Foxcatcher – Amikor beint a sötétség

Vannak azok a nem feltétlenül tipikus történetek, amelyek a mindennapi – legyünk pozitívak: normális – élet elvárásaival képtelenek kiegyezni. Az ilyen sorsok és életek felkeltik az érdeklődésünket, végigkísérjük a mondanivalójukat, közben mégis valamilyen gyomorforgató tartózkodás alakul ki bennünk. Mert túlságosan fájdalmas, magába zárkózó és sötét, amit bennük találunk. Ez egy film esetében kockázatos vállalkozásnak számít, ugyanis a túlzott szélsőségek nehezen találják meg a maguk közönségét.

Bennett Miller – első ránézésre – két út között választhatott: visszafogottan és a húsba markoló lélekboncolás nélkül, csupán egy felszínes birkózó drámát dob elénk, vagy pedig neki megy minden tabunak, és közönségbarát film helyett, egy valós és annál lehangolóbb alkotást készít. A második lett a nyerő a Foxcatcher esetében, melynek középpontjában három ember különös kapcsolata áll. Két sikeres birkozóbajnok testvér, Mark (Tatum) és David (Ruffalo), valamint a nagy zseniként behirdetett John E. du Pont (Carell) sokszor már betegesen depressziós, frusztráló és egyben hihetetlen edző-sportoló, mégsem-edző-sportoló mindennapjairól szól.

 

A búskomor szélsőség betámad. Kérdés, hogy nekünk, nézőknek jó-e így?

Az is, meg nem is. Ki akarunk rohanni a moziból, de mégsem tesszük, hiszen beszippant a sötét kábulat, ami a vásznon kavarog. Kettős az egész történet. És ez nem is olyan meglepő, hiszen a dráma a szélsőségek skáláján játszadozva toporog, és próbál figyelmet kierőszakolni magának. Ezt meg is kapja a színészi gárdának köszönhetően, ami nagy fellélegzést jelent: a szereplők óraműpontossággal hozzák karaktereiket.

Miközben Channing Tatum saját renoméját kitörölve képes feledtetni, hogy 2006-ban a Step Uppal robbant be a köztudatba, illetve, hogy azóta Hollywood ügyeletes mindenese lett, Steve Carell is újratervezte önmagát. A főként laza, humoros és szarkasztikus világban tobzódó színész azon túl, hogy elmaszkírozva brillírozik a kamera előtt, eléri, hogy komolyan vegyük, miközben teljesen elborul a kissé skizofrén és kiszámíthatatlan du Pont szerepében.

 

A két meggyötört lélek (Tatum-Carell) tangóját nem nehéz követni, lépéseik kimértek és lassúak, akár csak ők maguk. Mégis olyan személyiségek, amelyek a kezdeti rokonszenv vagy éppen szánakozás képzetei után csupán azt érik el, hogy gondolatban távoltartási végzést kérjünk ellenük. Az önsajnálat és a kiszámíthatatlan viselkedés központi szerepet játszanak karakterjegyeikben, és pont emiatt is érezzük kettejüket olyan hasonlónak. A snittek lassan araszolnak, a dialógusok pedig még mélyebbre lökik őket és minket is, a sokszor egy-egy szavas, ámbár összetört beszélgetéseikkel.

Kettejük komor mindennapjaiba képes életet, színt és igazából feloldást csempészni Mark Ruffalo, aki már habitusából adódóan is tökéletes választás volt David Schultz, a nagy testvér szerepére. Fizimiskáján túl, a kisugárzásában már eleve magában hordozza azt a fajta jólelkű, szerető testvér-apa szimbólumot, amely a film egyik fontos pontját jelenti. Azonban még ő sem volt elég ahhoz, hogy a Foxcatcher 134 percét ne érezzük sokkalta többnek, töményebbnek és néha fárasztóbbnak a valóságnál.

Persze most feltehetnénk a kezünket nagy indulatokkal a szívünkben, hogy hé, nem az lenne a filmművészet lényege, hogy a valóságot premier plánban tolja az arcunkba? Akkor miért is akadunk ki egy Foxcatcher kaliberű filmen?

 

A válasz pedig egyszerű: egyrészt nem akadunk ki, hiszen közel sem beszélhetünk egy – a szó hagyományos értelmében vett – rossz filmről, másrészt jól ismerjük az emberi lélektant, nem szeretjük 100%-os kilengéssel figyelni mások szenvedését. Persze azt is lehet finoman, a közönséghez közelebb hozva csinálni – lásd: Sráckor!

A Foxcatcher sosem fog azok közé a filmek közé tartozni, melyeket a nagy legendák közé is beírtak. Ennek a legfőbb oka pedig a túlzott befordulás, a néző kirekesztése a történetből. Úgy löknek el minket maguktól, hogy ők csak a maximumot akarták kihozni az egészből. A titok azonban egy megunt klisében rejlik: a kevesebb néha tényleg több.

Nagy alakítások, hihetetlen színészi átalakulás, és óriási Oscar-zsongás… a Foxcatcher mindezek ellenére sem képes elkapni a szívünket. A története egyszerűen olyan komor sötétségben halad előre, hogy nehezen vonszoljuk utána magunkat.

Foxcatcher

színes, feliratos, amerikai film, 134 perc, 2014
Besorolás: 16
Premier: 2015. január 29.
Rendező: Bennett Miller
Szereplők: Steve Carell, Channing Tatum, Mark Ruffalo, Sienna Miller, Vanessa Redgrave