„Ewan McGregor csodálatos színész, de nem veszem be atletikus zsidó kölyökként” – exkluzív interjú Kenneth Lonergan Oscar-díjas íróval

Régebben azzal viccelődött, hogy önt a New York-i Pszichoanalitikusok Társasága nevelte fel. Ilyeneket Woody Allen szokott mondani. A poénja arra vonatkozott, hogy az édesanyja és a nevelőapja is pszichiáter volt. A családi háttér megkönnyítette vagy megnehezítette a dolgát, amikor színdarabokat kezdett írni?

Azt hiszem, segített, amit otthon, magam körül láttam, mert bennem is elültette az érdeklődést, hogy kit milyen belső erők mozgatnak. És a művészetek iránti vonzalmaimat is otthonról hoztam. Mondhatni, tipikus New York-i értelmiségi közegben nevelkedtem. Zene, képzőművészet, irodalom, történelem – gyakori témák voltak odahaza. És ehhez még vegye hozzá a hatvanas-hetvenes évek tévéműsorait, szóval nem csak a magas kultúra uralta a fiatalságomat.

Nem kísértette meg a gondolat, hogy a családi hagyományt követve terapeutának tanul?

Ha nem jön be a színházi munka, talán komolyan is elgondolkodom rajta. B-tervként, vagy inkább C-ként azért ott motoszkálhatott a fejemben. 

Szerintem jó terapeuta vált volna belőlem. 

Orvos biztosan nem akartam lenni, a nyolc évnyi felkészülés nem lett volna nekem való. A nevelőapám sokat emlegette, hogy mennyire szereti a munkáját, a pácienseivel való foglalkozást. Igazi társasági ember volt, minden és mindenki szenvedélyesen érdekelte. Őszintén érdekelte a mások élete.

Drámaíróként az első nagy sikerét a This is our Youth (Ez az ifjúságunk) című darabbal aratta. Mi több, ön fedezte fel a világnak a jövő Hulkját, Mark Ruffalót. Az akkor még jobbára ismeretlen színész játszotta az egyik főszerepet a darab ősbemutatóján.

Nem kellett őt felfedezni, a teljesítménye önmagáért beszélt, de igen, büszkeséggel tölt el, hogy az én darabomban ismerhette meg a szélesebb közönség. Persze, ez mindig kétirányú utca, mert ha nem olyan jó benne, a darabom sem futja be azt a pályát, amit végül befutott. 

Jó, hát van egy kis részem abban, hogy Mark Ruffalót megismerte a világ. 

Már vagy tíz éve próbálkozott színészként, és én is körülbelül ugyanennyi időt húztam le az Off-Broadway környékén, de csak nagyon kis közönséget sikerült elérnem.  A This is our Youth-szal minden megváltozott. Mark amúgy nemcsak remek színész, de remek fickó is. Régi történet ez, manapság már nem is nagyon gondolok rá.

Valóban sok minden megváltozott a színházi sikerrel, négy évre rá például megrendezte az első filmjét, és rögtön kapott is egy Oscar-jelölést a Számíthatsz rám forgatókönyvéért. És ismét Ruffalóval dolgozott, akire ezek után már Hollywoodban is felfigyeltek. Eredetileg mégsem neki szánta a szerepet. Nem okozott ez némi feszültséget?

Markkal akkor már 3-4 éve együtt dolgoztam. Pusztán csak ezért azt gondoltam, mi lenne, ha most valaki mással dolgoznék. Meghirdettük a szereplőválogatást, Mark volt az utolsó, aki bejött. Fura helyzet volt, hiszen jól ismertük már egymást, pontosan tudtam, mire képes. Sokakat meghallgattam előtte, de miután végzett, biztosan tudtam, hogy ő az én emberem. 

Azt hiszem, Mark egy kicsit meg is sértődött rám, hogy nem adtam rögtön neki a szerepet, hogy sok más színészt is meghallgattam. Egy jóval híresebb színésznek is odaadtam a forgatókönyvet, de szerencsére visszautasított. 

Szóval, könnyen előfordulhatott volna, hogy más kapja a szerepet.

Az évek során több sztárszereposztással is játszották a This is our Youth-t: én a Michael Cera–Kieran Culkin duóval láttam, de a Jake Gyllenhaal–Hayden Christensen és a Casey Affleck–Matt Damon páros is kipróbálta magát a darabban. Ilyenkor eszébe jut, hogy hozzáigazítsa a mondatokat a darab szempontjából újoncnak számító színészek alkatához?

Londonban négy szereposztással ment a darab, az elsőben Gyllenhaal, Christensen és Anna Paquin játszottak. Utánuk Damon, Affleck és Summer Phoenix következett, és volt még két másik szereposztása is a londoni produkciónak, úgyszintén nagyszerű színészekkel. Az első két verzióban aktívan részt is vettem, beültem a próbákra, persze szigorúan csak darabírói minőségemben. És csak azért, hogy jelezzem, ha netán valami félrecsúszna. 

