0:30
CinemaKlub
2014. december 20. 9:56
Az If I Stay reményeket és vágyakat ébresztett a romantikus drámák imádóiban és a titkon kedvelőkben egyaránt. Ehhez képest szinte minden, egyetlen ember tehetségén bukott el, a film pedig ezek után képtelen volt megérinteni a valóság egyetlen kicsiny szeletét is. Innen is öleljük Chloé Grace Moretz-et!
Mindenki látott már tiniket, mindenki hallgatott már zenét, a drámai mozgókép költemények is be-bekúsznak az ember életébe, az If I Stay most arra tett kísérletet, hogy ezt a három összetevőt egyetlen – 107 perces – romantikus drámában hozza össze. A története szerint adott egy lány, Mia, aki egy bohém családban, ex-rocker szülőkkel és Iggy Popp rajongó kisöccsel éli az életét, miközben kicsit kilógva a cselló élteti minden pillanatát. A nagy tehetség kibontása közben érkezik a szerelem Adam, a rocker, a feltörekvő énekes/gitár tehetség képében. Mindezek közepette balesetet szenvednek a családdal, a lányt elragadja a kóma és a nagy álom kóválygások közepette visszaemlékezik az életére, imígyen bemutatva a nézőknek, hogy akkor most mi is folyik a vásznon egyáltalán.
Chloé Grace Moretz-nek (Mia Hall) még a felesek sem segíthetnének abban, hogy valódi érzelmek szülessenek meg az arcán. Talán genetikailag kódolva van a mimikai készletében, hogy képtelen egyetlen arckifejezésnél többet megálmodni magának. Nála ugyanis az elszántan kacér, a negédesen bájos és a bánattól megrogyott tini szív ugyanabban a mesterkélt arcjátékban merül ki.
Mégsem az ő színésznői hiányosságai rombolják le teljesen az If I Stay (Ha maradnék) lehetőségeit: a karakterek kidolgozatlansága és a hamis tinédzseri bölcseletek folyamatos szájbarágása ugyanis szintén hozzájárulnak, hogy a film a lehető legtávolabb maradjon a békés befogadástól. Melyik tinédzser sorjáz állandóan freudi szintű monológókat?! Ezek persze csak egy szokásos fiatalkori szerelmi történet kliséihez vezettek volna, amelyek ínséges időkben tökéletes agytompításnak számítanak, és boldogan öleljük a keblünkre őket (persze titokban, hiszen a guilty pleasure fogalma a XXI. század film- és sorozatnézési szokásainak fontos velejárója), azonban Moretz semmitmondó játéka komolyan kizökkenti a nézőt. Szinte végig olyan mintha a rendező is ott állna mellette, és hallanánk, ahogy a megafonjába mondja az utasításait: „most butuskán körbenézel, a hajadba túrsz, a szád elé kapod a kezed, földre veted magad, sikíts!”.
Lehetetlen feladatnak tűnik akár egy pillanatra is elhinni a cselekmény egyetlen pontját is. Mintha véletlenül nem is a moziban ülnénk, hanem egy sokad kategóriás filmben néznénk a 17 éves színésznő szenvedését. Csupán azokban a jelentekben képes közelebb kerülni az érzelmi skála magasabb szintjeihez, amikor egyáltalán nem kell megszólalnia, és egy óriási cselló tereli el a figyelmét. A színésznő persze majd hét hónapon keresztül gyakorolta, hogyan kell eggyé válni a hangszerrel, hogyan kell a valódi zenészek megszállottságát akár egyetlen snittben is megvalósítani. Ez sikerült. Minden egyes ilyen jelenetnél szinte felsóhajt a néző, hogy végre egy kicsit megszabadulhat a lehetetlen színészi játék kínjaitól.
