„Az ellopott táskám valahol Budapesten pihen” – interjú Michael Palinnel, a Monty Python legbékésebb tagjával

Amikor egyetemista korában először lépett színpadra komikusként, 30 fontot kapott egy fellépésért. Gondolom, ma már jobb gázsit kapna, de akkoriban ez is szép összegnek számított. Ez a 30 fontos fellépti díj indította el a főállású komikussá válás útján?

Ennél is fontosabb volt, hogy már akkor is szerettem megnevettetni az embereket. Úgy tűnik, ebben jobb vagyok, mint mondjuk abban, hogy a tudományos zsenialitásommal vagy a festészetemmel kápráztassam el a közönséget. A humor mindig is része volt az életemnek, de hogy ezzel még pénzt is lehet keresni, erre gondolni sem mertem kezdő egyetemistaként. Fel sem merült. 

Rajongtam a Goon Show-ért, imádtam az olyan komikusokat, mint Peter Sellers és társai, aztán Oxfordban egy ottani barátom, aki hasonlóan állt a humorhoz, pedzegetni kezdte, hogy mi lenne, ha fellépnénk. 

Állította, hogy egy félórás műsorral még akár pénzt is kereshetnénk. Ő, lévén londoni, jobban eligazodott a kabaré világában. Én Sheffieldből, egy északi iparvárosból jöttem, ott nem termett sűrűn a kabaré. Végül belevágtunk, és igen, 30 fontot kaszáltunk a fellépésért.

Említette a korabeli kedvenceit, a Goon Show-t és Peter Sellerst. A maiak közül kiket kedvel?

Nem nagyon követem a mostaniakat, néha a szemem elé kerül egy-egy standupműsor, ez minden. Csodás komikusi teljesítménynek tartom például Alan Partridge karakterét, Steve Coogan remekül alakítja a magát fontosnak gondoló brit műsorvezető paródiáját.  Alan Partridge világa mindig vicces. Ezt leszámítva azonban nem mondhatnám, hogy szörnyen sok komikus produkciót fogyasztanék. Ennek némileg ellentmond, hogy holnap lesz John Cleese Waczak szállójának színházi premierje, és erre én is hivatalos vagyok. 

A Waczak szállót minden idők egyik legjobb komikusi teljesítményének tartom. 

John a tévésorozatot adaptálta színpadra, ennek lesz az ősbemutatója holnap itt, Londonban. Ezek szerint mégsem távolodtam el teljesen a komikusi világtól.

Gondolom, eléggé unhatja már a mondást, hogy „Michael Palin a legkedvesebb ember a showbizniszben”.

Nem pályáztam erre a címre, de az biztos, hogy szeretem elkerülni a ronda élethelyzeteket és az alantas alakokat. Milyen kár, hogy nem nagyon lehet elkerülni őket. Én mindenesetre az olyan helyzeteket kedvelem, ahol a felek együtt tudnak működni egymással. Ez sokkal kellemesebb, mint az együttnemműködés. Az összefeszülés, a harc nem az én asztalom. De nézzen csak körül, sokan ezzel épp ellenkezőleg vannak. Elég csak megnézni, mi zajlik a világban. Sokan vannak, akiket az örökös harc indít be.

Csak azért hoztam ezt fel, mert a Monty Python híres volt arról, hogy külön kis frakciókból állt. Ön főleg Terry Jonesszal dolgozott együtt, John Cleese Graham Chapmannel írta a poénokat, és ott volt Eric Idle és Terry Gilliam, akik mintha nem tartoztak volna egyik csoporthoz sem. És ön volt a békefenntartó, ha egymásnak estek a Pythonok.

Igen, nagyjából ez volt a leosztás. Meggyőződésem volt, hogy akkor járunk a legjobban, ha megpróbálom megérteni a többiek álláspontját. És ez valóban hasznosabbnak bizonyult, mint ha rájuk csaptam volna az ajtót azzal, hogy én tudom az egyetlen üdvözítő megoldást. 

Kezdetben a Python igen egyszerűen működött: a közös munka főleg abból állt, hogy megnevettettük egymást. Röhögtünk egymás poénjain reggeltől estig.

Nem kellett senki kedvében járni, nem voltak ronda ügyek. A nagy nézetkülönbségek csak később jöttek, amikor arról kellett döntenünk, hogy csinálunk-e filmet, vagy sem, elvállalunk-e egy színpadi show-t, vagy sem. Ilyenkor igyekeztem összetartani a társaságot. Hát, nem mindig sikerült.

