„Örülök, hogy az emberek már nem tartanak perverznek” – De minek a világnak egy péniszmúzeum?

Először azt hitték, hogy valami baj van velem, de idővel látták, hogy komoly gyűjtő vagyok, aki precízen és pontosan vezeti az információkat, és hogy semmi pornográf nincs a gyűjteményemben. Örülök, hogy az emberek már nem tartanak perverznek

– mondta Sigurður Hjartarson a Guardiannek néhány hónappal ezelőtt, amikor részletesen elmesélte, honnan indult a Hið Íslenzka Reðasafn, azaz az Izlandi Péniszmúzeum ötlete.

A múzeum több mint kétszáz péniszből és péniszrészből álló gyűjteményt tartalmaz, amelyben lényegében az összes, Izlandon élő szárazföldi és tengeri emlőshöz tartozó hímvessző megtalálható: a legkisebb egy egéré (nincs egy milliméter, és csak nagyítóval látható), a legnagyobb egy ámbráscet péniszcsúcsa, amely majdnem két méter hosszú.

A múzeumban létezik egy külföldi részleg is, valamint egy folklórszekció, amely mitológiai péniszeket vonultat fel, például egy szellemét, egy trollét és egy manóét, ám mivel ők az izlandi folklór szerint láthatatlanok, a péniszüket tartalmazó üvegek is üresen tengetik a napjaikat a látogatók vigyázó szeme előtt. Küldetésnyilatkozata szerint a múzeum célja, hogy informáljon, oktasson, illetve hogy „oldja az emberi testtel és a pénisszel kapcsolatos tabukat”. Ezzel szemben a múzeum szórakoztató ugyan, de a beszámolók alapján komolyabb üzenet vagy kőkemény tudomány azért messze nincs mögötte. 

Mégis miért nyit valaki péniszmúzeumot?

A ma már 80 éves Sigurður Hjartarson, aki történelem- és spanyoltanárként, illetve iskolaigazgatóként dolgozott, 1974 egyik estéjén a tanártársaival iszogatott és kártyázott, amikor az izlandi mezőgazdaságra terelődött a beszélgetés, pontosabban arra, hogy az ipar az állatok minden részének felhasználási módját megtalálja.

Valaki megkérdezte, hogy a pénisznek van-e felhasználási módja, amiről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban bikacsököt (egy bika szárított péniszét) használtam arra, hogy kihajtsam az állatokat a legelőre

– idézte fel. Azon az estén a barátainak hozzátette, hogy szívesen beszerezne még egy olyat, mire az egyik kollégája a következő héten vitt neki négy bikapéniszt egy műanyagzacskóban. Sigurður tartósítás céljából elvitte azokat egy helyi műhelybe. „Hármat elajándékoztam karácsonyi ajándékként, a negyediket pedig megtartottam. Ez volt a gyűjteményem kezdete.”

A poén azonban életre kelt, a tanári kar tagjai rendszeresen újabb és újabb péniszeket vittek Sigurðurnak, főleg birkapéniszeket, bálnapéniszeket. A férfi elkezdte jobban beleásni magát abba, hogyan is kell tartósítani ezeket, és amikor a gyűjtemény már jóval több volt, mint egy pincében roskadozó kollekció, arra gondolt, összegyűjthetné az összes izlandi faj péniszét.

Sigurður már korán lefektette azt a szabályt, hogy a gyűjtemény kedvéért soha nem öl meg egyetlen állatot sem, de nyitva tartotta a szemét és a fülét: ha egy figyelemreméltó bálnatetemet találtak a parton, megpróbálta megszerezni a számára szükséges szervet. Emellett a világ minden tájáról kapott már értékes darabokat, így született meg a külföldi szekció, többek között egy elefánt- és egy zsiráfpénisszel.

1997-re a tanár már 63 darabot gyűjtött össze, és felkérték, hogy állítsa ki a gyűjteményét egy kis helyen, Reykjavík központjában. Így jött létre a péniszmúzeum – vagy a fallológiai múzeum, ahogy ő mondja. Mivel rengeteg különböző módja van a pénisz konzerválásának, Sigurður mindet kipróbálta, így 

a gyűjteményben nemcsak alkoholban és formaldehidben lebegő péniszek, hanem szárított és kitömött darabok is találhatók. 

Itt jegyeznénk meg, hogy a múzeumban már esküvőt is tartottak – emlékezetes helyszín, még ha esztétikusnak a legkevésbé sem mondható.  

A puzzle utolsó darabja

Az intézmény, amely évente több mint tizenkétezer látogatót fogad, akkor kapott nagyobb hírverést, amikor az alapító elhatározta:

miután mindenféle példányt begyűjtött már, a tudomány nevében itt az ideje egy ember péniszét is megszereznie.

Többek között ezt a folyamatot követte végig a 2012-ben debütált kanadai dokumentumfilm, a The Final Member, amelyben azon túl, hogy bemutatták a múzeum mindennapjait, rögzítették azt is, hogyan került az első emberi hímvessző a múzeumba. A történet persze közel sem volt olyan egyszerű, mint gondolnánk: két férfi, a helyi, 95 éves – és korábban híresen nagy nőcsábász – Páll Arason, és az amerikai Tom Mitchell verseng az első helyért. Utóbbi saját személyiséggel ruházta fel, és Elmónak nevezte el hímtagját, amelyet egy plasztikai műtét segítségével még életében legendássá akart tenni.

A film elsőre ugyan frivolnak és közönségesnek tűnhet, de valójában egy abszurd módon megkapó dokumentumfilm a megszállottságról és arról, mit is hagy maga után az ember, amikor kénytelen szembenézni a saját halandóságával. Apropó: a múzeum végül megkapta az emberi hímvesszőt, méghozzá Arasonét, de a tartósítási eljárás nem sikerült valami jól, így a tulajdonosok várnak egy „jobb és fiatalabb darabra”.  

