0:30
CinemaKlub
2014. december 20. 9:58
Amerika Kapitányt végre kiemelték az érdektelen szuperhősök sötét dimenziójából. A tél katonája egy izgalmas, humoros, okosan felépített Marvel-film, amely némi fűszert dobott a gépezetbe. Steve Rogers pedig hátrahagyta első bosszúálló identitását és felfrissülve, továbbra is masszív izmokat lobogtatva elérte, hogy egy kicsit ő legyen a kedvenc hősünk.
Végre megcsinálta! A 2011-ben útjára indított Amerika Kapitány franchise első része végig hibernációban tétlenkedett és nem tudta kellőképpen megalapozni az első bosszúálló belépőjét. Steve felkészületlenül sántikált be a hősöktől, izmoktól, sármtól és iróniától duzzadozó filmvilágba. A Bosszúállókban azonban lassan ugyan, de megkezdődött steril, a régi korokat megidéző személyiségének élénkítése, amelyet A tél katonája című második részben kamatoztatni is tudott.
A történetet tekintve a nagy New York-i összecsapás után járunk, Amerika Kapitány (Chris Evans) pedig Washingtonban tengeti átlagos hétköznapjait, időnként hőskezet nyújtva a S.H.I.E.L.D.-nek egy-egy akció során. Adódik azonban egy rutinosnak tűnő bevetés, amely után nemcsak Steve Rogers kapitány, de a Bosszúállókból ismert társa, a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) is egy óriási összeesküvés közepén találja magát.
Az egyensúlyi játék tökéletes győztese A tél katonája. Úgy tud izgalmas akciófilm és valódi blockbuster maradni, hogy közben legfontosabb karaktereiről sem feledkezik meg. Biztos alapokból építkezik, hiszen az Amerika Kapitány által képviselt őszinte, tiszta és jó szándékú hősalak továbbra is megingathatatlanul szövi át a film atmoszféráját. Miközben a múltból itt ragadt, szinte már „ősi” eszméket képviselő hősnek össze kell egyeztetnie a XXI. század dilemmáit saját határaival, a Fekete Özvegy érzelmi hullámvasútja is helyet kap a vásznon. Ráadásul ez a két szál teljes összhangban, szinte már összekapaszkodva képes egy dinamikus duót teremteni (túlnőve az Özvegy és Sólyomszem közötti összhangot). A megtört hangulat és a megválaszolatlan belső kérdések mellett azonban jó ütemben adagolják a humoros párbeszédeket – hacsak, egy-egy jelenet erejéig is, de tökéletesen működnek a történetben.
A második rész képes túllépni az akciófilmek legnagyobb vizuális buktatóin: a készítők arra is gondoltak, hogy a néző néha követni is szereti az eseményeket, nem csak azután vágyakozik, hogy passzívan befogadhassa a vásznon pörgő csihipuhit. Gyönyörűen komponált képeket kapunk, amelyek szinte könyörögnek érte, hogy élvezzük a jól koreografált mozdulatsorokat. Néhol már színházi összképpel találkozhatunk: miközben a Kapitány egy hajón csépeli ellenfelét, a karakterek csupán egyetlen síkon belül mozognak, szinte már ritmikus tangót járva tartják magukat az egyenesen, mégsem érződik erőltetettnek az ütéssor. Túlzásnak hangzik, azonban látszik, hogy minden egyes verekedésnek megvannak a részletesen kidolgozott tánclépései.
Egy izgalmas labirintus, amelyben nemcsak a különleges, itt-ott elrejtett utalásokat és cameókat lehet kutatni, de végre úgy tud robbantásoktól hangos, látványextázist kapni a mozizó, hogy közben agyzsibbasztás helyett értelmes karakterekkel és – a mai világunkból bőven hiányzó – értékekkel találkozik.
Fotók: Fórum Hungary
A történetet tekintve a nagy New York-i összecsapás után járunk, Amerika Kapitány (Chris Evans) pedig Washingtonban tengeti átlagos hétköznapjait, időnként hőskezet nyújtva a S.H.I.E.L.D.-nek egy-egy akció során. Adódik azonban egy rutinosnak tűnő bevetés, amely után nemcsak Steve Rogers kapitány, de a Bosszúállókból ismert társa, a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) is egy óriási összeesküvés közepén találja magát.
Az egyensúlyi játék tökéletes győztese A tél katonája. Úgy tud izgalmas akciófilm és valódi blockbuster maradni, hogy közben legfontosabb karaktereiről sem feledkezik meg. Biztos alapokból építkezik, hiszen az Amerika Kapitány által képviselt őszinte, tiszta és jó szándékú hősalak továbbra is megingathatatlanul szövi át a film atmoszféráját. Miközben a múltból itt ragadt, szinte már „ősi” eszméket képviselő hősnek össze kell egyeztetnie a XXI. század dilemmáit saját határaival, a Fekete Özvegy érzelmi hullámvasútja is helyet kap a vásznon. Ráadásul ez a két szál teljes összhangban, szinte már összekapaszkodva képes egy dinamikus duót teremteni (túlnőve az Özvegy és Sólyomszem közötti összhangot). A megtört hangulat és a megválaszolatlan belső kérdések mellett azonban jó ütemben adagolják a humoros párbeszédeket – hacsak, egy-egy jelenet erejéig is, de tökéletesen működnek a történetben.
A második rész képes túllépni az akciófilmek legnagyobb vizuális buktatóin: a készítők arra is gondoltak, hogy a néző néha követni is szereti az eseményeket, nem csak azután vágyakozik, hogy passzívan befogadhassa a vásznon pörgő csihipuhit. Gyönyörűen komponált képeket kapunk, amelyek szinte könyörögnek érte, hogy élvezzük a jól koreografált mozdulatsorokat. Néhol már színházi összképpel találkozhatunk: miközben a Kapitány egy hajón csépeli ellenfelét, a karakterek csupán egyetlen síkon belül mozognak, szinte már ritmikus tangót járva tartják magukat az egyenesen, mégsem érződik erőltetettnek az ütéssor. Túlzásnak hangzik, azonban látszik, hogy minden egyes verekedésnek megvannak a részletesen kidolgozott tánclépései.
Egy izgalmas labirintus, amelyben nemcsak a különleges, itt-ott elrejtett utalásokat és cameókat lehet kutatni, de végre úgy tud robbantásoktól hangos, látványextázist kapni a mozizó, hogy közben agyzsibbasztás helyett értelmes karakterekkel és – a mai világunkból bőven hiányzó – értékekkel találkozik.
Fotók: Fórum Hungary
Kövess minket, és értesülj a friss hírekről a Facebookon is!
Követem 
