Ha kapásból fel kellene sorolni néhány nevezetes debreceni épületet, legtöbbünknek a Református Nagytemplom, az Aranybika szálló, a Csonkatemplom, a Debreceni Egyetem főépülete ugrana be, mint egy régi képeslap négy kockája. Az art deco hívei Sajó István Hatvan utcai remekét, az Izraelita Hitközség bérházát vagy Vásáry István utcai bérházát emlegetnék jó szívvel, a bauhaus rajongói az Egyetem sugárúti, sajnálatosan elhanyagolt állapotban lévő Poward-villát bizonyosan felhoznák, míg a késő modern építészet kedvelői valószínűleg a Nagyállomás épületét, a szomszédságában tornyosuló 24 emeletes lakóházat, a Sas utca 2. szám alatti társasházat is bedobnák, legbelül ma is siratva a Kölcsey Művelődési Központ és a Nagyerdei Strandfürdő porig rombolt tömbjeit.

Természetesen a fentieken túl még jó pár említésre méltó klasszikus és modern, sőt vadonatúj építészeti alkotással büszkélkedhet Debrecen, ám most egy kevéssé ismert, bár annál izgalmasabb monstrumot szeretnénk kívül-belül bemutatni, ahová volt szerencsénk nemrég bejutni a Debreceni Vízműnek köszönhetően. A város keleti felén, a Faraktár utca és a Rakovszky Dániel utca által határolt lakótelepek, a Dobozi és a Fényes udvar négy- és tízemeletesei fölé magasodó Víztorony utcai víztorony gyakorlatilag a város egyik szimbóluma is lehetne, mivel hozzá fogható nincs az egész országban.

A 44 méter magas vasbeton objektum igazán monumentális alkotás, nyers burkolatlan felületei, tizenkét ék alakú pilléren álló masszív, 30 méter átmérőjű, tál formájú víztározója, a hozzá fölvezető, több mint kétszáz lépcsőfokos csigalépcsőt rejtő hengere, amivel egyúttal a földből szívja föl a vizet, a II. világháború utáni modern magyar építészet igazán különleges alkotásává teszik. Sőt, ahhoz képest, hogy egy vidéki magyar városban bújik meg, kiemelkedő darabnak tarthatnák a szocialista blokk brutalista építészetének rajongói is, ha kicsit is ismertebb lenne köreikben. (Azt egyébként nem lehet mondani, hogy teljesen ismeretlen lenne, az Ostarchitektur oldalán egy fotó erejéig szerepel is, mint ahogy az Architecture of Doom tumblr-blogon is.)

A víztározó boltíves külső borításával az ókori rómaiak akvaduktjait idézi, de a debreceniek csak ufónak nevezik, ami valahol érthető is: a sok lábon álló gigász olyan, mintha H.G. Wells Világok harca című regényéből lépett volna elő (csak ő nem egy marsi tripod, hanem hajdúsági dodekapod), vagy más szemszögből nézve egy repülő csészealjhoz is lehet hasonlítani.

A víztornyot a Söpkéz Gusztáv, Vízvárdy István és Telekesi Emil, a fővárosi Mélyépítő Tervező Vállalat tervezői tervezték. A hajdú-bihari megyeszékhely szerencséjére a tervezők nem az akkoriban elterjedt víztorony típustervet adaptálták a megnövekedett lakótelepi igényekhez, hanem egy teljesen egyedi, jól felismerhető épület tervrajzát adták át a megrendelőnek. Az építkezés 1961 nyarán kezdődött Kuszkó Sándor építőmérnök vezetésével, és másfél évig, 1963 decemberéig tartott.

A korszak technológiai színvonala miatt elég sok problémával meg kellett küzdeniük az építőknek. Az újdonságnak számító csúszózsalus betonozás mellett előregyártott épületelemeket is használtak, és mivel a kivitelezők néhány ponton kénytelenek voltak eltérni az eredeti tervektől, akadtak sok fejtörést okozó gondok.

A Debreceni Vízmű oldalán ezzel kapcsolatban az olvasható, hogy

a 12 teherhordó pillérnek és a középső feljáró orsófalnak egy ütemben kellett volna készülniük a csúszózsaluzattal a csepegőtéri szintig. (...) Mivel a víztorny közepén lévő orsóteret nem a lábakkal együtt építették, hanem külön, a lábak külső héjánál olyan feszültségek léptek fel, amelyek repedéseket idéztek elő.

Szerencsére az építés másfél éve alatt sikerült ezeket a kivitelezési kihívásokat leküzdeni, igaz annak árán, hogy az elkészült víztorony nem lett teljesen egységes és szimmetrikus (leginkább a középső orsótér csavarodása és ferdülése miatt). Ez egyébként a felületes szemlélő számára nem igazán tűnik fel, csak akkor, ha netalán fényképezni szeretné az épületet, és a naivan feltételezett szimmetriát keresve csak nagy nehezen, vagy leginkább sehogy sem sikerül olyan kompozíciót találni, ami ennek meg is felelne.

A víztorony még ma, a korszerű szivattyúk, számítógépes vezérlésű vízellátó rendszerek korában is betölti funkcióját: a közlekedőedények elvén kellően stabil víznyomást biztosít a szintje alatti panelházak legfelső emeletein is. Szolgálataira ma már nem is lenne feltétlenül szükség, de egy-egy komolyabb csőtörés idején bizony jól jön az öreg a háznál.

A jövőre hatvanéves víztorony háromezer köbméteres víztartálya két vasbeton tározóra van osztva (az egyik 1400, a másik 1600 köbméteres), de műszaki okokból már csak az egyiket használják. Évek óta szó van róla, hogy egy felújítás után ismét teljes kapacitással üzemelhet majd, de egyelőre ez a felújítás késik. Annak ellenére, hogy tetejéről pazar panoráma nyílik Debrecenre, a nagyközönség számára a víztorony nem látogatható, alábbi képeink így megmutatják azt is, hogy milyen látvány tárul nap mint nap az itt dolgozó szerencsés kevesek elé.

debrecen vízmű víztorony ufo fotó — Fotó: Nagy Attila Károly / rtl.hu

BRUTALIZMUS

Nem volt könnyű megépíteni a tizenkét lábon álló debreceni ufót, ami lassan hatvan éve szolgálja a lakótelepek népét