A tűzifarendelet után könnyen nőhet a lakossági tüzelésből eredő légszennyezettség a kisebb településeken, ám ahogy eddig is volt, ezután előfordulhat, hogy lesz, ahová még tűzifa sem jut.

Nem új keletű probléma, hogy az ország szegényebb részein bármit a tűzre dobnak, ami adhat egy kis meleget: éppen ezzel a témával nyert tavaly Hemző Károly-díjat Mónus Márton fotóriporter, aki több mint egy évig járta a borsodi falvakat, hogy megismerkedjen azokkal, akiknek nincsen választásuk.

„Ha télen aközött kell választaniuk, hogy megfagyjanak a gyerekeik vagy elégessenek bármit, akkor az utóbbit választják” — Mónus Márton

„Egy néhány évvel ezelőtt készült videóriport adta az ötletet, hogy foglalkozzak a rossz minőségű levegővel. Cikkeket, videókat már láttam, de arra gondoltam, hogy jó lenne lefényképezni az okokat és a következményeket is. A miskolci Zöld Kapcsolat Egyesület szervezett egy sajtóutat a régióban, és ott nemcsak a fűtési szegénységet mutatták be, hanem a tüzeléssel kapcsolatos problémákat is: földrajzi, domborzati okok miatt a Sajó-völgyben a hideg időszakokban alig van légmozgás, a szmog nehezen távozik, így a levegő is lassan tisztul.

Csakhogy a völgyet jelentős részben mélyszegénységben élők lakják, akik egy kis melegért cserébe bármit eltüzelnek, még annak árán is, hogy szinte fullasztó lesz tőle a levegő.

A sajtóúton különböző állomásokon vittek végig minket, voltunk például a Mátrai Erőműben, egy zárt bányában – amit ott hagytak parlagon, és azóta is porzik, a port pedig a szél befújja a falvakba” – mondja Márton arról, mit látott, amikor először a régióban járt. Mivel izgalmasnak találta a problémát, az egyesület segítségével visszatért a Borsod megyei falvakba, de akkor már csak egyedül, a fényképezőgépével.

„Egy ózdi férfi, illetve az ő rokonai, ismerősei voltak a sorozat középpontjában. Befogadtak, mindenhová magukkal vittek, nem titkoltak el semmit. Ők súlyosan érintettek abban a helyzetben, hogy azzal fűtöttek, amivel tudtak, vagy az erdőbe mentek fát lopni. Több mint egy évig jártam hozzájuk, főként a téli időszakban” – mondja a fotóriporter, és hozzáteszi: a fotókon szereplő emberek, noha kényszerhelyzetben voltak, pontosan tudták, hogy hozzájárulnak a probléma fenntartásához azzal, hogy bármilyen háztartási hulladékot, gumit vagy akár ruhát dobnak a tűzre.

„Mondták, hogy ha télen aközött kell választani, hogy a gyerekeik megfagyjanak, vagy elégessenek bármit, akkor az utóbbit választják. Nyilvánvalóan. Tudták, hogy ez rossz, de azt is gondolták, hogy meg kell mutatni a problémát, mert remélik, hogy akkor talán elindul valamilyen változás. Ők a fotókat úgy vállalták, hogy tisztában voltak a következményekkel. Nagyon őszinte emberek voltak, és ez azért is furcsa, mert ritka az ilyen tapasztalat. Nem volt olyan, hogy jaj, ezt ne fényképezd le, vagy várj, előbb még rendet rakunk. Egyébként van némi happy end is: az az utolsó információm, hogy ez az ózdi család azóta már egyenesbe jött. Amikor legutoljára ott voltam, nem ismertem meg a házukat. Olyan szépen rendbe hozták és felújították, hogy elsőre elmentem mellette.”

Mónus nem csak Ózdon, hanem Sajónémetiben, Kazincbarcikán, Borsodnádasdon, Farkaslyukon és az ország egyik legnagyobb nyomortelepén, Lyukóvölgyben is készített fotókat. „A sorozatban azt próbáltam bemutatni, hogy a fűtési szegénység hogyan befolyásolja az emberek mindennapjait, bár az az igazság, hogy ezt nemcsak a szegény emberek csinálják, hanem azok is, akikhez nekem nem sikerült bejutnom. Voltak ott fényűző házak, hatalmas autókkal, de a vegyes tüzelésű kályhába ők is mindent beleraktak. Időnként érezni lehetett a kéményből kiáradó gumi- vagy műanyagszagot” – idézi fel.

A fotóriporter szerint azok számára, akiket a régióban fotózott, valamilyen megfizethető fatámogatási program hozhatna némi enyhülést. „Ha megfelelő minőségű a tűzifa, akkor is lesz füst, de legalább nem az égett gumit kell belélegezni. Az a család, ahol én jártam, gyakran csinálta azt, hogy megegyeztek ismerősökkel, szomszédokkal, akiknek elburjánzott a kertjük. Adtak nekik valamit, mondjuk, egy kis alkoholt, és kivágták náluk a fákat, összegyűjtötték az elhullott gallyakat. Elvileg ugye azt sem volna szabad elégetni. A rendelet megszületése után bevillant, hogy kellene még ezzel a projekttel foglalkozni, hiszen a több tűzifa több légszennyezést is jelent. Egy kicsit gondban vagyok, mert az az érzésem, hogy a kormány ezzel a döntéssel nagyjából legitimálja a falopást, de legalábbis szemet hunynak afelett, hogy rengetegen járnak fáért az erdőbe. Újra felkerestem a miskolci egyesületet, ott azt mondták,

a Bükkben már zúg az erdő: folyamatosan vágják ki a fákat, bár ugye az nem az a kategória, amikor a kisember kimegy és szerez magának tűzifát.

Törődni, talán túlságosan is

Mónus Márton jelenleg az MTI, a Reuters és a német dpa hírügynökségek külsős fotósa, ám nem meglepő módon a saját projektjeit szereti a legjobban. „A légszennyezéses nagyon nehezen indult, de megszerettem. Ami fotós szempontból a legizgalmasabb volt, az talán a legutóbbi németországi projekt. Van Berlin környékén egy szervezet, amelyik úszást oktat menekült nőknek és gyerekeknek. Olyanoknak is, akik majdnem belefulladtak a Földközi-tengerbe, de olyanoknak is, akik gazdasági vagy politikai okokból költöztek az országba. Kiderült, hogy az egyik úszásoktató egy magyar nő, a másik kettő valamelyik posztszovjet országból jött, a főnöknő pedig eredetileg kazah. Megbeszéltem velük, hogy mennék: én voltam ott az egyetlen férfi, ráadásul fura élmény volt úszkálni velük ott a medencében egy vízalatti kamerával. Egyedül egy nő mondta, hogy ő nem szeretne részt venni ebben, de a többi, burkiniben mászkáló nő legnagyobb meglepetésemre azonnal beleegyezett. Megdöbbentő volt, hogy ennyire könnyen befogadtak, és nem voltak zavarban, pedig nem beszéltünk egy nyelvet. Ők nem tudtak angolul, én nem tudok se németül, se kazakul, se egyéb nyelven. Úgyhogy ez egy remek élmény volt.”

A fotós hisz abban, hogy hosszútávú projekteket csak úgy lehet hitelesen véghez vinni, ha megismeri azokat az embereket, akiket megörökít. „Szerintem érződik, látszik a képen, ha a fotóst emberként is elfogadják. Nagyon sokszor előfordult már, hogy a projektek elején egyáltalán nem fotóztam, csak beszélgettünk, bevásároltunk, sétáltunk. Sokkal bensőségesebb dolgokat lehet így lefotózni, mintha csak odamennék, és az érdekelne, hogy valaki jó helyen és jó pozícióban álljon. Hiába tökéletes technikailag a fotó, ha nincs benne semmilyen közelség, bizalom. A legtöbbször úgy dolgozom, hogy először felveszem a kapcsolatot valamelyik civil szervezettel, ők ismertetnek meg azokkal az emberekkel, akikkel foglalkoznak. De hosszan együtt dolgozni csak úgy lehet, ha nyitottan, szeretettel fordulok feléjük. Törődöm azokkal, akiket lefényképezek. Talán túlságosan is.”

Mónus egyik természetfotóját a párizsi Louvre-ban állították ki, miután bejutott az Exposure Photography Award nevű versenybe. A fotó Narvik közelében készült, útban a Lofoten-szigetekre, és bár könnyen hihetné bárki, hogy egy komoly túra előzte meg a kattintást, Mónus minden interjúban leleplezi magát. „Az egyik tévé forgatott velem egy interjút, mert a képből készült egy kópia, amit Tajvanba küldtek. Kérdezte a riporter, hogy úristen, mennyit kellett ezért a képért szenvedni? Mondtam, hogy hát, igazándiból a szendvicsemet ettem egy útszéli parkolóban, szóval nem nagyon kellett megizzadni érte. Azt hiszem, meglepődött a válaszon.” „Ha télen aközött kell választaniuk, hogy megfagyjanak a gyerekeik vagy elégessenek bármit, akkor az utóbbit választják”

Kérdezték, bírom-e a vért

Mónus Márton korábban orvos akart lenni, ám végül a szegedi biológusképzésen kötött ki. „Az interjúkban gyakran megkérdezik, miért hagytam ott a biológusszakmát, noha soha nem is voltam biológus, csak tanultam. Elég sokáig. Azon a szakon találkoztam a Természetfotó az alapoktól nevű órával, ami engem iszonyúan inspirált, főleg a tanár, aki tartotta. Az indította el a fotózás iránti szeretetet bennem. Hamar kiderült egyébként, hogy nem tudnék biológusként dolgozni, maximum terepmunkákra lennék jó, a fotózást viszont egyre komolyabban vettem. Azért ez a gondolat okozott otthon némi súrlódást, édesanyám tanár, édesapám földrengéskutató, és nagyon szerették volna, ha befejezem az egyetemet” – mondja a fotós, aki úgy véli, a díjak és az eddigi sikerek arra jók voltak, hogy a szülei többé-kevésbé elengedték, hogy nem lett diplomája. „Mondták a szüleim, hogy hát, nem baj, de addig is dolgozzak. Bringáztam haza, és gondoltam, betérek az Uzsoki utcai Kórházba, hogy nem kell-e egy műtős fiú, mert az a munka például mindig érdekelt.

Egy hónap múlva volt a felvételi beszélgetés, kérdezték, hogy bírom-e a vért. Mondtam, hogy nem szoktam elájulni, mondták, hogy akkor kettes műtő. Csípőprotézis. Jó véres műtét, kicsit asztalosmunka is, kalapálni kell, ilyesmi.

A bemetszésnél néztek az orvosok, hogy oké, a műtősfiú most tutira el fog ájulni, de én meg nem tudtam nem arra gondolni, hogy nem reggeliztem, és borzasztóan éhes vagyok. Ez a nagyon fura élmény maradt meg bennem onnan. Aztán maradtam is egy évre, nagyon szerettem ezt a munkát.”

A fotóriporter a HVG-nél kezdett gyakornokként, és míg eljutott a mostani ügynökségi megbízásokig, többször is nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, köztük az André Kertész-nagydíjat, Escher Károly-díjat és háromszor egymás után a legjobb teljesítmény nyújtó, 30 év alatti fotóriporternek járó Szalay Zoltán-díjat. A műtősfiú-munka azonban jól jött akkor is, amikor pár éve az MTI-nél azt a feladatot kapta, hogy hosszabb távon kövessen szívtranszplantációs folyamatokat: mutassa be a szív útját, egészen onnantól, hogy valaki átültetésre vár, odáig, hogy meggyógyul. Ráadásul hoznia kellett valamit a donorok oldaláról is.

„Ez volt a legnehezebb dolog, hiszen a donorok hozzátartozóinak az adatait érthető módon erősen védik, ugyanakkor minden évben egyszer megemlékeznek a Fiumei úti sírkertben az Ismeretlen Donorok emlékhelyénél. Eljött oda egy kiskunfélegyházi házaspár, akiknek korábban elhunyt a gyerekük.

Azon gondolkodtunk, hogy jó lenne egy olyan kép, amelyiken ők a fiúk sírjánál állnak, de elképzelni sem tudtam, hogy megyek oda ezzel a kérdéssel bárkihez. Végül sikerült, és elképesztően örültek a felkérésnek, voltam náluk Kiskunfélegyházán is.

Talán ez volt az egyetlen olyan sorozat, ahol mindenki örült annak, hogy szerepelhetett benne: a hozzátartozóikat elvesztő családtagok azért, mert a szerettük egy része tovább élt valakiben, a páciensek pedig azért, mert nem voltak biztosak benne, hogy túlélik a műtétet, de úgy gondolták, a fotókon keresztül legalább marad valami utánuk.”

Nyitókép: Mónus Márton / monusmarton.com

SAJÓ-VÖLGY

Ha télen választaniuk kell, hogy megfagyjanak a gyerekeik, vagy elégessenek bármit, akkor az utóbbit választják – a fűtési szegénység megrendítő képei