A múzeumba egyébként azóta többen is küldtek már felajánlásokat, sőt, 

sok férfi küld be fotókat a hímtagjáról abban a reményben, hogy ott majd érdemesnek tartják a kiállításra.

A Blooloop cikke szerint egy férfi egyszer olyan fényképet küldött be, amelyen lehúzott nadrággal a múzeum felé mutatott. Szép próbálkozás.

Létezik a múzeumnak egy olyan részlege is, ahol több mint 350, hímvesszőhöz kapcsolódó művészeti-és használati tárgy látható, ide került be nemrég a fiatalon elhunyt Jimi Hendrix péniszének hiteles másolata is.

A gipszöntvény Cynthia Albritton képzőművész 1968-as munkája. Noha Hendrix volt az első híres kliense, később még számos rocklegenda és zeneipari hős hímtagját gipszbe öntötte. Idén áprilisban bekövetkezett haláláig ezek legtöbbje Albritton tulajdonában volt, azonban a képzőművészt meggyőzték a barátai, hogy a Hendrix-műtárgyat mindenképpen hagyja az izlandi múzeumra. Így történt, a relikviát június elején ünnepélyes ceremónia keretében helyezték ki a múzeumban.

Nem ez az első híres hímtag a múzeum történetében: van egy tizenöt péniszből álló szoborcsoport is, amelyet az izlandi férfi kézilabda-válogatott tiszteletére „emeltek”. A csapat ezüstérmet szerzett a 2008-as pekingi olimpián, ennek megfelelően a szoborcsoport is ezüstös anyagból készült, Sigurður azonban felhívta a figyelmet, hogy a péniszek nem abban a sorrendben sorakoznak, ahogy a műtárgyat kísérő fotón a csapattagok, ráadásul a szobrokat nem öntötték, azok mindössze a képzelet szüleményei.

Ha péniszmúzeum létezik, vaginamúzeum is legyen

Bár Sigurður ragaszkodik ahhoz, hogy a múzeumban nincsen semmi pornográf (és a képeket böngészgetve valóban nem a fülledt erotika jut eszünkbe), több külföldi cikkben morfondíroztak azon, hogy vajon a múzeumnak sikerül-e megvalósítania célját, vagy az egy csokorba szedett péniszek, a múzeum hímvessző formájú kilincsei, a herebőrből készült lámpák, és az ajándékboltban található „Ez a hely nem punciknak való” feliratú pólók csupán egy gigantikus péniszviccel érnek fel, és inkább kontraproduktívan hatnak.

A Slate cikke szerint a vendégkönyvben többek között ilyen mondatok szerepelnek: „még soha nem láttam ennyi péniszt és bentlakásos iskolába jártam” – írta egy új-zélandi látogató. Egy wisconsini turista pedig csak annyit írt: „az Egyesült Államokban nagyobbak”.

Valaki viszont feltette a kérdést, hogy vaginamúzeum vajon létezik-e, és erre válaszul 2017-ben megnyitott a londoni Vaginamúzeum is. Bemutatkozásukban azt írják, hogy „Izlandon van péniszmúzeum, és ez nagyon klassz, de vaginamúzeum sehol nincs a világon. Eléggé bosszúsak lettünk, amikor ezt megtudtuk, de úgy gondoltuk, ezt a problémát csak egyféleképpen lehet orvosolni. Úgy, hogy csinálunk egyet” – magyarázzák, és hozzáteszik, hogy a küldetésük többek között a nőgyógyászati anatómiával és egészséggel kapcsolatos ismeretek terjesztése és tudatosítása, a test és a nőgyógyászati anatómia körüli megbélyegzés megszüntetése, valamint az interszekcionális, feminista és transzinkluzív értékek előmozdítása.

A Blooloop szerzője mutat rá arra, hogy ha az utóbbi intézmény küldetését hasonlítjuk össze az izlandi péniszmúzeuméval, ahol a „láthatatlan” folklórpéldányok még kitalált, latin nevekkel ellátott címkéket is kaptak, akkor kétségtelen, hogy a tudományos vagy akadémiai megközelítés inkább a londoni gyűjteményre jellemző. De amatőrnek tartja a kiállítást a muzeológus és antropológus Sigurjon Baldur Hafsteinsson is, aki 2014-ben írt könyvében bemutatja a múzeum esztétikai, politikai, erkölcsi, társadalmi és kulturális jelentőségét, és arra jut, hogy 

az intézmény egyszerűen nevetségessé teszi a nyugati kultúrák hagyományait és történelemszemléletét, 

ugyanakkor alternatívát kínál a kulturális reprezentációban azáltal, hogy rendkívül érzékeny témára összpontosít.

Tizenegy évvel ezelőtt az alapító fia, Hjörtur Gísli Sigurðsson vette át a múzeum vezetését, aki azóta kurátorként is igyekszik áramvonalasítani kissé a tárlatot. A Hendrix-gipszpénisszel mindenesetre újabb lendületet kapott a múzeum. Az idősebb Sigurðsson büszke az életművére, amelyet az átadáskor – egy üvegbe zárt emberi pénisszel – már teljesnek érzett. A Guardiannek elmondta, úgy véli, ez egy csodálatos múzeum, és büszke arra, amit a fia művelt vele. „A világ minden tájáról érkeznek turisták, valamint orvosok és biológusok. 

Vannak, akik bélyegeket vagy ritka érméket gyűjtenek; én inkább a péniszek gyűjtését választottam. Valakinek ezt is meg kellett tennie.

Nyitókép: No Comment TV/Youtube