„Ha kutya nélkül vagyok, gyakran mintha nem is mernének rám nézni” – így él Edit és Fanni kerekesszékkel és kutyával

Hat láb – négy kerék: bár sokan tekintenek szánakozva a kerekesszékben ülő emberekre, meglepődnének, ha tudnák, egyesek mi mindenre képesek a korlátaik ellenére. Cikkünkben két olyan embert mutatunk be, akik életük nagy részében ugyan négy keréken gurulnak, mégsem ismernek lehetetlent. Mindezt egy-egy örökmozgó kutya mellett teszik.

Edit és Zserbó

Lindner Edit 2014 óta gazdája egy örökmozgó energiabomba magyar vizslának. Zserbó nem született engedelmes, fegyelmezett kutyának, Editnek rengeteg munkája van abban, hogy bárhol megjelenhet kedvencével. Ez a munka azonban cseppet sem tűnik olyan egyszerűnek, mint elsőre gondolnánk. Ahogy Edit fogalmaz, mindez azért van, mert őt lábak helyett két autó-akkumulátor hajtja.

Edit 1973-ban született nyitott hátgerinccel. Ennél a betegségnél a gerincvelő és a benne futó idegek a külvilág felé láthatók. Van, akinél bőr fedi, de Editnél még ez sem volt meg. Mivel ennél a veleszületett rendellenességnél sérült az ideg, így Edit alsó végtagjai nem mozognak.

3 és 10 éves korom között volt ugyan egy járógépem, amivel valamennyire tudtam menni, ám mivel az a súly hatására eltörhet, sem lépcsőn, sem járdaszegélyen nem lehetett vele mozogni. Úgyhogy 10 éves koromban kerekesszékbe kerültem, és azóta így élem az életem. 

Editnek ezzel teljesen más ívet vett az élete. A Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskolában és a Mozgássérültek Állami Intézetében tanult, és ahogy meséli, akkor még teljesen természetes volt, hogy az oktatási rendszerben egymástól teljesen elkülönítve tanultak a fogyatékkal élő és az egészséges gyerekek. Bár Editnek volt kapcsolata a külvilággal, hiszen a családjával élt, mégis jórészt úgy szocializálódott, hogy fogyatékkal élő gyerekekkel kommunikált, velük érezte jól magát.

„Amikor kikerültem a nagybetűs életbe, elkezdtem azt érezni, hogy másfajta kommunikációra van szükségem, mint a korábbi társaimmal. Ugyanis egy kicsit idegenkedve néztek rám az emberek, bizonytalanok voltak velem szemben, nem tudták, mit kezdjenek velem, és ez igen csak megnehezítette a mindennapokat” – idézi fel.

Élet kutyával és kerekesszékkel

Edit mindig is vágyott egy kutyára, volt is a családban, de az igazi áttörést az életében Zserbó, a magyar vizsla jelentette. A négylábú rendesen feladta a leckét, főleg a kerekesszék mellett. „A mai napig nem tudom, hogy egy egyméteres pórázt hogyan lehet hetvenhétszer feltekerni egy kerékre, de Zserbónak sikerült. Nem győztem kiszedni a kutyát a kocsi alól, de nem mertem elengedni sem, hiszen nem tudtam utána futni” – idézi fel Edit.

Az egyik sétán futottak össze Benke Andrással, a Kőbányai Happy Dog kutyaiskola vezetőjével, ő vette rá Editet, hogy minden várható nehézség ellenére jöjjön el a kutyaiskolába dolgozni, mert ott a helyük. A befogadó közösségnek, a kreatív feladatmegoldásoknak és Edit maximalizmusának hála, Zserbó sikeresen letette az alap engedelmességi (ún. BH) vizsgát, kipróbálták magukat akadályfutásban és az iskola által szervezett kupákon is. Ám akadt egy áthidalhatatlannak látszó probléma is: „A dimbes-dombos területen két kocsit is tönkretettem, pedig ezzel megyek boltba, mindenhová, tehát 

úgy nézett ki, hogy egy idő után kénytelen leszek lemondani a szabadságról és a közösségről, amely befogadott – pedig ez maga lett volna a börtön. Szomorúan hazajöttem az iskolából, de nem sokkal később csöngettek. 

Az egész haladó csoport ott állt az ajtóm előtt Boros Anikó oktatómmal az élen, és közölték: úgy döntöttek, hogy összegyűjtik a pénzt egy modern elektromos kerekesszékre, ami bírja a terepet is” – meséli Edit.

Az akkor közel másfél millió forintba kerülő kerekesszék árát Edit kutyás közössége gyűjtötte össze, emellett többen azzal segítettek neki, hogy hónapokra előre kifizették helyette a kutyaiskola oktatási díját. Edit így fogalmazza meg ennek a jelentőségét: „Olyan közösségbe kerültem, ahol egészséges emberek szeretettel, odafigyeléssel fordultak hozzám. Emellett én is szerettem volna bizonyítani önmagamnak és másoknak. Bár nyilván megvannak a nehezen kivitelezhető feladatok, az oktatóim fantasztikusan átalakították a gyakorlatokat, hogy én is el tudjam végezni őket. 

Soha nem voltam igazán sikeres semmiben, de itt azt éreztem, hogy együtt fejlődhetek a többiekkel.

Akadályok mindenhol

Edit nagyon sajnálja, hogy nincs munkája. Nagy mértékben függ az időjárástól, hogy hova hogyan tud eljutni, elektromos székével nem engedik fel a buszra, de ha fel is tud szállni, sosem tudhatja, milyen akadály várja majd ott, ahol leszáll. Autót sofőrrel nem tud fenntartani. Bár azt tapasztalja, hogy a kutya jelenléte hihetetlen erővel hat – az emberek szinte megfeledkeznek arról, hogy kerekesszékben ül, ha Zserbó is vele van –, még mindig sok változásra lenne szükség.

„Ha úgy kivitelezték a világunkat, hogy velünk mint társadalmi réteggel nem számoltak, akkor vagy az akadálymentesítésbe kell plusz pénzt beletenni, vagy szembe kell nézni azzal, hogy az egészséges embereknek el kell tartaniuk minket. Sokaknak ez rossz szájízt okoz, pedig mi sem arra vágyunk, hogy eltartsanak” – teszi hozzá Edit. Mint mondja, a fogyatékkal élő emberek is szeretnének dolgozni, szórakozni, sportolni, és ha mindezt ép társaik társaságában tehetik, akkor azzal egy nagy álom válik valóra. 

„Hiszem, hogy minden embernek van mit tanulnia a másiktól, csak nagyon fontos lenne hozzá a társadalom bátorsága, nyitottsága. 

Ahogy az én példám mutatja: egyedül nem merünk túl sok mindenbe belevágni, félünk a kudarctól vagy a fizikai korlátoktól. De ha van egy bátor ember, aki azt mondja: »Gyere, megoldjuk!«, 

akkor olyan tudással és élményekkel gazdagodhatunk mindannyian, ami nemcsak a sztereotípiákról rántja le a leplet, de egymás megismerését is segíti.”

Fanni és Szimpla

Bödör Fanni a hetedik hónapban, koraszülöttként jött a világra. Kéthetes korában elpattant egy ér az agyában, emiatt alakult ki mozgássérült állapota. Érzi a lábát, de csak korlátozott mértékben tudja használni, így a mindennapokban kerekesszéket használ. Azonban ez sem tartja vissza a 26 éves lányt, hogy az álmainak éljen, habilitációs kutyakiképző végzettséget szerezzen, és ha ahhoz van kedve, birkákat tereljen a kutyájával, Szimplával.

Amikor a családja kertes házba költözött, Fanni két kutyát, egy labradort és egy vizslát kapott. Mivel a vizsla igencsak neveletlen volt, elkezdett vele kutyaiskolába járni. Ott döbbent rá, hogy a kutyaiskolázás nem is igazán a kutya megneveléséről szól, sokkal inkább arról, hogy a gazda attitűdjét megváltoztassák, és megértessék vele a felelősséget, amit vállalt. 

Fanni 12 éves kora körül került oda, de már akkor is öntudatosan élte az életét: „Akkor már kerekesszéket használtam, a síkfüves pályán hajtottam magam vele. Néha segítettek a szüleim vagy az oktatók, de alapvetően egyedül csináltam mindent. Szerencsére mindenki úgy nézett rám, mint bárki másra, nem kezeltek másként a helyzetem okán, de mindig figyeltek arra, hogy még csak egy gyerek vagyok.”

Ha letett egy vizsgát, többen megkönnyezték, de ezek nem szánalomkönnyek voltak – hangsúlyozza Fanni.

Külön megkértem mindenkit, hogy ne pontozzanak feljebb, mert csak úgy tudok ténylegesen fejlődni, ha tudom, hogy min javítsak. Attól nekem nem lesz jobb, ha ők annyiban hagyják, hogy »ez már így is nagy eredmény«

– mondja. Fanni örül, hogy olyan emberek közelébe került, akik nagy szakmai tudással rendelkeztek, és a szívük is a helyén volt.

Agility, terelőverseny és segítőkutya-képzés kerekeken

Fanni a kutyaiskolában találkozott először testközelből a border collie-val, és azonnal lenyűgözte a világ legokosabbjának tartott fajta. Nem sokkal később, 2018-ban máris büszke tulajdonosa lett egy munkavonalas border collie-nak, Szimplának. A terelésre szelektált kutya csordultig volt munkakedvvel, amit valahogy hasznosítani kellett. Fanni régóta vágyott arra, hogy ilyen kutyával sportolhasson.

