Bezerédi Zoltán: Visszakerültünk az ellenség kategóriájába

Az ön által játszott idősebb Lefkovics nem valami jártas a zsidó hagyományok terén, a barátjának kell felvilágosítania arról, hogy mit is jelent, mivel is jár a shiva, az egyhetes gyász, amit rég nem látott fia a szülői házban készül megülni. Lefkovics bokszedzői pragmatizmussal úgy foglalja össze a rá váró helyzetet, hogy egy csomó zsidó lesz a házában. Önnek is szüksége volt egy kis gyorstalpalóra a zsidó hagyományokból?

1989-ben Kaposváron megrendeztem a Hegedűs a háztetőn című musicalt, akkor rendesen utánaolvastam mindennek, eléggé tisztában lettem a zsidó szertartásokkal. Két zsinagógába is bejáratos voltam akkoriban, a Kazinczy utcai ortodoxba és a neológokhoz a Dohány utcába. Találkoztam Schweitzer főrabbival is. Adtak mellém egy szakmai vezetőt, ő Fekete László kántor volt.

Ki volt az ön rendszerváltás korabeli Tevjéje?

Helyey László. Nagyon jó volt benne. Jó volt rendezni őt. Minden reggel nyolckor együtt teniszeztünk, és játék közben sokkal könnyebben lehetett instrukciókat adni az aznapi munkához. Tenisz közben szakmáztunk, miközben persze szidtuk egymást rendesen az elrontott ütések miatt. Közepes teniszezők voltunk mindketten, de a teniszben az a jó, hogy mindig lehet találni egy azonos szintű ellenfelet, és akkor lehet küzdeni.

Hányadik rendezése volt a ’89-es Hegedűs?

A második. A 3:1 a szerelem javára című operett volt az első rendezésem, 53 szereplő, 20 zenész. Bevállalós vagyok.

Gondolom, a Lefkovicsék gyászolnak forgatásán is volt profi segítsége, akitől kérdezhetett, ha a zsidó hagyományokról akart többet tudni…

Persze, mindig tudtam kihez fordulni, de abban a tekintetben könnyű dolgom volt, hogy én vagyok az az ember a történetben, aki a legkevésbé érintett. És nem is nagyon érti, mi zajlik körülötte. Lefkovics Tamás egy kívülálló, annyiban mindenképpen, hogy a felesége zsidó, de ő nem az. Nem gyakorolja, és nem is érti a vallást, de a fia érkezésével a vallás gyakorlatilag beköltözik a nappalijába. Mert a fia, aki Izraelben ortodox lett, meg akarja ülni a shivát. Lefkovics e tekintetben toleráns alak, felfogja – ha nem is ujjong örömében –, hogy a hagyomány megtartása a másiknak fontos dolog, de ő maga különösebben azért nem akar részt venni benne.

Ez a fajta tolerancia azért nem mondható túl gyakorinak. Van az a régi, de ma is érvényes vicc, hogy „nálunk nincs antiszemitizmus, de igény az lenne rá”.

Zsigeri az előítélet, ezt tapasztalom mindennap. Zsigeri az előítélet a cigányokkal szemben, a zsidókkal szemben, a más vallásúakkal szemben, a más nemzethez tartozókkal szemben, és még hosszan sorolhatnám. Mindennap látom a gyűlölködő kommenteket a Facebookon. A lényeg, hogy ellenség kell, mert ha rosszul mennek a dolgaink, akkor szükség van egy ellenségre, akit gyűlölni lehet.

Ön volt már ellenség?

A nyolcvanas években a kaposvári színház tagja voltam, ami az akkori politikai rendszerben ellenzéki színháznak számított. Jó színházat csináltunk, nem ellenzékit, de az akkori rendszer szemében ez szálka volt. 

Aztán volt néhány csendes évtized, és mi történt? Ma már nem Kaposváron, hanem a Katona József Színházban vagyok, de azóta is csak ugyanazt csinálom, a hatalom szemében pedig megint az ellenzéki színház kategóriába kerültünk. 

Nem mi változtunk, mi továbbra is csak jó színházat akarunk csinálni, de a világ leírt egy szép nagy ívet, és visszajutott oda, hogy mára gyakorlatilag ugyanabba a kategóriába kerültünk vissza, az ellenség kategóriájába.

Ezt hogy élte meg? Haraggal?

Nem. Csak azért is azt csinálom, amit gondolok. És amiről azt gondolom, hogy jól csinálom. Nem én változtam, az értékítélet változott körülöttem. De a film alapkonfliktusa, a két Lefkovics közti feszültség alapvetően egy apa-fiú konfliktus. Amihez hozzáadódik az is, hogy a fiú Izraelbe menekült az apa elől, ahol aztán ortodoxszá vált.

Nemrég mutatták be Hevér Dániel első játékfilmjét, a Valami madarakat, amiben Szacsvay László egy mogorva, magánnyal küzdő alakot, egy nagyapát játszik. Most pedig itt van Breier Ádám első játékfilmje, amiben ön a mogorva nagyapa. Úgy tűnik, az elsőfilmesek a Katona József Színházba járnak apát-nagyapát castingolni.

Beleértünk abba a korba, amikor már mi vagyunk az öregek a fiatalok filmjeiben. Az pedig természetes, hogy a filmrendezők azokból a színházakból merítenek, ahol jó szakmai állapotban látnak színészeket. Ez kor és színészi állapot kérdése, semmi más. 

Az aparegények és az apafilmek régóta velünk vannak, ott van Szabó Istvántól az Apa, vagy a Fellini-filmek, de Bertoluccitól a Huszadik század is apafilm, ahogy egyébként nagy kedvencem, A Keresztapa is. 

Emlékszem, Magyarországra előbb jutott el a paródiája, A keresztapa másik arca, mint maga az igazi Keresztapa, nem is nagyon értettük, min viccelődnek. Aztán megértettük, amikor Coppola filmjét bemutatták. Csodálatos film.

A Valami madarakat látta?

Még nem, de ismerem az anyagot, részt vettem a castingján.

Versenyben volt a szerepért, amit végül Szacsvay László kapott?

Nem voltam versenyben, mert nem nekem való volt a szerep, de megtiszteltetés volt, hogy engem is behívtak.  Megcsináltuk a próbafelvételt, de tudtam, hogy ez nem az én szerepem.

A Lefkovicséknál is volt casting?

Igen, persze. Tudom is, kiket nézett meg Ádám (Breier Ádám rendező), de elég hamar úgy döntött, hogy én leszek a Lefkovics. És amikor ezt eldöntötte, már hozzám castingolta a többieket. És ettől máris más lett a viszony, már a casting közben kezdtük kialakítani, hogy milyen is legyen ez az alak.

Sokakban még ma is élénken él a Te rongyos élet híres jelenete, az, amelyben egy szál semmiben kell nótáznia, mint megleckéztetett rendőrnek, mert Udvaros Dorottya a kitelepített színésznő szerepében fegyverrel fenyegeti. Ezzel a meztelen nótázós jelenettel lépett be a magyar filmtörténetbe…

Azért előtte már játszottam Szabó István filmjében, a Bizalomban, az volt az első filmem, de tény, hogy a Te rongyos élet komoly kiugrás volt. Sokszor megkérdezik tőlem, főleg vendéglőkben és hasonló helyeken, hogy milyen volt a Dorottyával ezt a meztelen jelenetet forgatni. 

Erre csak azt tudom mondani, hogy az én beállításomban negyven faszi nézett engem, és Dorottya valahol hátul, felöltözve végszavazott nekem. Az ő beállításában pedig ugyanaz a negyven faszi nézte őt, és én végszavaztam neki hátulról felöltözve. 

Ez a filmezés konkrét bája. Az első két-három felvétel pocsék volt, aztán egyszer csak átlendültem. Tudtam, hogy drámai funkciója van a meztelenségnek, tudtam, hogy van értelme, és nem csak olcsó hatáskeltésről van szó.

Van egy hasonlóan abszurd jelenet a Lefkovicsékban: a bokszedző kilép az otthoni zuhany alól, és egyszer csak ortodox zsidók népes táborában találja magát a saját lakásában.

Eredetileg teljesen meztelen voltam, fel is mentem a lépcsőn meztelenül. Ádám ezt végül kivágta, sok volt neki. Ott van a saját intim közegében egy ember, aki ahhoz szokott, hogy kijöhet nyugodtan a zuhanyból egy szál semmiben, hiszen otthon van. Csakhogy épp shivát ülnek a házában, amiről egy pillanatra megfeledkezik.

Nem röhögték el a felvételt?

A többiek lehet, én nem. Tudtam, miről szól a jelenet.

Ön az egyetlen, aki Pintér Béla darabjában, az Ascher Tamás Háromszékenben saját magát alakítja. Az igazi és a színpadi Bezerédi között jelentős a különbség?

Természetesen maga a darab fikció, a valóság a pici részletekbe lett beledolgozva. Lubickolás volt az egész, nagyon jó érzés volt játszani. Azt játszottam, hogy Bezerédi vagyok. 

Kerestük a szélsőségeimet, az őrületeimet, és azokat mind belepakoltuk a szerepbe. 

Mert, ugye, a darab válasz volt a Bajnokot ért hatalmi kritikára, amikor is azzal támadtak minket, hogy miért nem csinálunk a saját „szaftos” életünkből előadást. Hát, csináltunk. És a saját úgynevezett „szaftos” tulajdonságainkat toltuk meg benne. Bevállaltunk olyasmiket, amikkel belénk lehet kötni.

A Lefkovicsék gyászolnak február 22-én kerül a mozikba.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu