Amfetaminnal tömik az oroszokat az ukrán fronton, de már korábban is háborúkat döntöttek el a tiltott szerek

Nem sokszor engedik az egyes államok vezetői, hogy állampolgáraik akár keményebb drogokkal is éljenek, kivéve, ha országuk éppen háborúban áll. Nincs ez másképp a mostani orosz-ukrán háborúban sem, hiszen egyre több hír fut be arról, hogy az orosz hadvezetés amfetaminokkal tömi a hiányos kiképzést kapó civilekből és foglyokból verbuvált katonákat, hogy hajlandóak legyenek harcolni, adott esetben pedig akár a géppuskatűzbe is belerohanni.

Nemrégi cikkünkben számoltunk be arról, hogy ukrán katonák is jelezték: több frissen elfogott orosz katona mintha valamilyen kábítószer hatása alatt állna. Olyan is előfordult, hogy egyesek még azután is harcolni akartak, hogy súlyos sérüléseket szereztek. Ez nem is meglepő annak fényében, hogy az eufórikus állapotot előidéző kábítószer módosítja a felhasználók veszély- és fájdalomérzetét, így sokkal többre kapható, sokkal tovább harcoló katonákat eredményez a használatuk.

A jelenség azonban nem új. A múlt háborúiból számos példa akad arra, hogy egyes hadvezetések különböző okok miatt különböző szereket adtak a fronton harcolóknak. Nem csak amiatt döntöttek így, hogy növeljék a harci kedvet: az is megesett, hogy a hadműveletek feszített tempója, az extrém időjárás, vagy egyéb okok miatt érezték ennek szükségét a tábornokok. Cikkünkben sorra vesszük a leghírhedtebb példákat a tudatmódosított állapotban vívott csatákról és háborúkról. Olyan esetek is akadtak, amikor a túlzott szerhasználat nem hadisikerekhez, hanem csúfos vereséghez vezetett.

Az oroszok a piálás miatt kaphattak ki a japánoktól

Talán a legklasszikusabb példája a harctéri szerhasználatnak a „folyékony bátorság”, azaz az alkohol bevetése. Számos haditengerészetnél szokás volt például, hogy a hajókon szolgálatot teljesítők rumfejadagokat kaptak. Ennek a gyakorlatnak először a britek vetettek véget 1970-ben, majd több más ország követte a példájukat.

Az 1800-as évektől arra is egyre több példát látni, hogy egyes hadseregek kifejezetten megtiltják az alkohol használatát, amit egyre inkább a gyenge harctéri teljesítménnyel hoztak összefüggésbe. Ennek egyik leghíresebb példája az 1904-ben és 1905-ben vívott orosz-japán háború volt, amelynek során egyes források szerint az orosz parancsnokok, tengerészek és katonák inkább voltak részegek, mint józanok. Az elterjedt alkoholizálás a cári időkben nem is volt meglepő: egy ponton például az orosz állam bevételeinek egyharmada származott abból, hogy vodkát adott el a saját polgárainak.

A japánok elleni küzdelmet eredetileg könnyűnek gondolták az oroszok, azonban már a katonák toborzásánál kiderült, hogy az alkohol meg fogja nehezíteni a dolgukat: számos laktanyában végződött a mozgósítás azzal, hogy a besorozott parasztok részegen randalírozni és gyilkolni kezdtek. A helyzet a fronton még rosszabb volt. A Mukdennél történt katasztrofális vereség után az orosz lapok arról írtak, hogy 

a japánok többezer orosz katonát annyira holtrészegen találták meg, hogy képesek voltak disznó módjára leszúrni őket a bajonettjeikkel. 

A nyugati közvélemény egy része azt a következtetést vonta le, hogy a háborút végül nem a japánok, hanem az alkohol nyerte meg. II. Vilmos Károly német császár 1910-ben azt mondta: a következő háborút az a nemzet fogja megnyerni, amelyik a legkevesebb alkoholt issza.

A világháborúkban a kokain volt a menő

A német császár kijelentével összhangban az első világháborúban már komolyan korlátozták a hadseregek az alkoholfogyasztást. A világ azonban éppen ebben a korban ismerkedett a különböző szintetikus kábítószerekkel, és számos hadvezetés örömmel konstatálta, hogy közülük több nem csak az erőnlétet és a harci kedvet javítja átmenetileg, de elnyomja a katonák étvágyát is, így az élelmiszer-fejadagokkal is spórolni lehetett.

Ekkoriban még nem léteztek törvények a kokainhasználat korlátozására, így ez a szer kényelmesen hozzáférhető volt a katonáknak. A brit hadsereg tagjai például az „Erőltetett menet” márkanevű szert kapták, a németek pedig a második világháborúban kokainból, metamfetaminból és oxikodonból álló mixet kaptak, amelyet a hadsereg a koncentrációs táborokban tesztelt: itt derült ki, hogy a szer fogyasztása után a katonák akár napi kilencven kilométert is tudnak menetelni pihenés nélkül, miközben húsz kiló felszerelést cipeltek. 

Ezt végül nem sok katona kapta meg, mivel véget ért a háború, mire elkezdődhetett volna a tömeggyártás.

