„Minden reggel, amikor felébredek, remegve nézek körül: tart még a dicsőség?” – 50 éve halt meg a tragikus sorsú Szécsi Pál

Drága barátom, Pityus! Lehet, hogy nem tartod normálisnak, amit teszek, de hidd el, ez a legjobb megoldás. Másoknak is, nekem is. Soha nem szerettem így élni, de mégis meg kell halnom. Soha nem ment ilyen nehezen, mint most, pedig már sokszor próbáltam. De most biztosra megyek. Ez az utolsó dobásom. Na, ennyit erről. Azért hagyok rád mindent, mert van egy-két dolog, amit elintézetlenül hagytam és ha esetleg Téged zavarnának, legyen rá fedezeted. Rondán írok, mert sietek, mivel érzem a hatást.

S. Nagy Istvánnak írta meg búcsúlevelét Szécsi Pál ötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A dalszövegíró szerint az énekes már többször megpróbálkozott az öngyilkossággal, de mindig időben telefonált neki vagy Harangozó Terinek, így meg tudták menteni. Ezúttal nem sikerült.

Bár széles körben ismert Szécsi Pál szerelmi viszonya a nála tíz évvel idősebb Domján Edittel, aki 1972-ben szintén maga vetett véget az életének, S. Nagy István ezt nem említette, amikor Szécsi öngyilkosságának lehetséges okairól beszélt abban a cikkben, ami már 1990-ben jelent meg a Ring magazinban. Szerinte közrejátszhatott az énekes bőrbetegsége – pikkelysömöre volt, ami miatt nyáron sem napozott –, de még inkább az, hogy „az édesanyja elhagyta Palit, régen volt, nem tudom az okát, Amerikában élt”.

A korabeli újságok kétmondatos, mínuszos hírben számoltak be Szécsi Pál 1974. április 30-án bekövetkezett haláláról. „A Kamara Varieté igazgatósága mély megrendüléssel tudatja, hogy Szécsi Pál váratlanul elhunyt. Temetéséről később történik intézkedés” – közölték. De életében sem írtak róla túl sokat.

Ritkán nyilatkozom újságíróknak. Ne értsen félre, szívesen elmondom a véleményemet, csak nem keresnek meg. Jelentkezni pedig nem illik

– mondta Szécsi Pál az újvidéki Magyar Szónak 1973 januárjában. Az interjúban elárulta, hogy fiatalon egy mezőtúri tánczenekarban trombitált, itt tanulta meg leküzdeni lámpalázát. Majd idegenvezető lett, és Lengyelországban élt három évig. „Egy nap valaki a fülembe súgta, ide hallgass, öcsi, elég jó hangod van, nem hasonlítasz a notre-dame-i toronyőrhöz” – idézte fel. A biztatás hatására elindult a salgótarjáni Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválon, ahol ő lett a legjobb énekes.

Az Új Szó 1968 júniusában arról írt, hogy a széles közönség először a Vörösmarty téri Luxus Áruházban találkozhatott Szécsi Pállal, ahol a lépcsőházban négy példányban is láthatták elegáns öltönyökben, de ez „nem az a fajta népszerűség volt, amire valójában és igazán vágyott”. Miután hazatért Lengyelországból, erős elhatározással fogott neki az énektanulásnak. A salgótarjáni fesztivál után bekerült az 1967-es Táncdalfesztivál előadói mezőnyébe, a Csak egy tánc volt című dallal második lett. Otthagyta a ruhaipari szövetkezetet, ahol addig dolgozott, és ettől kezdve a zenének élt.

A kritikusok kezdetben nem voltak elragadtatva tőle. A Csongrád Megyei Hírlap 1968 januárjában róla és pályatársáról, a még ma is aktív Bakacsi Béláról így írt:

Sajnos a lehető legrosszabb irányba fejlődnek, egyre inkább úrrá lesz rajtuk az előadók legnagyobb ellensége, a póz. Üres szellemeskedésük, közvetlenkedésük olykor már szinte bántó.

Hasonló kritikát fogalmazott meg Szécsi Pálról a Dunántúli Napló: a tudósítás szerint pécsi fellépésén az énekes kiszemelt magának a közönség soraiból egy nőt, és miközben a világosító ráirányította a reflektort, neki énekelte, hogy „ne nézz olyan csúnyán”, amivel igencsak zavarba hozta. „A közönséggel való kapcsolatot valahogy másképpen kell megteremteni” – dorgálta Szécsit az újság.

De voltak már rajongói is. Poór Péter a Magyar Ifjúságnak 1967 novemberében azzal viccelődött, hogy a Táncdalfesztivál után levelet kapott, amiben az állt: „kérlek, küldj magadról fényképet, vagy ha rólad nincs, legalább a Szécsi Pálról”. Ugyanebben a lapban 1968 februárjában egy Ö. Zsuzsa nevű levélírónak válaszoltak, aki elárulta, hogy szó szerint kezét-lábát törte Szécsi Pálért: amikor meghallotta, hogy az ő dala következik a rádióban, be akart rohanni a lakásba és megcsúszott a jeges udvaron.

A Világ Ifjúsága című lap 1968. májusi számában arról kérdezték az énekest, hogy „hogy van az, hogy művész is, népszerű is, fiatal is, mégsem hosszú a haja?” Szécsi Pál azt felelte: a hosszú hajat nem tartja sem szükségesnek, sem elegánsnak, és bár megpróbálta, neki előnytelen.

Énekelni rövid hajjal is lehet

– közölte. A Somogyi Néplapnak elárulta, hogy szereti ugyan a beatzenét, de nem énekli:

A dallamos, játékos számokat szeretem. Sokan azt hiszik, ezek a legkönnyebbek. Pedig egy számot úgy előadni, hogy az valóban könnyed, játékos legyen, nem egyszerű feladat. A közönséget nem lehet becsapni: ha észreveszi, hogy erőltetett a könnyedség, lőttek a sikernek

– mondta. Színészi terveket szövögetett, a film és a színpad is érdekelte. „Igaz, hogy A veréb is madárban mindössze kétmondatos szerepem volt, de egyáltalán nem szégyellem, valahol el kell kezdeni” – jelentette ki.

1971 decemberében a Veszprémi Napló élesen kritizálta fellépése miatt:

Szécsi Pál kitűnő táncdalénekes. De azt kell hinnünk, kissé igénytelen önmagával szemben. Hogy tehetné másként, hogy egy héten belül kétszer ugyanabban a városban, ugyanazokkal a számokkal, s ugyanazokkal a spontán célzásokkal, szellemességekkel lepi meg közönségét?

Ám egészen másfajta hozzáállásról tanúskodik az a cikk, ami 1972 márciusában jelent meg az Új Ifjúság című lapban. Mint kiderült, a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztősége igen nagy becsben tartja azt a lemezt, amit személyesen az énekes küldött nekik, és egy levelet is csatolt hozzá, amiben megírta: véletlenül hallotta a rádióban, amikor bemondták, hogy a Kósza szél című dalát nem tudják lejátszani, mert nincs meg nekik.

Így jutottam arra a gondolatra, hogy miután Prágán utazom keresztül (Kubába repülök a Stúdió 11-gyel és Sárosi Katival 3 hétre), megragadom az alkalmat, és eljuttatom önöknek és a kedves rádióhallgatóknak ezt a lemezt. Kérem, fogadják tőlem szeretettel

– írta Szécsi Pál. Néhány évvel korábban, 1968 májusában pedig a Diósgyőri Munkás című lap írt arról, mennyire komolyan vette Szécsi Pál a vidéki fellépéseit: „Alig egy hete Novi Sadon lépett fel, ahonnan egyenesen Gyöngyösre kellett volna utaznia. Csakhogy lekéste a vonatot. Nem sokat habozott, hanem taxiba vágta magát, s így érkezett meg időben Gyöngyösre. A vonat lekésése 3000 forintjába került, de viszont pontosan ott volt a fellépésén.”

Filozofikus kérdést tett fel a Fejér Megyei Hírlap riportere Szécsi Pálnak 1972 márciusában: meddig lehet énekesként dolgozni? A lap szerint az énekes „töprengő, bizonytalan” választ adott: előbb azt mondta, szeretne minél tovább, majd hozzátette:

Az embernek van egy nagy ellensége – saját maga. Ha megunja az előadandó vagy kért számokat.

Hasonlóan melankolikus választ adott, amikor a már idézett interjúban, amit a Magyar Szónak adott 1973 januárjában, megkérdezték, hogyan jutott a csúcsra.

Én nem vagyok a legmagasabb ponton. Lehet, hogy nem is leszek ott. Ki tudja, miért, de sokszor félek. Félek, hogy ennek az egésznek vége. Minden reggel, amikor felébredek, remegve nézek körül: tart még a dicsőség? Ha külföldön énekelek, rohanok haza, a színpadra, hogy megnyugtassam magam: nem felejtett el a közönség

– jelentette ki.

Ausztriában Paul Moro néven futott be karriert – azt könnyebb volt az osztrákoknak megjegyezni és kiejteni. A Magyar Ifjúság 1971 áprilisában írta meg, hogy az innsbrucki dalfesztivál igazgatója már az 1968-as Táncdalfesztiválon felfigyelt Szécsi Pálra, majd a bécsi Amadeo lemezcég szerződtette. Tokióba is kivitték, ahol egy osztrák szerzeményt adott elő.

Már 1970-ben terjedtek róla különböző pletykák: meghalt, öngyilkos lett, gégemetszést csináltak rajta – sorolták a Budapesti KISZ élet című kiadványban. 1973 júliusában is egy hasonló pletykáról kérdezte az Esti Hírlap, amire azt válaszolta:

Nem értem, miért gondolták egyesek, hogy disszidálok. Bejártam a fél világot, s egyszer sem jutott ilyesmi az eszembe. Mindent meg kell nézni, de élni csak itthon lehet.

De a Pest Megyei Hírlapban tovább feszegették a kérdést, azt írták: ha Szécsi nem disszidált, akkor miért tűntek el az elmúlt hónapokban a boltokból a lemezei, miért nem játszották a dalait a rádióban, és miért viccelődtek a Rádiókabaréban azzal, hogy „a Kismadár megtollasodott és elrepült”?

Azt, hogy valóban nem alaptalan pletykáról volt szó, az az olvasói levél is mutatja, ami már jóval Szécsi Pál halála után, 1982 áprilisában jelent meg a Ludas Matyiban. A levélíró szerint tíz évvel korábban készült egy tévéfelvétel, ami soha nem került adásba: ezen Szécsi Pál arról vallott Ősz Ferencnek, hogy miért akart disszidálni, és miért tért mégis haza.

S. Nagy István 1990-ben azt mondta: Szécsi Pál a halála előtt két évvel valóban disszidált azzal a szándékkal, hogy megkeresi az anyját. Az anyja azonban azt mondta: nem akar találkozni vele. Ez nagyon megrázta az énekest.

Kérlelésünkre, bizonytalanul, de hazajött. Az akkori BM-nél valahogy el lehetett intézni, utólag is köszönet érte, hogy nem kellemetlenkedtek Palinak, folytathatta a pályáját

– emlékezett vissza a dalszövegíró.

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán