Feledy Botond édesanyja, a tájfutó világbajnok Monspart Sarolta – az első európai nő, aki három órán beül futotta a maratont – tavaly áprilisban hunyt el. Barabás Éva úgy jellemezte, mint a legközvetlenebb, legjószívűbb és legszabadszájúbb embert az életében. Botond fiatal korában atletizált, nem tájfutott, úgy érzi „Saci” sem szerette volna, hogy ő is ugyanabban a mederben induljon el, de a futás szeretete megmaradt. Együtt is gyakran jártak futni.

Feleségem ezt meg is jegyezte. A megismerkedésünkkor beütötte a nevemet a Google-ba és megtalálta, hogy édesanyjával fut. Elkezdett aggódni, hogy milyen az a gyerek, aki az anyjával fut még ennyi idősen, de aztán megértette, hogy ez a sztori kicsit mást jelent.

Gyerekként nem tudatosult benne, hogy anyja egy legenda, ebben nőtt fel, számára ez volt a normális.

Emlékszik egy családi vitrinre, ami rogyásig tele volt trófeákkal. A legijesztőbb svéd trollbabáktól az ólomkutya késtartó készletig, mindenféle díjjal. Plusz egy perforált kullanccsal.

Azt meséli, majdhogynem édesanyja halála után értette csak meg, hogy Sacinak rajtuk kívül több családja is volt. A tájfutók, a gyaloglók és az idősek.

Amikor egyszer csak hozzám jöttek meg azok az üzenetek, amik addig hozzá érkezetek, akkor az ember megértette, hogy mennyi minden történt még rajta kívül.

Botond édesapja Feledy Péter, ismert televíziós újságíró, riporter. Fia abban neki is nagy szerepet tulajdonít, hogy a jogi egyetemet is felírta a listájára a felsőoktatási jelentkezésnél.

„Saci eredetileg matek-fizika szakos tanár volt, Péter pedig jogász. Valahogy mindkettő átszőtte az életemet, így lettem a jogi egyetemen informatika demonstrátor”.

Szóba került az is, hogy miért a keresztnevükön emlegeti a szüleit.

Soha nem akarták, hogy anyának vagy apának hívjam őket. Nekem ez volt a normális, hogy a szüleimet a nevükön szólítom. Erre egy pszichológusnak, ha sokáig lennék terápiában, biztosan lennének jó megfejtései.

Az ELTE jogi karára járt, de a képzés második felében tanult Strasbourgban, Párizsban és Marseille-ben is. A bordeaux-i egyetemen szerzett mesterdiplomát nemzetközi kapcsolatokból. Az ELTE-n doktorizott, közben Berlinben kutatott egy évig. Azt mondja, mindig a kíváncsisága hajtotta előre.

Bennem van egy nagyon mély kíváncsiság, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi az a környezet, amiben élek.

A társadalomtudományok iránti érdeklődését pedig még a jogi egyetem sem tudta elvenni. A tudomány iránti elköteleződése majdnem egyetemi karrierbe csapott át, három szemeszterig tanársegéd volt az ELTE jogi karán. Végül azért nem ezt a pályát választotta, mert úgy érezte, hogy ez túl messze áll a valóságtól.

Oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi tanszékén is, nagyon élvezte azt a munkát, imád fiatalokkal dolgozni, úgy hiszi, azt tartja igazán edzésben az embert.

Feleségével, Durica Katarina ismert felvidéki íróval, újságíróval is a munka hozta össze.

Azt mondtuk, hogy nézzük meg, hogy Tanzániában kibírunk-e egymással egy hónapot, hátizsákkal, mindenféle terv nélkül. Kibírtuk. Megkértem a kezét az egyik utolsó állomáson, és akkor onnantól kezdve tudtuk, hogy ez jó lesz.

Három gyerekük született, most 9, 6 és 3 évesek. Nem volt kérdés, hogy nagy családot szeretnének, Botond előtt ugyanis ez volt a példa.

Mindkét szülőmnek 3-3 testvére volt, nagy családban nőttem fel, és én azt imádtam.

Jelenleg Brüsszelben élnek. Botondot a European Leadership nevű program vezetésére kérték fel, ezért „rángatta ki”, ahogy ő fogalmaz a feleségét és három gyerekét, akik közül a legkisebb akkor még csupán néhány hónapos volt. Azt mondja, az első félévben voltak nagyon kemény pillanatok.

Amikor az ember megérkezik egy olyan országba, aminek nyelvét a családban ötből egy ember beszéli, az nem egy leányálom.

A gyerekei is megszenvedték a költözést, volt, hogy egyikük az iskolában első napon nem ment vissza órára a szünet után, mert nem tudta kifejezni magát, így kint ragadt.

Ráadásul még a covid is beütött, miközben felesége már a következő regényét írta. Nem volt könnyű időszak, de utólag visszatekintve rá úgy érzi, hogy nagyon megerősítette őket.

Feledy Botondot elsősorban külpolitikai szakértőként ismerjük, a Fókuszban is szinte naponta nyilatkozik az orosz-ukrán háború történéseiről. Érthetően, de nagyon egyértelműen fogalmaz rendszerint.

Barabás Évanek a lelkére is kötötték kollégái, hogy kérdezze meg tőle: nem fél-e?

Azt mondta, hogy bár munkatársai gyakran szoktak azzal viccelődni, hogy ki az, akinek csak egyirányú jegyet kéne vennie Moszkvába, mert vissza már biztos nem engedik, úgy véli, hogy nem ő a fő célpont. Szerinte az oknyomozó újságíróknak sokkal több félnivalójuk van.

Remélem, hogy fontos az a munka, amit végzek. És abban bízok, hogy ez tényleg egy misszió. Igyekszem egy olyan területet közelebb hozni az emberekhez, ami nem könnyen érthető és elérhető. Ebbe nekem iszonyú energiákat kell invesztálni, hogy én magam megértsem és utána el is tudjam mondani.

Szakértőként az a feladata hogy kiszűrje az információs zajt és megtalálja a valóban hiteles forrásokat.

„Mi is biztosan fogunk hibázni. De egymás között is beszélünk, és vannak zárt csoportok az internet legkülönbözőbb bugyraiban, a legkülönbözőbb nyelveken. Ezeket megtalálni és feltérképezni egy nagyon hosszú személyes építkezés.”

Nagyon érdekli a pszichológia, sokat is foglalkozott vele. A szemlélete elsősorban a politikusok magatartási mintázatának felismerésén alapul.

Amit én nagyon szeretek a nemzetközi kapcsolatokban, az pont az elemzői rész, hogy ha ezt végignézed és letisztogatod, mint egy jó régész, akkor azért kirajzolódik egy vonal.

Ez aztán képessé tesz valamilyen predikcióra, ami ugyan nem lesz biztos soha, de az izgalmas rész az a felderítés, hogy az adott vezető hogyan viselkedett az előző helyzetekben, mikor milyen döntéseket hozott, és ebből mi következik. De lám, Putyinnal kapcsolatban ez nem volt triviális, emlékeztetett.

Kedvenc politikusai nincsenek, úgy véli, a jó döntésekről igazából csak utólag lehet megmondani, hogy azok valóban jó döntések voltak. Azt viszont képtelenség felfejteni, hogy valaki tényleg azért hozta-e meg az adott döntést, mert tudta, hogy ez lesz a helyes, vagy csak valamilyen banális körülmény vezetett odáig.

A szemfüles nézők már megfigyelhették, hogy amikor Feledy Botond interjút ad, mindig ugyanaz a festmény lóg a háttérben. A kortárs művészetek iránti rajongását feleségének köszönheti, aki az írás előtt felvidéki magyar festők munkáival foglalkozott. Kiderült, hogy a brüsszeli szomszédjuk szabadidejében fest, ezt a képet is tőle vették.

Nagyon szép emlékei vannak a gyerekkoráról, egy háromgenerációs környezetben nőtt fel a nagyszüleivel együtt, ez meghatározó maradt számára. Nagy családja van, minden évben találkoznak is, több mint százan jönnek össze ilyenkor.

A családi bizalomról rengeteget tanult, de magával vitte azt a tapasztatalatot is,hogy vigyázni kell a munkamániával. Neki mindkét szülője sokat dolgozott, ő viszont igyekszik megteremteni az egyensúlyt a saját családjában.

Barabás Éva élete legmeghatározóbb könyveiről is kérdezte, válaszul megemlítette Zimbardótól A Lucifer-hatást, és feleségétől A rendes lányok csendben sírnak című könyvet, is, aminek a kéziratát egy repülőúton olvasta végig. Az egyik részen annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Az már örökre vele marad.

Feledy Botond és Barabás Éva beszélgetését az RTL Moston teljes egészében is visszanézheti.

MONSPART SAROLTA

Feledy Botond: A feleségem beütötte a nevemet a Google-ba, és elkezdett aggódni