Nélküle se dobbantott volna óriásit a film, azonban biztosan többet hozhatott volna ki az azonos címen futó regény cselekményéből, melyet Gayle Forman jegyez. Ebben a felállásban – Moretz-szel az élen – egy 4-5 perces videoklipet kellett volna delíriumos képekkel megtölteni, miközben a kellemesen egymásba gabalyodó szerelmesek megküzdenek a kóma, a halál és a továbblépés fájdalmával. Tökéletes kis kompozíció született volna. Ebben az esetben ugyanis talán még Moretz sem veszett volna el az elvárások tengerében. Vagy pár homályosan úszkáló effekt mögé bújtathatták volna a sablonos mozdulatait. A szerelmes hétköznapi pillanatok pedig az elnyújtott túlzások és a végtelen smaccantások helyett egyensúlyba kerülhettek volna a szűkös klipidő lehetőségek miatt. Épp elég lett volna. A feelgood képek mennyisége egy időn túl ugyanis nemcsak a varázsából veszít, de a tömeges agyhalált is előre vetíti.
Ami a többieket illeti: a szerelmes „hotguy”, a legjobb barát, a szülők és a nagyszülők karakterei a színészi játék terén megkaphatták volna az esélyt a bizonyításra, azonban a forgatókönyv ketrecébe zárva nem volt esélyük kitörni. Jamie Blackley a bárgyú szerelmes vallomások és a zenész-klisék fogságában küzdötte végig a fő férfi szerep kötelezettségeit. A bohém szülők életre keltése Mireille Enos és Joshua Leonard még hihető is lenne, ha nemcsak a fiatalkori bőrszerkókra, és az orrkarikákra helyezték volna a hangsúlyt. A nagyszülők pedig érthetetlenül kevés háttértörténetet és bemutatást kapnak a film első felében. Egyedül akkor lépnek a színre – a semmiből! –, amikor már eldől: több szerepük is lesz a baleset után Mia életében. Innentől kezdve kezdenek el „záporozni” a nagyapa-unoka közös percek összes, melyek kicsit sem képesek a valóság felé húzni a történet részleteit. Pedig az egyik legszebb jelenet pont a nagyapát alakító Stacy Keachnak köszönhető, amikor a kómában fekvő Miához beszél… de ennyit és ne tovább a spoiler veszély útján! De hogy nagymama ki fia borja? Sosem tudjuk meg.
Az If I Stay képtelen természetesen és valósághűen közelíteni szívszorító történetéhez, és pont emiatt végig steril, szürrealisztikus és túlzó képekkel operál. Nagy kár egy ekkora magas labdáért, amelyben a szenvedélyes zene, az érzelmek burjánzása és a halál fontos kérdése házasodhatott volna össze… ha lecsapják a labdát.
Fotók: Fórum Hungary
Chloé Grace Moretz-nek (Mia Hall) még a felesek sem segíthetnének abban, hogy valódi érzelmek szülessenek meg az arcán. Talán genetikailag kódolva van a mimikai készletében, hogy képtelen egyetlen arckifejezésnél többet megálmodni magának. Nála ugyanis az elszántan kacér, a negédesen bájos és a bánattól megrogyott tini szív ugyanabban a mesterkélt arcjátékban merül ki.
Mégsem az ő színésznői hiányosságai rombolják le teljesen az If I Stay (Ha maradnék) lehetőségeit: a karakterek kidolgozatlansága és a hamis tinédzseri bölcseletek folyamatos szájbarágása ugyanis szintén hozzájárulnak, hogy a film a lehető legtávolabb maradjon a békés befogadástól. Melyik tinédzser sorjáz állandóan freudi szintű monológókat?! Ezek persze csak egy szokásos fiatalkori szerelmi történet kliséihez vezettek volna, amelyek ínséges időkben tökéletes agytompításnak számítanak, és boldogan öleljük a keblünkre őket (persze titokban, hiszen a guilty pleasure fogalma a XXI. század film- és sorozatnézési szokásainak fontos velejárója), azonban Moretz semmitmondó játéka komolyan kizökkenti a nézőt. Szinte végig olyan mintha a rendező is ott állna mellette, és hallanánk, ahogy a megafonjába mondja az utasításait: „most butuskán körbenézel, a hajadba túrsz, a szád elé kapod a kezed, földre veted magad, sikíts!”.
