Deadpool kritika – Új dimenzió nyílt a szuperhősök világában!

Hosszú utat kellett megtennie a készítőknek, hogy ez a nap is elérkezzen: Deadpool életre kelt a nagyvásznon! De még hogy! Egy igazi szociopata, akinek zseniálisan beteg a szövege, király a zenei ízlése, minket – nézőket – sem hanyagol el egy percre sem, az akciójelenetei bőven túlmutatnak a sablonosságba süllyedő csihipuhikon és a segge is rendben van.

De kezdjük az elején, és csak utána merüljünk el a hosszú bekezdéseken keresztül tartó – SPOILER – ömlengésben.

Ahogyan Reynolds is megannyi szuperhős melléfogáson és szenvedésen ment keresztül (X-Men kezdetek: Farkas, Penge: Szentháromság, R.I.P.D. és az emlegetett Zöld Lámpás), ugyanúgy Wade Wilson története is nagyon nehezen kapott zöld utat, hogy a nagyok közé kerülhessen.

Elsőként már a puszta elképzelés fájdalmasan álhatott össze, hogy egy ilyen elmebeteg, szabadszájú antihőst, mégis hogyan eresszenek a fiatal tömegekre – lévén a Marvel eposzok mindegyike 12-es besorolású. Ezt végül ügyesen megoldották: pont nem foglalkoztak vele, és a filmet megtömték mindennel, ami egyáltalán nem való gyerekeknek, de nekünk annál inkább. Persze, egy ideig húzták a rajongók agyát, hogy netalán tán mégis kisbaba-biztosra suvickolják Deadpool érdes kis nyelvezetét – a képi világáról már ne is beszéljünk –, habár ezt egy poénos, és jól eltalált marketing-fogással cáfolták is:

Persze, nemcsak ilyen poénok születtek a készítők agyában...

És ugye a korai – még hüppögnek a stúdiók, hogy be merjék-e vállalni a sztorit – szakaszban kiszivárgott egy számítógéppel összedobott terv, hogy milyen stílusúra is tervezik az esetleges Deadpoolt. A rajongók bezsongtak, az internet bizsergett, a film pedig zöld utat kapott. Hála az égnek! A jelenet pedig picit átalakítva, picit megbolondítva már a hivatalos film első kockáin vissza is köszön.

És akkor elérkeztünk – tenyerek összedörzsölve – cikkünk „miért is zseniális a Deadpool” részéhez.

Nem titkoljuk, az antihősöket szeretjük. Eddig azt hittük, hogy minden, amit akarunk, Peter Quill-től megkaphatjuk, A galaxis őrzői őrülete pedig elég, hogy a lelkünk egyensúlyba kerüljön a rengeteg makulátlan hős után. Tévedtünk. Reynolds ugyanis húzott egy Royal flush-t, Pool után kajtatott – oké, kábé már a 2009-es Farkasban is eljátszotta, de az NEM számít – és olyan szinten tette magáévá a karaktert, hogy még mindig nem hiszünk a szemünknek. Kiderült végre, hogy ez a srác több egy „legszexibb pasinál”, hiszen kitűnő érzéke van a poénokhoz, jól is időzíti őket, és kifejezetten meggyőzően hozza a zakkant dumagépet. Megvett minket kilóra.

A 106 perces játékidő alatt alig akadt pillanat, hogy ne szakadtunk volna a röhögéstől. És itt minden van, ami huncuttá teszi ezt a Deadpool fiút (Teee, kis Te!). Már az első snittől kezdődően áthatja az egészet egy végtelen irónia -és szarkazmus-áradat, ami szokatlanul pikánssá és izgalmassá teszi – nem ezt szoktuk meg, még Vasembertől sem.

Az alap játékszabályok felrúgása, persze nem ezzel indul be igazán, hanem a ténnyel, hogy Deadpool az egyetlen „szuperhős”, aki tudja magáról, hogy egy képregény főszereplője, jelen esetben pedig egy blockbusteré: narrálja is rendíthetetlenül a cselekményt, amit kénye-kedve szerint irányít egyik pontról a másikra.

Így pedig első látásra őskáosszá alakítja a film szerkezetét, de igazán a mélyére nézve pont ezzel a cikázó ugrálással üti ki a megszokásainkból adódó unalmas részeket. A karakterépítés egy teljesen új séma szerint érkezik. Kidobjuk a megszokott kezdet – káosz – hőssé válás – végkifejlet pontokat. Vagyis nem ki, csak ide is, meg oda is.

És az i-re még csak most érkezik a pont: minden falat lerúg, amit film önmaga és nézője közé húzhat. Az egyezményesen fenntartott illúzió – miszerint a színészek sosem néznek közvetlenül a kamerába, ezzel is megtartva a kreált valóság határait – itt egyáltalán nem teljesül. Az egy dolog, hogy Deadpool folyton a kamerába sandít, sőt adott ponton egy undormány rágógumit is lekapargat róla, de állandóan pofázik is. Nekünk. Megszólít, bevon, a filmben mellette szereplőket pedig nemes egyszerűséggel lehurrogja, ha értetlenkednének, hogy ugyan ki a viharnak magyaráz ennyire. Imádjuk!

A zenét is!

És azt is, hogy amikor éppen elgondolkoznál rajta, hogy ez, meg az a rész egy picit mintha sántítana, Deadpool külön felhívja rá a figyelmet, hogy ez ciki volt, leoltja és megyünk tovább. Mintha ott ülne melletted és magát szívatná megállíthatatlanul. Senkit sem kímél, mindenki terítékre kerül: legyen az a stúdió, Reynolds maga, az X-Menek és így tovább.

Egyetlen egy probléma mégis van vele: túl hamar vége lett, és nem nézhettük azonnal újra.

Deadpool és Reynolds kettőse – akik valójában már egyek – komolyan újradefiniálhatja a hősökről alkotott világképünket. És még időben teszik, hiszen már éppen kezdett túltengésünk lenni a nagy jóság bubusok között…