Csajkeverők: Amikor egy csajozó gépezet befullad

Romantikus vígjátékok és drámák folynak minden csapból, teljesen mindegy, hogy milyen réteghez is tartozzanak. Akadnak jól megírt, tartalmas, klisémentes, közel sem párkapcsolati oktatófilmnek tűnő alkotások, és persze sorra ontják a futószalagon termelt, semmit mondó „bárkinek eladjuk” popcorn filmeket. A Csajkeverők (That Awkward Moment) tipikus példája, a már sokszor látott hibának: két szép szempárral próbáltak eladni, egy vonzónak (se) csomagolt történetet, amelynek álmunkban is kitaláltuk volna a cselekményét, csupán egy a gond, minden érdeklődést kiölnek a nézőkből a humor-radar alatt repülő poénokkal és a végtelen lassúsággal vánszorgó jelenetekkel.

A történet szerint adott egy háromfős társaság, melynek origóját Jason (Zac Efron) adja Daniel és Mikey mellett, és mindennapi férfi létük legfőbb elfoglaltságának az alkalmi csajpartnerek gyűjtögetését és a – már amúgy is hosszú – lista taglétszámának növelését tűzték ki. A férfi trióból ketten űzik az ipart, miközben harmadik barátjuk éppen egy váláson megy keresztül. A nagy változás apropójából fogadalmat tesznek, hogy egyikük sem keres komolyabb kapcsolatot, persze ez a terv is kudarcot vall, amikor betoppannak a nagy ők az életükbe.

Minden adott lehetett volna egy kellemes szombat délutáni vígjátékhoz, ahol akár a véletlenül betévedt mozizók is betalálhattak volna maguknak pár szimpatikus karaktert. A megszokott szerelem kontra férfi klisét is túlélték már ezerszer, Zac Efron is elromantikázta magát párszor, most mégse jött össze az élmény. Önmagának rúgott gólt a film, legfőképpen a cselekmény kibontásával és a kínos viszketést okozó „humor töltetével”. Kapunk két, a mai kor elvárásainak imponáló női karaktert, akik elhozzák a nagy megváltást az örökké csajozó pasijaik életébe, turbékolnak is, össze is törik a szerelmes szív, a barátok is szeretik a videó játékokkal kacérkodó talpraesett lányokat, a néző pedig azt érzi, hogy egy sorozat kivágott jeleneteit nézi egymás után, megállás nélkül.



A szemhéj pedig néha lecsukódik. Olyan pillanatokat látunk, melyeket sem a színészek, sem a film atmoszférája nem tud közelebb hozni a nézőkhöz. Nem ránt be, nem teszi magát reflektorfénybe, elmarad az izgalmas kíváncsiság. Elmarad a tipikus önámítás, amely a kommersz happy end filmeknél előjöhet, ha arra érdemesnek tűnteti fel magát a történet, hogy eljátsszuk magunknak: bizony akkor is izgulni fogunk a szerelem beteljesüléséért, ha legbelül úgyis tudjuk, hogy a végén minden oké lesz. Itt viszont alig várjuk, hogy mindenki hamar önmegtalálja magát és a könnyeket félre söpörve elsétáljanak New York februári fagyos naplementéjébe.