Parkoló - A magyar Drive

Első körben szögezzük le, hogy a Parkoló nem egy szokványos magyar film. Azaz nem vígjáték, nem művészfilm, és nem is történelmi ihletésű alkotás. A Parkoló egy dráma, de nem az a sírós-borongós fajta, hanem az, amelyik elgondolkodtat az élet nagy kérdéseiről. Ezek felsorolásától most eltekintenék - már csak azért is, mert nagy valószínűséggel ezek személyenként változnak – de a lényeg, hogy egy-két gondolat a stáblista lepergése után is ottragad agyunkban, ami feltétlenül pozitív. Ezen felül azt is tartsuk szem előtt, hogy a film nem arról szól, amit a trailer, vagy az alcím alapján gondolnánk: aki csáklyás leszámolásra, maffiára, lövöldözésre, vagy autós üldözésre számít, az csalódni fog. Aki viszont szereti a mentális összecsapásokat, a lassabb folyású sztorikat és a szimbolikával átitatott műveket, jó filmre váltott jegyet. De akkor miért Drive? Igaz ami igaz, sok közös nincs bennük, viszont mindkettő képes erős atmoszférát, hangulatot teremteni, és hallgatag főhőseinkkel szavak nélkül is tudunk azonosulni.
 

Adott egy lepukkant, repedező tűzfalakkal határolt üres telek, egy hirdetőtábla, és egy lakókocsi – itt tengeti hétköznapjait Légiós (Lengyel Ferenc), aki parkolót üzemeltet a belvárosban. Nagyjából minden napja ugyanúgy telik: reggel felkel, kiáll a lakókocsi elé egy adott pontra, ahová rövid ideig odasüt a Nap visszatükröződő fénye, majd várja a kuncsaftokat. Segítőtársa is akad a furcsa öreg Edgár (Somody Kálmán) személyében, aki alkalmanként bedolgozik neki, illetve a kotyogós kávéfőző által leadott morzejeleket próbálja megfejteni. Van még nekünk egy sunyi képű taxis haverunk, aki később valóban árulóvá lesz, egy állandóan veszekedő család alkoholista apával, kívánós anyával és gyújtogató kedvű kissráccal, egy török éttermes, aki töri a magyart, és egy fészeknyi galamb, akiknek csak annyi a bűnük, hogy a hirdetőtáblán vertek tanyát, de aztán hullani kezdenek, mint… mint a döglött galambok a hirdetőtábláról.

Ebbe az idilli világba csöppen - mit csöppen, gurul! - egy 68-as Ford Mustang, és sofőrje, a rendkívül kimért és hűvös üzletember, akit Szervét Tibor alakít, és akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most Szervét Tibornak. Hova állhatok? – teszi fel az egyszerű kérdést Tibor, mire kellemes választ kap Légióstól: bárhová, arra a helyre, amelyik hívogatja. Nosza, akkor ott azon a fedett helyen, a tető alatt jó is lesz, elvégre ez egy Ford Mustang, nem egy kispolák, védeni, óvni kell mindentől. Igen ám, de az a hely Légiós számára fontos jelentéssel bír, bárhová állhat Szervét, kivéve oda. És itt kezdődik a nagybetűs JÁTSZMA.
 

Szervét ugyanis küldetésének tekinti, hogy megszerezze magának azt a bizonyos helyet, Légiós pedig csak azért sem adja. Ne már, most erről szól az egész film, egy parkolóhelyről? – tehetik fel a kérdést az Alkonyat-filmeken szocializálódott műkedvelők, de nem teszik, mert ők nem is tudnak a Parkoló létezéséről. Mindenki más pedig már sejtheti, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy parkolóhelyről, itt világképek ütköztetéséről és ütközéséről van szó. Szervét bizonyos okok miatt a tökéletes helyet, a tökéletes pontot keresi a világban, és jól tudja, hogy pénzért bármi megkapható, Légiós viszont nem akar tudomást venni erről a valóságról, és sajátot teremt magának a Parkolóban. Hogy aztán melyik világ kerül ki győztesen, nem mondhatom el, de abban biztosak lehettek, hogy a megoldás nem lesz egyértelmű, fekete-fehér. Ahogy a főszereplőink sem azok, mindkettejük múltjából folyamatosan olyan részletek derülnek ki, melyek alapján kénytelenek vagyunk újra és újra átértékelni a róluk kialakított véleményünket. A látszólag homlokegyenest különböző személyiségeket még inkább közelebb hozza egymáshoz és tovább árnyalja a jól érezhetően párhuzamos szerkesztésmód: Légiós segédje cselekszik? Szervét Tiboré is ezt teszi. Légiós magánéletéről kiderül valami? Szervét múltjából is felbukkan ez-az. Hősünk a semmibe meredve elmélkedik? Így tesz az antihős is.

 

A főszerepet alakító Lengyel Ferenc remekül hozza a visszahúzódó figurát, ahogy ránézünk, elhisszük, hogy megjárta az idegenlégiót. Szervét Tibor lubickol a beképzelt, pökhendi szemétláda szerepben, ugyanakkor azt is képes elérni, hogy néha megsajnáljuk, netán szimpátiát érezzünk iránta. A mellékszereplők ezúttal nem kapnak túl sok játékidőt, mindenki hozza a figurát, se több, se kevesebb. A zenei aláfestés két drámai helyen kifejezetten erős, a film többi részén viszont csak teszi a dolgát, hangulatot fest. A képi világ letisztult, a rendező és az operatőr pedig a színekkel is játszik: Szervét oldalán a szürke, hideg árnyalatok dominálnak, ezzel szemben Lengyel részéről a meleg színek a hangsúlyosak. Ki van ez találva, kérem szépen!

Egy-két dolog viszont nincs kitalálva, mivel a Parkoló sem tökéletes. A korábban említett párhuzamos szerkesztés remek eszköz, a rendező viszont túlzásba viszi használatát, szinte már arcunkba tolja, hogy "Hahó, párhuzam!". Kicsit finomabban is lehetett volna ezzel játszani, ha engem kérdeztek. A másik nagy probléma a film befejezése. Tíz perccel a vége előtt tökéletes lett volna abbahagyni: a történet kapott egy bizonyos fokú lezárást - a film gondolatmeneténél maradva - eljutott A-ból B-be, a többit pedig a nézőre lehetett volna bízni. De nem, mutassunk meg inkább mindent aprólékosan, egyértelműen, mert az úgy jó. Nem, nem úgy jó, ha már a film több szinten játszódik, és elmélkedünk közben, akkor a legvégét se tessék tálcán felkínálni. Persze az már rég jó, ha egy magyar filmnek a végével van csak gondunk, nem igaz? Egy szó mint száz, a Parkoló bőven megéri a mozijegy árát, aki teheti, nézze meg! Erre pedig premier előtti lehetőségetek is van, méghozzá ma: