„Megkértem Delont, kérjen bocsánatot, de nem volt hajlandó rá” – exkluzív interjú Volker Schlöndorff Oscar-díjas rendezővel

Jeremy Irons játszotta Swannt, Ornella Muti volt Odette, Charlus báró szerepét pedig Alain Delon kapta. Kezdettől ebben a három színészben gondolkodott?

Először természetesen Franciaországban kerestem színészeket, de senkit nem találtam, akivel elégedett lettem volna Swann szerepére. Ezután esett a választásom Jeremy Irons-ra. Mindenki lelkes volt, ráadásul Jeremy beszélt franciául, igaz, némi angol akcentussal. De ez nem akadályozta meg abban, hogy franciául mondja a szövegét. Eredetileg úgy volt, hogy Peter Brook rendezi a filmet, volt is egy kiszemeltje Charlus báró szerepére, egy nagyon jó francia színész, vele is találkoztam. A filmet finanszírozó Gaumant azonban egy nagyobb nevet akart, és ők javasolták Alain Delont.

Mire ön?

Mire én egy kicsit megijedtem. Jean-Pierre Melville asszisztenseként kezdtem a pályát, rajta keresztül már korábbról is ismerten Alaint. Úgyhogy most ismét találkoztunk. Proust több modellből alkotta meg Charlus alakját, az egyik Robert de Montesquiou gróf volt. Montesquiou egy kicsit úgy festett, mint Salvador Dalí. Főleg ami az általuk viselt bajuszkompozíciót illeti. Úgy döntöttünk, ha Montesquiou alakját vesszük alapul, azt Alain meg tudja csinálni. Azt mindannyian tudtuk, micsoda jelenléttel bír, nem véletlenül volt akkora sztár, mégis meglepett, amikor megjelent a forgatáson és ezt rendezőként első kézből magam is megtapasztaltam. 

Delon erős alakítást nyújtott Charlus báró szerepében, mai szemmel azt mondanám, ő a legérdekesebb az egész filmben. 

Az évek során többször is felötlött bennem, hogy érdemes lett volna egy másik filmet is csinálni, egy olyat, ami csakis róla, teljes egészében a Delon által alakított báróról szól.

Volt egy angol Swannja, egy olasz Odette-je és egy francia Charlus bárója – a keményvonalas Proust-rajongók és úgy általában a francia közvélemény hogyan fogadta ezt a nagyon is nemzetközi szereposztást?

A francia közönséget eléggé zavarta a dolog, nem volt elég francia nekik ez a főszereplőtrió. De én tényleg mindenkit megnéztem, aki csak szóba jöhetett, mást se csináltam vagy hat hónapon át, mint kerestem a megfelelő színészeket Franciaországban, de senki nem volt elég jó. 

Találkoztam természetesen Catherine Deneuve-vel is, mielőtt kiosztottam volna Odette szerepét, de elkéstünk, már túlkoros volt a szerepre: Odette-nek fiatalnak és bujának kellett lennie. 

Nem azért lett nemzetközi a szereposztás, mert minket is elért az európudingnak csúfolt, nemzetközi koprodukciók átka, vagyis hogy a finanszírozó országok a saját színészeikhez ragaszkodnak. Nem, nem ez volt a háttérben. Művészi oka volt a választásnak, egyszerűen nem találtam megfelelő francia színészt Swann és Odette szerepére.

A film meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Van, amit utólag másképp csinálna?

Úgy volt, hogy Peter Brook rendezi a filmet, a forgatókönyv az ő szájíze szerint készült, közeli alkotótársával, Jean-Claude Carrière-vel közösen dolgoztak rajta. Egy nap együtt vacsoráztam velük, szóba került a Swann is, és mondták, hogy Peter mégsem tudja megrendezni a filmet, a színházi munkái nem engedik. 

Én vagyok a ti emberetek – vágtam rá vacsora közben. 

Így került hozzám a film. Ha csak ketten, Jean-Claude Carrière és én írom a forgatókönyvet, ahogy arra később adódott is alkalom, egészen máshogy festett volna a történet. Nem Swann egy napját, hanem legalább egy egész évet megmutattam volna.

A nyolcvanas években Delon a keményzsaru-korszakát élte, a Swann szerelme előtt készült az Egy zsaru bőréért, utána pedig jött A zsaru szava és a Ne ébreszd fel az alvó zsarut!. És e zsaruszéria közben eljátszotta Az eltűnt idő nyomában nyíltan homoszexuális Charlus báróját. Delon nem félt attól, hogy a sok zsaruhoz szokott közönsége elutasító lesz, ha egy ilyen szerepben látják?

Természetesen ezt így sosem kérdeztem meg tőle. De Delonnak mindig is két oldala volt. Ott volt a Visconti-oldala, hiszen olyan filmeket forgatott Viscontival, mint A párduc és a Rocco és fivérei, és emellett ott volt a Melville-féle Delon, A szamuráj ikonikus gengsztere. És az arisztokrata szerepek is ugyanolyan jól álltak neki.

És volt egy olyan oldala is Delonnak, amelyik nem állt szóba önnel.

De ez csak a forgatás végén volt így, a Swann szerelme forgatásának utolsó öt napján. Addig nagyon is jóban voltunk, nagy egyetértésben dolgoztunk együtt. Jól ment a forgatás, esténként még az aznap leforgatott anyagot is átbeszéltük. 

Aztán történt egy ronda dolog, hosszú lenne itt most elmesélni a részleteket, elég annyi, hogy Alain Delonnak volt egy meglehetősen piszkos húzása Jeremy Irons-szal szemben. 

Megkértem Delont, kérjen bocsánatot, de nem volt hajlandó rá. Mire én, hogy akkor ennyi, innentől nem állok szóba veled. A hátralévő napok ennek jegyében teltek, papírra írt üzenetekkel kommunikáltunk egymással.

Később azért kibékültek?

Évekkel később teljesen véletlenül összefutottunk Marrákesben, a filmfesztiválon. Amikor meglátott a szálloda halljában, tárt karokkal odarohant hozzám és átölelt. Teljesen elfelejtette a kérdéses incidenst. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy haragban váltunk el, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Mégis, ki akarná az ellenségének tudni Alain Delont?! A Swann után azonban egyszer sem merült fel az újabb közös munka lehetősége.

Említette, hogy Jean-Pierre Melville köreiből ismerte őt. Delon és Melville legendás párost alkottak, A szamuráj mellett együtt csinálták A vörös kört és a Zsarut is. Ebben a korszakban ön már nem volt Melville asszisztense, a saját útját járta rendezőként.

Már nem voltam Melville asszisztense, ez igaz, de Jean-Pierre így is gyakran meghívott a forgatásaira. Kint voltam A szamuráj forgatásán is, ott mutatott be Delonnak. Aztán volt, hogy együtt is vacsoráztam velük.

A szamurájt már jó ideje klasszikusként emlegetik, de akkor és ott, a forgatás szemlélőjeként lehetett abból érezni bármit is, hogy egy nagy film van készülőben?

Még soha senki nem tudta forgatás közben, hogy épp egy nagy filmet készít. 

Leginkább arra emlékszem a forgatásból, hogy vagy tíz percen át Delon kalapját igazgatják a tükör előtt, hogy a karimája pontosan hogy is álljon, miközben az egész stáb várja, hogy folytatódjék a munka. 

Ami persze nem ért váratlanul, hiszen asszisztens koromból tudtam, hogy Melville így dolgozik, a legapróbb részletekig megtervez mindent előre.

Az egyik korainak mondható Melville-filmben, a Belmondóval készült, 1961-es Léon Morin, a papban ön is feltűnik, második világháborús német katonaként.  Melville úgy gondolta, ha van egy német asszisztense, játssza csak ő a német megszállót?

Kényelmes megoldás volt ez Melville részéről, hiszen az asszisztenseként kéznél voltam: kellett valaki, aki német katonaként mond néhány francia szót. Ráadásul nekem nem kellett ezért külön fizetnie. Persze viccelődtünk is azzal magunk között, hogy így megmutathatom az igaz német arcom.

Még azt mondja meg, hogy Delon filmjei közül melyeket tartja a legjobbnak?

Nem túl eredeti, amit mondani fogok: számomra a Klein úr, A medence és a Rocco és fivérei a legnagyobb Delon-filmek. Tetszőleges sorrendben.

A szamuráj ezek szerint nincs köztük.

Természetesen A szamuráj is ott van a legnagyobbak között, de A szamurájt én sokkal inkább Melville filmjének érzem. Az én szememben nem Delon volt a szamuráj, az én szememben mindig is Melville volt a szamuráj.

Nyitókép: Daniel Boschung/RDB/ullstein bild via Getty Images