Brad Pitt talán akkor sem ismerne fel az utcán, ha a barátai lennénk, és szex közben sem az arcunkat nézné – de ez nem az ő hibája

Senki nem hisz nekem!

– csattant fel nemrég egy a GQ-nak adott interjúban Brad Pitt, amikor arról beszélt, hogy van valami, ami igencsak megnehezíti a számára a szociális érintkezést: ez a probléma nem más, mint az arcvakság, azaz a prozopagnózia. Pitt elmondta: nehezen emlékszik az emberekre, nehezen ismeri fel az arcukat, és attól tart, hogy emiatt távolságtartónak és önelégültnek bélyegzik. Pedig szeretne ő emlékezni az emberekre, akikkel találkozik, és szégyelli, hogy nem képes rá. Pittet hivatalosan soha nem diagnosztizálták a neurológiai rendellenességgel, amely lényegében az arcfelismerési képesség hiányát jelenti.

A prozopagnóziának nincs köze a látásromláshoz, a memóriához, vagy az intellektushoz, és nem azonos a színvaksággal vagy a feledékenységgel sem – emlékeztet a The Times által megszólaltatott neurológus. Az arcvakság súlyossága változó lehet, míg egyes betegeknél gondot okozhat egy ismerős arc (például egy barát vagy családtag) felismerése, addig mások a saját tükörképüket sem tudják azonosítani.

Pitt nem először beszélt a „betegségéről”, 2013-ban már elmondta az Esquire-nek, hogy könnyen elszigetelődik a felismerési zavar miatt. Ahogy a Times emlékeztet, a prozopagnóziával az alapvető társadalmi interakciókban való eligazodás is nehézkessé válhat: egyesek kerülik a családtagokkal és más szeretteikkel való kapcsolatot, mert attól félnek, hogy nem lesznek képesek felismerni vagy megfelelően megszólítani őket. Az arcvakságban szenvedő emberek tehát szorongóvá vagy depresszióssá válhatnak az állapotukkal járó izoláltság és félelem miatt.

A prozopagnóziában szenvedő emberek általában két kategóriába sorolhatók: vannak azok, akik születésüknél fogva érintettek, és azok, akik életük későbbi szakaszában szembesülnek vele. A Times egy másik szakértője hozzátette, hogy az előbbi kategóriába tartozóknál nincs nyilvánvaló strukturális rendellenesség az agyban, így a tudósok sem tudják biztosan, mi okozhatja az arcvakságot. Azoknál viszont, akiknél az később alakul ki, előfordulhat, hogy valamilyen fejsérülés vagy trauma következtében sérülések keletkeznek az agyban. A neurológus szerint agyvérzés után vagy az Alzheimer-kór kialakulásával is létrejöhet ez az állapot. 

Az arcvakságot nem lehet kezelni, így a zavarral együtt élők gyakran különböző eszközöket alkalmaznak az emberek megkülönböztetésére, például olyan tulajdonságokra összpontosítanak, mint a hajszín, a járásmód vagy a hang, beszéd.

Az arcvakság nem klasszikus értelemben vett betegség, érdemes inkább spektrumzavarként számontartani, mert nagy egyéni különbségek lehetnek az arcvakságban érintettek között – erről a téma hazai kutatója beszélt néhány éve a hvg.hu-nak. „Van, aki csak nagy tömegben bizonytalan, de a közeli családtagjait felismeri, viszont vizsgáltam olyan családot is, ahol apa, fia és lánya is arcvaksággal él: nem ismerik föl egymást otthon, még akár a saját nappalijukban összefutva sem” – mondta a kutató.

Lehet, hogy egész nap együtt vagyok valakivel, és másnap már nem ismerem meg

Azért, hogy az arcvakság köztudatba kerüljön, rengeteget tett a 2015-ben elhunyt Oliver Sacks neurológus, író, aki az A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című történetben elmesélte olvasóinak, hogy tanár betegénél – aki a kötetben csak dr. P.-ként szerepel – először a diákjaival való kapcsolatában mutatkoztak meg a betegség első különös jelei. „Előfordult, hogy amikor egy diákja jelentkezett nála, dr. P. nem ismerte meg; pontosabban nem ismerte fel az arcát. Ahogy a diák megszólalt, dr. P. rögtön ráismert a hangjáról.” A férfi még a saját lábfejét is összekeverte a cipőjével, azaz nem tudta kategorizálni az embereket és a tárgyakat.

Sacks maga is küzdött az arcvakság egy mérsékelt változatával, 2010-ben a New Yorkernek írt hosszú cikket a témában, amelyben elmondta: amióta csak az eszét tudta, mindig nagyon nehezen ismerte fel az arcokat. Gyerekkorában ugyan nem gondolkodott sokat ezen, de tinédzser korában, amikor új iskolába került, gyakran zavarba jött emiatt. A közeli barátait minden nehézség nélkül felismerte, egyiket vastag szemöldökéről és szemüvegéről, másikat alkatáról és vörös hajáról, azaz ő is a jellegzetességek után kutatott. De nem csak az arcok miatt jött zavarba, amikor sétálni vagy biciklizni ment, mindig ugyanazt az útvonalat kellett követnie, mert ha letért volna róla, állítása szerint rögtön eltévedt volna. Különös nehézséget jelentett a számára, ha bizonyos emberekkel a saját kontextusukból kiragadva találkozott, például a pszichiáterével egy épület halljában (és nem a rendelőjében), vagy az asszisztensével egy irodában (akivel addigra már hat éve együtt dolgozott).

Az arcfelismeréssel kapcsolatos problémám nemcsak a legközelebbi és legkedvesebb hozzátartozóimra vonatkozik, hanem magamra is. Így többször is bocsánatot kértem, amiért majdnem beleütköztem egy nagyszakállú férfiba, de rájöttem, hogy a nagyszakállú én magam vagyok a tükörben

– fogalmazott a cikkben.

