Chappie - Nem ez az a droid, amit keresünk

Neill Blomkamp egy filmes rendező. Sajnos nincs mit ezen szépíteni, a Chappie után végül bizonyosságot nyert korábbi gyanúnk. A zseniális District 9 után hiába vártuk Blomkamp következő nagy durranását, az Elysium - Zárt világ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahogy most a Chappie sem. Ez már alapból is sajnálatos lenne, hát még úgy, hogy Blomkamp előtt nyílt meg a lehetőség egy új Alien film készítésére - így már nem csak a xenomorphok miatt parázhatunk. Reméljük annak a kritikának nem kell majd olyan címet adnunk, hogy „Blomkamp negyedik filmje: a Halál”... No de ne rohanjunk ennyire előre, lássuk miféle teremtmény ez a Chappie.

A film remekül kezdődik: ahogy a District 9, úgy a Chappie is Johannesburgban játszódik, valamint az első percek alapján azt hihetjük, hogy az áldokumentarista stílus is visszatér, ez azonban a későbbiekben kikopik. A nem túl távoli jövőben a johannesburgi rendfenntartó erők mesterséges intelligenciával ellátott robotokat, úgynevezett „cserkészeket” alkalmaznak a bűnözés visszaszorítására, melyek egy fiatal tudós, Deon (Dev Patel, Gettómilliomos) találmányai. A robotokat gyártó cég szekere jól megy, hiszen a cserkészek remekül látják el funkciójukat, aminek mindenkinél jobban örül Sigourney Weaver, a robotgyár vezetője. Fő a feje viszont Hugh Jackmannek, aki szintén itt dolgozik, viszont nem bízik a gépek MI-jében, és helyettük saját fejlesztését, egy ember által irányított harci lépegetőt szeretne népszerűsíteni az ügyfelek körében. Ez a lépegető viszont túl durva, drága és ronda (?!) a rendőrkapitány szerint, így inkább maradnak a cserkészeknél, ami miatt a volt katona Jackman nagyon ideges. Az persze fel sem merül benne, hogy esetleg korábbi munkahelyén haknizzon egy ilyen tankkal, de hát az vesse rá az első követ, aki tisztán tud szoros rövidgatyóban gondolkodni. A főgonosz Wolverine ugyanis kisgatyában és bilifrizkóban rohangál (ami persze hiteltelenné teszi az egész karaktert), amin az sem segít, hogy Jackman végig ugyanazt az ideges arcot vágja.

A 22-es cserkész minden küldetésén megsérül, nincs ez másképp a legutóbbin sem, emiatt Deon kénytelen leselejtezni. Igen ám, de hiába futott be Deon a droidokkal, legnagyobb találmánya még várat magára: öntudatot akar programozni a DOS-ban, de a folyamat mindig megakad 97%-nál. Akár hiszitek, akár nem, ezúttal sikerrel jár hősünk, Sigourney Weavertől viszont nem kap engedélyt az öntudat.dat (ez volt a neve, komolyan) kipróbálására, így nem marad más választása, mint ellopni a 22-es cserkész testét, mielőtt az a johannesburgi MÉH telepen végezné. Deon pechjére a Die Antwoord együttes hasonlóan jár el vele, mint ő a 22-essel, aminek az a vége, hogy a banditákkal együtt kapcsolja be a 22-est, rátöltik az öntudatot, aki ettől gyerekként kezd viselkedni, így a tanulásra is fogékonnyá válik.

Az együttes női tagja, Yolandi el is nevezi Chappie-nek, és anyaként tekint a két méteres chöppségre. Ja igen, majdnem elfelejtettem: a Die Antwoord itt nem zenekar, hanem egy utcai gengszterbanda, viszont jól oda kell figyelni ki-ki, mivel Ninja Ninja, Yo-Landi pedig Yolandi néven fut a filmben. Persze miután kiszúrjuk Ninja karján a méretes hímvessző-tetkót már minden mindegy, de erre nagyjából csak a film felénél kerül sor. Visszatérve Chappie-re: Ninja és Deon nem jönnek ki jól, ezért Deon kénytelen otthagyni Chappie-t a bandánál, akik rabláshoz akarják őt felhasználni, mivel pont sok pénzzel lógnak egy félmeztelen gengszternek. Nem valami eredeti a történet, na. Itt viszont azzá válhatna, hiszen van egy öntudatra ébredt robotunk, amit egy deffektes „család” kezd nevelni, egy főgonosz pedig végig hőseink nyakában lohol. A sztori viszont így sem válik érdekessé, sőt.

Unalomba fullad. Az egy dolog, hogy nem lehet komolyan venni, amint egy robottal bánnak úgy, mint egy kisgyerekkel, ott vannak még a hangulatgyilkos rövidgatyók, a Die Antwoord tagjainak külseje, és Hugh Jackman ideges nézése. A logikátlanságokról nem is beszélve: „Chappie, lesznek majd olyanok az életben, akik meg akarják mondani neked, hogy mit tegyél és mit ne, de ne hallgass rájuk.” Ez a felszólítás már önmagában is paradoxon, hát még úgy, hogy pár pillanattal előtte ugyanez a szereplő utasította valamire Chappie-t… Hasonló a helyzet a cserkészek akksijával kapcsolatban: Chappie akksija pár nap alatt lemerül, és utána „meghal”, mivel nem lehet tölteni, és cserélni sem. Hmm, akkor a többi cserkész is csak egy hétig bírja a strapát? Vagy azok tölthetőek, de Chappie nem? Hogy is van ez? Persze értjük, ez azért kellett a filmbe, hogy Chappie megkérdezhesse alkotóját, miért halandó testet adott neki (Isten és ember viszonya, hoppá, szimbolizmus!), a válasz viszont több mint suta. A lényeg, hogy a film nem áll össze egésszé, az ígéretes kezdet után leül, ami pedig a végén történik, az minden képzeletet felülmúl - sajnos nem pozitív értelemben. Többen voltak, akik a film háromnegyedénél felálltak és távoztak a teremből, aki maradt, az pedig nagyokat sóhajtózott a látottakon. Nem tudom hibáztatni őket, a giccses és „hihetetlen” befejezés (már ha beszélhetünk hihető és hihetetlen befejezésről egy beszélő robotos film estében) mindenkinél ki/lecsapta a biztosítékot.