A hobbit 3. kritika: Középfölde végre beint a nyápicoknak!

Noha Bilbo története badar kis mesének tűnhet egy olyan nagyívű cselekmény mellett, mint a Gyűrűk Ura trilógia, a kalandvágytól pezsgő apró hobbit utazása sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a kapcsolatok beindítására és azok folyamatos fejlesztésére. Ez persze kettős, hiszen a vad és feszes tempó háttérbe szorul a szereplők jellemének kibontása érdekében. Aki pedig azután vágyakozott, hogy lerobbantják a fejét egy három órán keresztül tobzódó ork-csatában, mindeddig hoppon maradt, és a részletek lassú araszolásától kapott agyérgörcsöt (mármint vannak ilyen emberek is a megszállottakon kívül).
 
Ehhez képest a Hobbit befejező része fellélegzés lehet, ugyanis már az első képkockától indulva arcon lövi a nézőt a vizuális száguldás. Hogy hol vagyunk ekkor a sztoriban? Benne, a közepében. Peter Jackson lehet, hogy saját magát is megunva, úgy belevetette magát az akcióba, hogy a visszaemlékezés és a kellemes átlényegülés egyszerűen kizártnak számít. Tűz, csapzott hobbitkák, száguldozó tündék, mentőakció, csapdosó, idegbeteg sárkányok és közben még Tóváros is ég rendesen. Mi van? Nincs idő felzárkózni: olyan energiával tódul az in medias res, hogy a legnagyobb fanok is levegő után kapkodnak. A gyors kezdéstől elsőre hátrahőköl a néző, azonban a kapkodó indulásnak erősen alapozó jellege van: tudjuk le ezt a részt, és haladjunk már tova. És tényleg! A dinamika furcsa érzést kelthet, hiszen az első félórában lezajló cikcakkozó csihipuhi valahogy nem illik bele a harmadik rész egészébe. Különálló, rövid történetként lebeg a két és fél óra első felében, mint egy nem kívánt vendég, aki még hajnali négykor sem veszi észre, hogy a bulinak már régen vége van. Mintha az előző rész végéről lemaradt jeleneteket gyorsan az elejére ollózták volna. Letudjuk, ez is megvolt, mehetünk tovább. Jackson kimért maximalizmusát ismerve furcsán tépdesi meg így az összképet.

Ami ezután következik, az viszont már vérbeli Középfölde-tempó: feszes, miközben minden egyes részlet megkapja a maga kiemelését. A cselekmény jól ütemezve halad a végkifejlet felé, beintve az előző két film – helyenkénti – vontatottságának. A párhuzamos síkok itt is fontos szerephez jutnak, ezzel is biztosítva, hogy mindenki megtalálja a maga kedvenc hősét és persze a változatosság nagy úr egy ekkora történetben. Mégis, a Hobbit esetében sokkal egyértelműbben követjük a főhőst, nagyobb elánnal várjuk, hogy Bilbóé legyen a reflektorfény. A Gyűrűk Urában ez már nem feltétlenül volt így, sőt a Frodó-etűdök a legtöbb esetben idegesítő közjátékok voltak csupán az érdekesebb szálak között.
 
Váratlan fordulatban itt nincs hiány: Jackson bátran mozgatja szereplőit, akár végzetes irányokat is megütve, amely egyszerre sokkoló és felszabadító élmény, hiszen manapság megannyi sorozat válhat didaktikussá egy-egy karakter túlajnározása miatt. Itt nincs szeretgetés, kőkemény döntések sorakoznak egymás mellett, melyek között a vezényszó a könyörtelenség. A helyenként komor fordulatok mégis a Hobbit központi gondolatát teszik hangsúlyosabbá: a szövetséget. Így a karakterekre áldozott idő behozza az árát, és katartikus befejezést eredményez, érzelmileg.



A Tolkien-kalandozások legfontosabb hozzávalója tehát a kapcsolati háló kibontása és eggyé alakítása, mégis a két nagy trilógia között megannyi hangsúlyváltás bújik meg ebben a témában. Mindkét kaland középpontjában egy hobbit áll, két Zsákos, azonban a legnagyobb különbség pont ebben a közös pontban rejlik: a Gyűrű szövetségét Frodó csupán a felszínen tartja össze, hiszen a párhuzamos szálakon futó küldetés igazi, férfias erejét Aragorn és a szövetség többi tagja adja meg, miközben Frodó a lelki alapozást jelenti. Ő végig az a hobbit marad, aki nem bírja feldolgozni a Megyén kívül rá váró kalandokat; bele is roppan a végén a lélektépő fordulatokba. Ennek megfelelően egy végtelenül elveszett karakterként jelent meg mindhárom filmben, ezzel ellentétben nagybátyja, Bilbo – az első benyomások ellenére – furcsa mód képes egyesíteni a két síkot: a Hobbit filmekben egy látványos karakterfejlődés útján figyelhetjük meg, ahogy a kezdeti apró lélek azonosul a tudat alatt egyre erősebben pislákoló Aragorn-féle attribútumokkal. Ennek életre keltését pedig egy vérprofi színészre bízták, aki sajátos gesztusrendszert adva Bilbónak, emlékezetes játékot hoz a vásznon: Martin Freemant nézve sokszor azt kívánja az ember, hogy bárcsak ő is ott lett volna a Végzet hegyéhez vezető küldetésen.

Mégis, a kíváló színészi teljesítmény, a gyönyörű és részletgazdag díszletek, és a technikai kidolgozás mellett mindvégig ott motoszkál az emberben a kérdés: mi volt az értelme ennek az egész utazásnak? Hiába, egy világokat sötétségbe borító erő árnyékában kissé banálisnak tűnik, ahogy egy maroknyi törp arany- és otthonszerzési akciót indít. Szauron ütős és fenyegető karizmájához képest picit elvész a történetben a motiváció. Ugyanez akkor is felmerülhetne, ha a két eposz időrendben helyet cserél? Nem olyan biztos.

A döcögő történetalakítás és a dinamika helyenkénti értelmezhetetlensége ellenére az igazi rajongók boldogan süppednek majd el a mozi székekben, hiszen akit egyszer már elvarázsolt Tolkien világa, újra és újra elmerülne benne. Jackson pedig szereti a rajongóit, és nem egy utalással és kikacsintással üzen a nézőnek, amelyek miatt minden egyes alkalommal fellángol a Gyűrűk Ura-láz!