Lehetetlen feladatnak tűnik akár egy pillanatra is elhinni a cselekmény egyetlen pontját is. Mintha véletlenül nem is a moziban ülnénk, hanem egy sokad kategóriás filmben néznénk a 17 éves színésznő szenvedését. Csupán azokban a jelentekben képes közelebb kerülni az érzelmi skála magasabb szintjeihez, amikor egyáltalán nem kell megszólalnia, és egy óriási cselló tereli el a figyelmét. A színésznő persze majd hét hónapon keresztül gyakorolta, hogyan kell eggyé válni a hangszerrel, hogyan kell a valódi zenészek megszállottságát akár egyetlen snittben is megvalósítani. Ez sikerült. Minden egyes ilyen jelenetnél szinte felsóhajt a néző, hogy végre egy kicsit megszabadulhat a lehetetlen színészi játék kínjaitól.
Nélküle se dobbantott volna óriásit a film, azonban biztosan többet hozhatott volna ki az azonos címen futó regény cselekményéből, melyet Gayle Forman jegyez. Ebben a felállásban – Moretz-szel az élen – egy 4-5 perces videoklipet kellett volna delíriumos képekkel megtölteni, miközben a kellemesen egymásba gabalyodó szerelmesek megküzdenek a kóma, a halál és a továbblépés fájdalmával. Tökéletes kis kompozíció született volna. Ebben az esetben ugyanis talán még Moretz sem veszett volna el az elvárások tengerében. Vagy pár homályosan úszkáló effekt mögé bújtathatták volna a sablonos mozdulatait. A szerelmes hétköznapi pillanatok pedig az elnyújtott túlzások és a végtelen smaccantások helyett egyensúlyba kerülhettek volna a szűkös klipidő lehetőségek miatt. Épp elég lett volna. A feelgood képek mennyisége egy időn túl ugyanis nemcsak a varázsából veszít, de a tömeges agyhalált is előre vetíti.
Ami a többieket illeti: a szerelmes „hotguy”, a legjobb barát, a szülők és a nagyszülők karakterei a színészi játék terén megkaphatták volna az esélyt a bizonyításra, azonban a forgatókönyv ketrecébe zárva nem volt esélyük kitörni. Jamie Blackley a bárgyú szerelmes vallomások és a zenész-klisék fogságában küzdötte végig a fő férfi szerep kötelezettségeit. A bohém szülők életre keltése Mireille Enos és Joshua Leonard még hihető is lenne, ha nemcsak a fiatalkori bőrszerkókra, és az orrkarikákra helyezték volna a hangsúlyt. A nagyszülők pedig érthetetlenül kevés háttértörténetet és bemutatást kapnak a film első felében. Egyedül akkor lépnek a színre – a semmiből! –, amikor már eldől: több szerepük is lesz a baleset után Mia életében. Innentől kezdve kezdenek el „záporozni” a nagyapa-unoka közös percek összes, melyek kicsit sem képesek a valóság felé húzni a történet részleteit. Pedig az egyik legszebb jelenet pont a nagyapát alakító Stacy Keachnak köszönhető, amikor a kómában fekvő Miához beszél… de ennyit és ne tovább a spoiler veszély útján! De hogy nagymama ki fia borja? Sosem tudjuk meg.
Az If I Stay képtelen természetesen és valósághűen közelíteni szívszorító történetéhez, és pont emiatt végig steril, szürrealisztikus és túlzó képekkel operál. Nagy kár egy ekkora magas labdáért, amelyben a szenvedélyes zene, az érzelmek burjánzása és a halál fontos kérdése házasodhatott volna össze… ha lecsapják a labdát.
Fotók: Fórum Hungary
Kövess minket, és értesülj a friss hírekről a Facebookon is!
Követem 