És a frakciók?

Eric, Terry és én már a Python előtt is dolgoztunk együtt, a Do Not Adjust Your Set című tévéműsorban. Mindannyian ugyanabból a körből jöttünk, az Oxfordi és Cambridge-i Egyetem kabaréköreiből. Nagyjából ugyanazt gondoltuk a humorról, és abban is hasonlítottunk egymásra, hogy milyen helyzeteket szeretünk kifigurázni. Persze mindenki egy kicsit más volt; Terry filmes beállítottságú volt, John és Graham a verbális humort kedvelte jobban, és így tovább, de a hátterünk azonos volt.

Graham Chapman 1989-ben meghalt, majd visszatért. Egy urnában. 1998-ban a Python újra összeállt, ott volt mindenki a színpadon: ön, Terry Jones, Eric Idle, John Cleese, Terry Gilliam és Chapman hamvai. Az előadás fénypontja az volt, amikor Gilliam felrúgta az urnát, és Graham Chapman hamvai a szőnyegen végezték. Kinek az ötlete volt az akció?

Graham hamvait az aspeni Comedy Festivalra vittük magunkkal. Mi voltunk a fesztivál sztárvendégei. Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, talán Gilliamé. 

De nem, Graham élettársa javasolta, hogy vigyük magunkkal Grahamet is. Mondtuk, hogy az nem fog menni, az ismert körülmények miatt, de mint kiderült, Graham partnere a hamvakra gondolt. 

Odaadta nekünk Graham hamvait, mi pedig magunkkal vittük egy urnában az aspeni fellépésre. Ahol Gilliam, mintha csak véletlenül tenné, de nyilván egyáltalán nem véletlenül felrúgta a Graham hamvait tartalmazó urnát. Azt kell mondjam, a közönség imádta. Nem mondom, volt valami sokkoló az egészben, de biztos vagyok benne, hogy Graham is imádta volna. Hogy holtában is meg tudja nevettetni a közönséget.

Ami a nevettetést illeti, alig van olyan hét, hogy ne jönne szembe a raccsoló Poncius Pilátus jelenete, a Biggus Dickus-poén (magyarul: Fikusz Kukisz) a Brian életéből. Sokszor elröhögte a felvételt?

Azt kell mondjam, faarcban elég jó voltam, egyetlen pillanat volt csupán, amikor nem bírtam ki, látszik is, hogy itt azért megrándult a szám széle. A jelenet lényege, hogy a körülöttem lévők épp csak vissza tudják tartani a röhögést. Épp csak. Ezért aztán minden egyes felvételen improvizálnom kellett valami vicceset. 

Ők majdnem szétröhögték magukat, de az én feladatom az volt, hogy fapofával csináljam végig. Szégyellem bevallani, de egyszer én is meginogtam, volt egy pont, amikor nem bírtam ki. 

De csak egy ilyen helyzet volt. Terry volt a rendező, pontosan tudta, hogy azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, ha a lehető leggyorsabban megcsináljuk, a lehető legkevesebb felvétellel.

A Halas pofozótáncot vagy a Halott papagáj szkeccset könnyebb volt röhögés nélkül kibírni?

A Halas pofozótáncot eredetileg egy összeurópai tévéshow-nak készítettük. Minden európai ország készített valamit, ami jellemző rájuk, és hát akkor még hivatalosan mi is Európához tartoztunk. A britek hozzájárulását a Monty Pythonra bízták, mi pedig sajátos néptáncokat akartunk bemutatni. Így született meg a hallal való pofozkodás, egy brit néptánc Monty Python-módra. A Halas pofozótánc később még az észak-koreaiakat is megnevettette. Ami elég meggyőző bizonyíték arra, hogy működik a poén.

És a halott papagáj?

A Halott papagáj szkeccs az első évadban ment le, hat vagy hét epizód volt még csak mögöttünk. John és én jól működtünk mint boltos-kuncsaft páros, John volt mindig a vásárló és én voltam, aki eladóként mindig megkeserítette az életét. Ebbe a sorba tartozik A sajtbolt című jelenetünk is. A Halott papagájt John és Graham írta, de az ötlet tőlem jött, a saját élményem adta az ötletet Johnnak. Néhány évvel korábban történt,  szervizbe kellett vinnem a kocsimat, mert valami baj volt a fékkel. 

Ott aztán egy igazi vígjátékba illő alakkal hozott össze a sors, aki egyszerűen nem akarta elismerni, hogy valami probléma van a kocsival. 

Mondtam, hogy baj van a fékkel, mire ő, hogy nem baj, új még a kocsi, majd csak megoldódik. Amikor azt mondtam, hogy az ajtó sem nyílik rendesen, ő azt monda, hogy semmi baj, semmi baj, vadonatúj az autó, majd idővel megoldódik ez is, legyek türelemmel. Csodás alak volt, mindenre volt valami válasza, csak hogy ne kelljen elismernie, hogy valami baj van az autóval. Ő ihlette a halott papagáj eladóját.

A Brian életét több országban betiltották, Svédországban egyenesen úgy reklámoztak, hogy itt egy film, ami olyan vicces, hogy Norvégiában be kellett tiltani. A Python-tagok közül volt, aki bármilyen mértékben is vallásos volt?

Nem hiszem, hogy bármelyikünk is különösebben vallásos lett volna. Természetesen mindannyian tisztában voltunk vele, amikor nekiültünk a Brian élete megírásának, hogy a hit milyen sok embernek milyen sokat jelent. Tudtuk, többről kell szólnia a filmnek a „Jézus leesik egy szamárról” típusú, olcsó helyzetkomikumnál. Szükségünk volt valamiféle gondolati alapra, amire felhúzzuk a filmet. Az, hogy nem Jézus, hanem a Messiással összetévesztett Brian lett a főszereplő, nagy szabadságot adott nekünk. Egy csomó mai figurát írhattunk a bibliai történetbe anélkül, hogy az lett volna a film üzenete, hogy a hitnek semmi értelme.

Terry Jones 2020-ban meghalt. Változott valami a halálával a Python-tagok egymás közti viszonyában?

A Monty Pythonon belüli egyensúly akkor változott meg érezhetően először, amikor Graham Chapman meghalt. Graham remek volt színészként, és bár nem írt sokat, az a kevés mind nagyon vicces volt. És Graham rajta tartotta a szemét Johnon. A halálával megváltoztak a dolgok. Terryt jóval később vesztettük el, még velünk volt, amikor a Python összeállt az O2 Arénában tartott búcsúelőadásokra. Nekem személy szerint nagyon hiányzik Terry. Termékeny beszélgetéseket lehetett folytatni vele a Pythonról, hogy milyen irányba kéne mennünk, milyenfajta humor fér bele, és mi nem. A minőség volt a fő kérdés számára, a Python színvonala. 

Grahammal egy nagyszerű és vicces előadót vesztettünk el, de sok tekintetben Terry volt a Python szíve-lelke. 

Két filmünket is ő rendezte, tudta, mitől lesz vicces egy jelenet, és ő maga is rettenetesen vicces volt, de a legfontosabb, hogy mély elkötelezettség fűzte a Monty Pythonhoz. A halála óta a Python nem csinált semmit, és nem is fog. És a személyes viszonyok is megváltoztak. Korábban főleg Terry Jonesszal és Terry Gilliammel jártam össze, most már csak én vagyok és Gilliam.

Nem hagyhatom említés nélkül, hogy amikor egy útifilm-forgatás során Budapesten járt, valaki ellopta a táskáját, benne az út során készített jegyzeteivel. Emlékszik a pillanatra, amikor ráeszmélt, hogy a táskájának annyi?

Hogyne emlékeznek. Tallinból érkeztünk repülővel, a reptéren vettem észre, hogy a tömegben, valahol az útlevél-ellenőrzés és a bőröndök begyűjtése között lába kélt a táskámnak. A pénztárcám volt benne, a naplóm meg a jegyzetfüzeteim az észtországi, lettországi és litvániai élményeimmel. 

A pénz meg a hitelkártyák még hagyján, az igazán fájó veszteséget a balti országokban készült jegyzeteim eltűnése jelentette.

Az ellopott táskám valahol Budapesten pihen, talán egy gödör alján. Bárki is kaparintotta meg a tartalmát, egészségére. A jegyzeteket szerencsére sikerült fejből újraírnom a hotelben.

Nyitókép: Rune Hellestad- Corbis/ Corbis via Getty Images