Elkezdtek agilityzni, de nem ez vált a fő sportjukká. „A pályán olyan szűk kanyarok és akadályok közötti rések vannak, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni közéjük a székkel. Ráadásul a műfüves pályán elektromos kocsit kellett használnom, hogy ne süppedjek bele. Bár szeretjük az agilityt, és Szimplának mindegy, mit, csak csináljunk valamit, azért próbáltam olyan sportot találni, ami hozzám is passzol. Így jött a terelés” – idézi fel Fanni.

A terelőversenyen valódi birkákat kell valódi legelőn terelni. A kutyát parancsszavakkal irányítva különböző kapukon kell átvezetni a birkákat, ám a feladat egyik nehézsége éppen az élőlényekből adódik, azok ugyanis remekül tudnak ellenszegülni.

Mivel Fanni időközben levizsgáztatta Szimplát mint mozgássérült-segítő kutyát, és maga is habilitációs kutyakiképzői végzettséget szerzett, a Neo Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület tagjaként rendszeresen képez terápiás kutyákat, és nevelőszülőként is besegíthet segítőkutyák képzésénél. Emellett gyakran tart bemutatókat is, elsősorban gyerekeknek.

„Az előadásokon két legyet üthetek egy csapásra: a segítőkutyázás bemutatása közben más szinten is tudom edukálni és érzékenyíteni a gyerekeket, hiszen akaratlanul is szóba kerülnek a kerekesszékes élet kihívásai. 

Nagyon szeretem, hogy ők még fel merik tenni a kérdéseiket, olykor egész személyeseket is – például, hogy hogyan tudok autót vezetni, vagy hogyan megyek el vécére. Tudom, hogy sok embert érdekelnek ezek a kérdések, a legtöbben mégsem merik megkérdezni. 

Soha nem tapasztalok feszültséget a gyerekekkel, a zárkózott feszengést inkább a harmincas-negyvenes korosztályban szoktam érezni. Azonban a kutya erre is tökéletesen alkalmas: ha Szimplával együtt megyek valahova, akkor a legtöbben nyitottan, kedvesen fordulnak felém, mosolygósan a szemembe néznek és segítenek.” Fanni hozzáteszi:

Viszont ha kutya nélkül vagyok, nagyon gyakran mintha nem is mernének rám nézni. A kutya kedvessége oldja az emberek közötti gátakat.

Friss levegő, barátok, önbizalom

Fannit mostanra már szinte csak a kutyás világ veszi körül. Korábbi, kutya nélküli életében sokkal több nehézséggel kellett megküzdenie állapotából kifolyólag – elsősorban lelki eredetűekkel. Általános iskolától kezdve azt tapasztalta, hogy a gyerekeknek meg kell érniük mentálisan, hogy elkezdjék úgy kezelni, mint mindenki mást. Körülbelül hetedikig csúfolták, de attól kezdve mintha elvágták volna.

„A kutyázásnak köszönhetően azóta rengeteg ismerősöm és nagyon sok jó barátom lett, akikre mindig számíthatok. Ezen kívül Szimpla nagyon sokat segít a hétköznapi ritmus fenntartásában is, hiszen ha esik, ha fúj, minden nap kimegyek vele a szabadba. 

Ha nem lenne kutyám, akkor talán heti egyszer mennék ki, és lehet, hogy akkor is csak a kocsiba ülnék be. 

– sorolja Fanni a kutyás élet előnyeit. Hozzáteszi, az önbizalomnak is nagyon jót tesz, hogy kerekesszékesként önmaga mellett képes teljes körűen ellátni egy állatot is: „attól, hogy képes vagy fenntartani egy életet a magadén kívül, nem érzed magad annyira kiszolgáltatottnak”.

Fanni általában nem foglalkozik azzal, hogy kerekesszékben ül, hiszen számára ez természetes, eleve így indult az élete. Úgy tekinti, mintha a szék egy testrésze lenne. Inkább azon szokott járni az agya, hogyan tud sportolóként egy feladatot ugyanúgy vagy hasonló módon kivitelezni, ahogyan mások is teszik.

„Nem az jár a fejemben, hogy a kerekesszékkel valami mennyivel nehezebb, hanem az, hogy hogyan tudok belőle egy esztétikus, jól teljesíthető pályamunkát kihozni. 

Ha segítségre szorulok, azt sem negatívumként kezelem, hiszen az életben olykor mindenkinek szüksége lehet némi segítségre.

Nyitókép: Fanni és Szimpla – Fotó: Botrágyi Brigitta