vettek el tőlünk, akiket mi szeretünk, és olyan óráktól fosztottak meg minket, amiket mi szeretünk
 

 – mondja felháborodottan. „Azzal indokolják, hogy jajj, hát a tanárok megfosztják a diákokat a tanuláshoz való joguktól. Majd utána még kirúgjátok a tanárainkat? Ez szánalmas!” Annát is dühíti, amikor olyasmiket hall, hogy a kirúgás az ő érdekükben történt. „Ez volt az egyik legfelháborítóbb dolog az elmúlt napokban, hetekben. Mert szerintem senki nem érzi úgy, hogy ez a mi érdekünkben történt.” Csenge nagyon büszke a tanáraira, amiért kiálltak magukért. „Úgy éreztem, hogy nekem is kötelességem melléjük állni, mert én tényleg nagyon sok mindent kaptam a tanáraimtól.”  

A Karinthy a Facebook-oldalán búcsúzott az elbocsátott tanárokról. Mindegyiküket külön, fényképes posztban mutatták be. „Megbeszéltük, hogy folytatjuk tovább közösen is. Valamilyen formát ennek fogunk találni” – mondja Ősi Judit. A szülők egy része akár saját zsebből is fizetne azért, hogy a kirúgott tanárok tovább taníthassák a gyerekeket. „Ez természetesen valamilyen iskolán kívüli formát jelent, amit a szülők is szeretnének elérni” – teszi hozzá Rábai János. 

A végzősök azt mondják: a gimit az elbocsátott osztályfőnökükkel kezdték, és vele is fogják befejezni. „Az ofő mindig ofő marad. Ezt nem tudják tőlünk elvenni, és azt gondolom, hogy ezzel még jobban összerántották a közösségünket” – mondja Eszter. Máté szerint már konkrét terveik is vannak. „A tanár urat nem fogjuk elengedni. Az osztálykarácsonyt ő fogja velünk tölteni. Eldöntöttük, hogy a ballagáson ő fogja vezetni az osztályt.”