De írt arról is, hogy a világhírű etológusnak, Jane Goodallnak is van bizonyos fokú prozopagnóziája. Goodallnak nem csak az emberekkel vannak ilyen jellegű gondjai, gyakran nem tudja megkülönböztetni az egyes csimpánzokat az arcuk alapján. Ha egyszer jól megismer egy adott csimpánzt, megszűnnek a nehézségei, a családtagjaival és a barátaival sincs gondja, de hatalmas problémái vannak az „átlagos” arcú emberekkel. „Meg kell keresnem egy anyajegyet vagy valamit. Nagyon kínosnak találom! Lehet, hogy egész nap együtt vagyok valakivel, és másnap már nem ismerem meg” – idézte fel a szavait Sacks. A neurológushoz hasonlóan Goodall számára is nehézséget okoz bizonyos helyek felismerése: amíg nem ismeri jól az útvonalat, nem tudja, hol van, de legalábbis meg kell néznie a tájékozódási pontokat, hogy visszataláljon a kiindulópontra. Állítólag ez az erdőben is gondot okozott neki, így gyakran eltévedt.

Az nem én vagyok!

Idén februárban a Vice közölt hosszabb cikket arról, hogyan hat az arcvakság az ezzel a zavarral élők szerelmi, szexuális életére. A cikk megjegyzi, hogy bár az orvosok korábban úgy gondolták, a prozopagnózia nagyon ritka, a legújabb kutatások szerint meglehetősen gyakori, minden ötvenedik emberből lehet valamilyen fokú arcvaksága. A legtöbb ember azonban még sosem hallott erről az állapotról, így az arcvakságban szenvedők gyakran úgy nőnek fel, hogy azt hiszik, egyszerűen csak „rosszul látják az arcokat” – teszik hozzá.

Bár nincs megbízható kutatás arra vonatkozóan, hogy az arcvakság hogyan befolyásolja a szexet, a Vice megkérdezett egy házaspárt, amelynek prozopagnóziás nőtagja elmesélte, milyen stratégiákat alkalmazott a randizás és a szex során. A Tiffany álnéven szereplő nőnek szintén egész életében voltak ilyen jellegű zavarai, amelyek egyes napokon súlyosabbak, mint máskor. Ilyenkor nemcsak arcokat, hanem tárgyakat is összekever. Próbál rájönni, mi okozhatja a gyengébb napokat, de arra jutott, hogy valószínűleg nem a hangulata, az alvásának a minősége, vagy az átélt stressz mértéke a ludas.

Tiffany úgy kompenzálja a zavart, hogy csevegés közben teljesen általános kérdéseket tesz fel, egészen addig, amíg rájön, hogy kivel beszél. Ennek ellenére úgy véli, hogy az állapota egész életében jelentős hátrány volt a szociális életére nézve. „A legtöbb ember azt hiszi, hogy vagy csak egy idióta vagyok, vagy egy önelégült ribanc, aki nem törődik másokkal annyira, hogy emlékezzen rájuk. Egészen a közelmúltig azonban nem tudtam, hogy mindez egy tényleges betegséghez kapcsolódik. Azt hittem, hogy talán csak lustább vagyok, mint mások, amikor meg kellene jegyeznem bizonyos arcokat.”

A nő egyébként a cikk megjelenése előtt nem sokkal kapott hivatalos diagnózist, addig nem is hallott az arcvakságról. Amikor meghalt egy barátja koronavírusban, nagyon dühös lett a temetésen, ugyanis nem volt ott egyetlen közös barátjuk sem. De húsz perc múlva, amikor elkezdte összerakni, mi is a temetés kontextusa, rájött, hogy mind ott vannak. Ezt az élményét mesélte el egy barátjának, ő vetette fel, hogy Tiffany talán arcvakságban szenved.

A Vice újságírója arra is rákérdezett, hogy hányszor találkoztak Seannal, mielőtt összejöttek volna, amire a nő nem tudott biztos választ adni. A férj elmesélte, hogy olyan persze nem volt, hogy minden egyes randin újra be kellett mutatkoznia, de Tiffanynak eltartott pár pillanatig, mire felismerte őt.

Még mindig képes vagyok rövid időre összekeverni másokat Seannal. Például odamegyek egy sráchoz, és elkezdek beszélgetni vele, aztán Sean odajön mögém, és azt mondja: »Az nem én vagyok«. Rosszabb napokon előfordul, hogy Sean mellett sétálok, aztán oldalra nézek, egy percig nem ismerem fel, és összezavarodom, hogy ki ez a velem sétáló srác 

– magyarázta.  

A nő arról is mesélt a Vice-nak, hogy az arcok soha nem játszottak nagy szerepet abban, hogy kihez vonzódott, vagy kivel létesített szexuális kapcsolatot, mert inkább a férfiak viselkedésére, személyiségére figyelt. Elmondása szerint határozottan vonzódott szexuálisan sok olyan férfihoz, akiknek az arcát mások csúnyának találták.

S hogy mi történik a nagyon intim pillanatokban? Tiffany nem nézi a férje arcát, inkább a hangokra, az intenzitásra és a mozgásra figyel. „A legtöbbször, amikor szexelünk, valójában egy üres fehér falat bámulok ahelyett, hogy Seanra néznék. Ha az arcát bámulom, akkor túl nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy megpróbáljam feldolgozni, mi történik ott, és rájöjjek, mit jelentenek az arckifejezései. Ha egy semleges felületet nézek, az kikapcsolja az elmémet, és lehetővé teszi, hogy magára a szex érzéseire koncentráljak.”

Nyitókép: Amy Sussman/Getty Images