A mindenség elmélete – Zsebkendők vigyázzatok

Kép: UIP-Duna Film
 

„Bármily rossznak tűnjék is az élet, mindig lehet egy célunk, amit sikerre vihetünk... amíg élet van, remény is van.” (Hawking)

A mindenség elmélete szívbemarkolóan öleli egybe Stephen Hawking történetét, egy sikeres elme életét, amelyben a tudományos szuperhős státusz csupán mellékszereplő lehet az érzelmi hullámok hömpölygése mellett. A fókuszban itt most a szerelem áll, az önzetlen szeretet és a kitartás, valamint az érzelmi és fizikai függőség közötti egyensúlyozás. A film 123 perce alatt egy egész élet pörög végig a vásznon, amely Hawking betegségének – motoros neuron rendellenesség – alakulását követi nyomon, a hangsúlyt a környezetére gyakorolt hatásra és a szerettei, főként a felesége mindennapjaira helyezve.

Egy ilyen kaliberű önéletrajzi film esetében bárki beszélhet a technikai kivitelezésről: a tökéletes fényképezésről, a kameramunka kidolgozottságáról vagy éppen a színkompozíció megfelelő kiválasztásáról, nem ezek fogják a hátukon egyensúlyozva sikerre vinni a filmet. A főszereplő megfelelő kiválasztása ebben az esetben kulcsfontosságú feladat volt: a szerep ugyanis olyan kihívásokat jelentett színészileg és fizikailag egyaránt, amely ha jól viszik el a célig, a világ és a kritikusok elismerését vívja ki, de ha nem…

Kép: UIP-Duna Film

Szerencsére Eddie Redmayne volt olyan karakán és elszánt, hogy megszállottan hajszolta a szerepet. Mindenképpen részt akart venni a projektben, és a végsőkig akarta feszíteni a határait. Az eltökéltsége valósággá vált: alakítása olyan erőteljes és megrázó Hawkingként, hogy a filmkockák képei a valóság sokkoló pörölyével sújtanak le a nézőkre. Mozgása, mimikája lehetetlen szélsőségeket jár be, annak érdekében, hogy Hawking valója a legközelebb kerülhessen hozzánk. Orvosokkal, terapeutákkal és betegekkel beszélgetett és dolgozott együtt, hogy a betegség minden egyes oldalát megérthesse. Elszántsága határtalan volt, sokszor papírlapokra jegyzetelte magának, hogy melyik jelenetben, milyen testtartással, kézmozdulatokkal kell majd játszania.

Mondhatnánk, hogy tipikus Oscar-szezon film ez, hiszen az Akadémia tagjai imádják az életrajzi filmeket, a teljes átalakulással járó színészi teljesítményt pedig még inkább. Ebben az esetben azonban kissé igazságtalannak hatna az élet, ha Redmayne február 22-én szobor nélkül távozna a Dolby Színházból. Noha az egyik legnagyobb elismerést már régen megkapta, magától Hawkingtól, aki a film közben teljesen átlényegülve sokszor azt hitte, hogy nem is Redmayne-t látja  a vásznon, hanem saját magát.

Kép: UIP-Duna Film

A film másik kulcsszerepe Felicity Jones-nak jutott, aki Hawking feleségét, Jane-t alakítja James Marsh alkotásában. Kicsit hálátlan feladatnak tűnhet egy minden határt szétfeszítő karakter mellett porondmestert játszani, mégis nagyjából képes felnőni Redmayne játékához. Noha a történet középpontjában Hawking áll, nem szabad elfeledkezni a házaspár közötti dinamikáról: a kapcsolat alakulása kezdetben egyetlen szálon fut végig, azonban a cselekmény előre haladtával fokozatosan ketté válik kettejük világa, párhuzamosan figyelve főszereplőink vívódásait. Itt már a vágyak és a kitartás meccse jelenik meg, melyek a szerelem elmúlásával egyszerre halványodnak és erősödnek. 

Azonban a forgatókönyv kezdeti bicsaklásai miatt az érzelmi alapozás kissé kiforratlanra sikerült. Az életük fejezetenkénti ábrázolása nem indul zökkenőmentesen, mivel a nagy pillanat és a két intellektuális elme egymásra találása megragad a sorok között. Miért szeretett egymásba ez a két teljesen különböző világ? Nem mintha a szerelmet bárki is megmagyarázhatná, hiszen misztikus kis teremtés, de Jones és Redmayne a film első 20 percében csupán félszegen kerülgeti egymást, és nem képesek bevonni a nézőt.

Kép: UIP-Duna Film