Jurassic World – Így etetett be mindenkit a nosztalgia

A Jurassic World-nek egy tagadhatatlanul nagy előd  árnyékából kellett felemelkednie, nem kis feladat elé állítva saját magát! Amikor kiderült, hogy érkezik a következő felvonás, emberek millió kezdték meg, közel sem békés hangulatban a dinóláz utáni sóvárgást, megannyi kipipálandó elvárással a listájukon. Mindeközben a legújabb őslény bulinak eleget kellett tennie a jelen mozikorszakának is, újításokkal, csavarokkal, látvánnyal és sztárfaktorral megspékelve a forgatott anyagot. Szóval volt itt dolog bőven!

A készítők pedig nem kockáztattak, inkább tutira mentek és visszanyúltak a ’93-as eredetihez: cselekményt, karakterábrázolást és zenét tekintve egyaránt. És ezzel igazából nincs is gond. Sőt! Nemzedékek nőttek fel a Jurassic Park felejthetetlen jelenetein, John Williams ikonikus zenei témájáról nem is beszélve. Azokat a hangokat hallva konkrétan egytized másodperc alatt kerülünk dínó-hangulatba, és onnantól kezdve adagolhatják is a tutit. Mi már lebegünk, lazán, mosolyogva, Hammond-stílusban!

A Jurassic World cselekménye szó szerint visszatér a gyökerekhez, hiszen újra a Nublar szigeten vagyunk, ahova John Hammond eredetileg elképzelte az őslény parkot. A képzelet ebben a részben pedig már kézzel fogható csodává (és jól fialó látványossággá) lényegül. Adott tehát a park, a közönség és persze a kihalt állatsereg. És miután a falak sosem elég vastagok, az emberek pedig sosem elég felkészültek, most is jön a baj (áramkimaradás… ugyan), megadínó kiszabadul és gyilkolászni kezd a birodalomban.

Ezek lennének az alapok ugye. De hát a mai CGI-máguskodások, ide-oda cikázó felvételek, robbanások, képi mestermunka és miegyebek között már nem elég félve andalogni vagy éppen futni a vérszomjas állatok elől. Ez már nem az az évtized. Ide több kell.

A nézőcsalogatást elsőként Chris Pratt bevonásával kezdték meg, aki a Galaxis őrzői berobbanása óta mindenki imádott elmebetegévé vált. A szokásos humorherold szerepkörét most azonban picit módosították, egyszerre három karaktert is összegyúrtak a szerepéhez: egyrészt megvan benne a Sam Neil (Alan Grant) képviselte tudós hozzáértés, a Jeff Goldblum-féle (Ian Malcolm) szexizmus és nem utolsó sorban a mindenkit gyomorfalon rugó vadász, aka Bob Peck (Muldoon) jellemzői is. Fogták tehát az első rész összes meghatározó férfi karakterét és egyetlen személyiségbe süllyesztették. És hála istennek, elvetették a térdzokni, feszes rövidgatyó, vadász kalap kombinációját...

A macsóság pedig igenis még tovább maxolható, hiszen velociraptor mamát is csináltak belőle, a legveszélyesebb ragadozók suttogója lett. De most komolyan, az erőpóz folyamatos szállítása mellett, nincs is menőbb annál, mint amikor egy csapat raptor élén motorozik a „végső” csata felé #badass.

A raptor-csavar – a  negyedik rész legkiemeltebb összetevője – elsőre furcsán ható fordulat volt, hiszen az elmúlt részek mindegyikében ők jelentették a legnagyobb gyilokforrást (leszámítva a mini karokkal pusztító T-Rexet), ehhez képest most új felállásban találkozunk velük. Mégis, ez a húzás, és persze Pratt bedobása az egyik – egyetlen? – legnagyobb erőssége a filmnek.

Mellette még talán Bryce Dallas Howardot emelhetnénk ki, aki  furcsán fixált hajához hasonlóan sajnos karót nyelt, és végtelenül távoli marad, ellentétben az első rész Laura Dernjével. Az idő többségében inkább hasonlítható a harmadik részben sipítozó Tea Leonihoz, mint igazi harcos túlélőhöz. Persze, azért megtapsoljuk a legtöbb ideig magassarkúban futás képességéért, de azért be kell látni, hogy ennél idegesítőbb részletet nem is hagyhattak volna benne (végig azon agyaltunk, hogy mikor töri már le a sarkát annak a nyomorult tipegőnek).

És vele el is fogytak a kirívó egyéniségek: igen-igen kóricál még két kiemelt kis krapek a szigeten, azonban azon túl, hogy menekülő biodíszletekről beszélünk, nem igazán lehet többet kiemelni róluk. Habár, akad még egy pozitív aduász a képletben: Jake Johnson. A sorozat rajongók a New Girl Nickjeként ismerhetik, a vezérlő királyát, aki dekadens módon rendezgeti az asztalán imádott dínó figuráit. Ő az, aki képes egy kicsit kilendíteni a nézőket a jelenkor megalomán világából és egy picit visszadja az érzést, hogy miért is jók ezek a filmek: a dínók miatt!

Mégis, a film egyik legnagyobb hibáját maguk a készítők fogalmazták meg saját alkotásuk szövegkönyvében! Hiszen azon túl, hogy az ember istent játszik – holott nem kellene – és tárgyként kezeli az állatokat – holott ezt sem kellene –, a Jurassic World legfontosabb üzenete, hogy minél nagyobb, gyorsabb, félelmetesebb és elborultabb egy dínó, annál jobb. És ezt nem csak mi mondjuk, Dallas Howard karaktere is kijelenti. Most már nem elég egy szimpla hosszúnyakú, a mai gyerekek úgy sétálnak el a hatalmas lény mellett, mintha egy Napon aszalódott fenyő lenne. Ez a tézis a cselekmény igazi motivátora, és egyben elrontója is.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy a mai világ és a benne szocializálódó emberek erre gerjednek. Mégis, a hatalmas hiper-őslények mellett elveszett a történet lelke, az igazi értéke, ami miatt mindannyiunk beleszeretett Spielberg klasszikusába. Az ártatlan rácsodálkozás és a dínókban való gyönyörködés itt szinte alig jelenik meg. Kidobnak minket a gigadínók pusztításába és a nagy csihipuhi közben elveszítjük a film esszenciáját.

Ennek ellenére érdemes esélyt adni neki, hiszen a ’93-as alapok még így is megszorongatják a szívünket, a nosztalgia lángolása pedig nagy húzóerő lehet a blockbuster elvárások – és hibák – szakadéka mellett.

És nem mellesleg jó kis játék lehet összegyűjteni az első és a mostani rész közötti párhuzamokat és utalásokat! Annyit megsúgunk, hogy még Jeff Goldblum is feltűnik a színen, ha csak egy kép erejéig is! Keresésre fel!