A náciknak azonban nem ez volt az első próbálkozásuk arra, hogy droggal lássák el katonáikat. A háború eleji stratégiájuknak, a Blitzkriegnek fontos része volt a gyorsan menetelő és lecsapó hadállományok metamfetaminhasználata: a Panzerschokolade-nak, azaz tankcsokoládénak nevezett szer abban segített nekik, hogy éjjel-nappal tudjanak masírozni. 1940 áprilisa és júliusa között 35 millió metamfetamintablettát osztottak szét a katonák között, miközben egy gyár napi 833 ezer adagot termelt, hogy mindig kellően harcra készek legyenek az osztagok.

Vietnámban úgy zabálták a speedet, mint a cukorkát

Egy felmérés szerint a vietnámi háborúban az itt harcoló amerikai katonák nagyjából fele használhatott heroint vagy ópiumot, de ami még meglepőbb, az az amerikai vezetés által jóváhagyott kábítószerezés. Itt a speed, a szteroidok, valamint a különböző fájdalomcsillapítók dívtak, amelyeket főleg a felderítő küldetésekben résztvevők kaptak.

Annyira elterjedt ezeknek a szereknek a használata, hogy a történészek már ezt hívják az első „farmakológiai háborúnak”: az amerikai katonák elvileg csak szigorú utasítások szerint vehették be a dextroamfetamint tartalmazó tablettákat, de a valóságban ezeket a szabályokat nem igazán tartották be: 

a veteránok arra emlékeznek vissza, hogy a katonák úgy zabálták a speedet, mint a cukorkát.

Később több kutatás is készült a Vietnámban használt jóváhagyott drogokról, amelyek hajmeresztő eredményeket hoztak: kiderült, hogy a katonák összesen 225 millió tablettát fogyasztottak el 1966 és 1969 között. A haditengerészek átlagosan 21,1 tablettát, a légierő tagjai átlagosan 17,5 tablettát, a gyalogság tagjai pedig 13,8 tablettát fogyasztottak el. Elton Manzione veterán így emlékezett vissza erre az időszakra: „Ezek voltak a legjobb minőségű amfetaminok, és az USA kormányától kaptuk őket”.

A droghasználatnak itt ismertek a tragikus következményei is: a fegyvereseknél ugyanis nem csak az ébrenlétet és az erőnlétet, de az agresszió szintjét is emelte a kábítószer. Többen arról számoltak be, hogy miután elmúltak az amfetamin pozitív hatásai, nyűgösek és balhésak lettek a katonák. Egyikük így emlékezett vissza erre: 

legszívesebben lelőttem volna a gyerekeket az utcán.

A finn katona, aki a harctéri drogozás koronázatlan királya lett

A csatatéri kábítószerezés története nem lehet teljes Aimo Koivunen esetének bemutatása nélkül, aki a téli háborúban, vagyis a szovjet-finn háborúban szolgált a finn hadseregben. Koivunen egy síelő osztag tagja volt 1944-ben, ami mélyen az orosz vonalak mögött tartózkodott, amikor megtámadták őket. A katonák egy részének sikerült elmenekülnie az őket üldöző oroszok elől.

Köztük volt Koivunen is, akinek ekkor ugrott be, hogy nála van az egész osztag Pervitin-készlete, amely a metamfetamin a finn hadsereg által használt márkája volt. Mivel az üldözés során nehéz lett volna kesztyűben kivenni egyetlen tablettát a csomagból, a férfi úgy döntött, hogy az egész készletet elfogyasztja. 

Ez a mennyiség nagyjából harmincszorosa volt annak, amely elég lett volna számára az extra energia megszerzéséhez.

Koivunen annyira túladagolta magát, hogy egyrészt sikerült lelkesedésével a teljes osztag menekülési sebességét feltornáznia, és utat törnie bajtársainak a havas-hegyes tájon. Másrészt a mellékhatások is hamarosan jelentkezni kezdtek: először azt vette észre, hogy látásmezeje eltorzul, amelyet kisebb eszméletvesztések követtek. Végül megtörtént számára a teljes filmszakadás: egyik pillanatban még az oroszok elől menekült osztagával, a másikban viszont már teljesen egyedül volt, nagyjából száz kilométerre onnan, ahol bevette a tablettákat, lőszer és élelem nélkül.

A következő napokban viszont tovább hajtotta a drog: eszméletlen akaraterővel tovább síelt, és tobozokat evett, hogy ne haljon éhen. Egy ponton felrobbant alatta egy akna, aztán amikor rájött, hogy nem jön segítség, vett még egy nagy levegőt, és tovább menekült. Mire megtalálták, már összesen négyszáz kilométert utazott a hóban. Bajtársai rögtön kórházba szállították, ahol kiderült, hogy a szíve percenként kétszázat ver, valamint hogy 43 kilogrammra fogyott le. A férfi csodával határos módon túlélte a túladagolást, és később 72 éves korában halt meg. 

Arra az utolsó percig sem tudott visszaemlékezni, hogyan hajtotta végre sikeres menekülését a szovjet csapatok elől.

Hozzászólna? Látogassa meg Facebook-oldalunkat!

Nyitókép: Bettmann / Getty Images / oneido.com