Főleg a szereplők közti dinamika szokott ilyenkor szóba kerülni, de kezdőként hajlamos voltam az olyan apróságokba is beleszólni, mint hogy miért sörösdobozok vannak a színpadon, amikor fiatalon mi nem söröztünk, hanem füvet szívtunk. 

Antropológiailag helytelen – jegyeztem meg lelkes kezdőként. Aztán idővel leszoktam erről. Ha nem változtatnak a szövegen, csinálják csak, ahogy akarják.

Mire az első filmjét bemutatták, már Hollywoodban is ismerték, mint a Csak egy kis pánik forgatókönyvíróját. Igaz, hogy a pszichológushoz forduló maffiózó sztoriját meghitt családi körben, a nevelőapjától hallotta?

Igen, tőle hallottam ezt a New York-i terapeuták körében közismert anekdotát. 

A történet valóságalapja annyi, hogy állítólag egyetlenegy szicíliai pszichoanalitikus rendelt New Yorkban, és egy nap beállított hozzá egy elég jól ismert maffiózó. Már nem emlékszem, melyik.

A történet úgy folytatódik, hogy az analitikus felszólítja a maffiózót, hogy még csak véletlenül se mondjon el neki semmit a munkájáról. Azt gondoltam, ebből egy jó kis kommersz film születhet. Kölcsönkértem némi pénzt a nevelőapámtól, hogy ne kelljen egy évig máson dolgoznom, és megírtam a forgatókönyvet. Szerencsém volt, Hollywood leopciózta, nyolc év múlva pedig megcsinálták a Csak egy kis pánikot. Én pedig, immár hollywoodi forgatókönyvíróként, jóval nagyobb szabadságot élveztem mint színházi szerző.

Visszafizette a nevelőapjának a kölcsönt?

Az utolsó centig.

Czeslaw Milosz Nobel-díjas lengyel költő sokat idézett szellemessége szerint ha író születik egy családba, annak a családnak befellegzett. Csak arról jutott eszembe, hogy egy otthon hallott anekdotából írta meg az első hollywoodi forgatókönyvét.

Szellemes idézet, de attól tartok, nem értek vele egyet. Minden attól függ, hogy az író mennyire szereti a családját. Philip Roth jut az eszembe, ő például nagyon közel állt a családjához, és szinte minden regényében valamilyen formában szerepeltette is őket. Én is szeretem a családomat. Nem fenntartások nélkül, de szeretem. Nem is nagyon használtam fel őket a munkáimban, kivéve a The Waverly Gallery című darabomat, ami nagyon is a családomról szól.

Roth fontos írója volt?

Nagyon fontos íróm volt, szinte mindent olvastam tőle, van, amit nem is egyszer. És van, amit nem is kétszer. Zseniális író volt, nagyon szeretem. Nem nagyon olvasok kortárs irodalmat, nem nagyon köt le, de ha megjelent valami új Rothtól vagy John Le Carrétól, arra azonnal lecsaptam mindig, faltam a könyveiket. Egyszer találkoztam is Philip Rothtal, két egész percre.

Melyik Roth-regényt olvasta a legtöbbször?

Az Amerikai pasztorált. Háromszor, de az is lehet, hogy négyszer olvastam. Elképesztően szomorú, tragikus történet, és mégis olyan jó olvasni. Nem tartozik a kíméletlen Roth-regények közé. Ha nem tévedek, Rothnak a  a saját regényei közül a Sabbath színháza volt a kedvence, ezt szerette a legjobban. Annak aztán egy igazán kellemetlen, szívtelen, nárcisztikus alak a főszereplője. Nem is nagyon kedvelem ezt a könyvet. Érezni, hogy Roth kéjesen mutogatja személyiségének sötét oldalait. 

Ezek az önző, szexéhes figurák nagyon érdekelték. Engem ez történetesen kevésbé vonz, mint Roth regényeinek más vonásai.

Például a New York és New Jersey iránti szeretete. A családja iránti szeretete. Vagy bizonyos amerikai életformák beható ismerete. És persze a humora. A Sabbath színházában a saját sötét, ördögi oldalát mutatta fel, aminek majdnem mindenről a szex jut az eszébe, míg az Amerikai pasztorál ehhez képest egy szerelmeslevél. Szerelmeslevél ahhoz a Rothhoz közel álló Amerikához, ami éppen súlyos csapásokat készül elszenvedni, amikor a regény játszódik.  

Az Amerikai pasztorálból Ewan McGregor készített filmet, és rendezőként magára osztotta a főszerepet. Vagy főszereplőként a rendezést. Akárhogy is, nem volt egy sikeres adaptáció. Hogy tetszett?

Nem volt képes megközelíteni a könyv színvonalát, ami persze nem egy igazságos összehasonlítás. Őszinte, de sikertelen kísérlet volt. Értékeltem, hogy nem valami cinikus meggondolás állt a háttérben, de a rendezői koncepció többszörösen is hibásnak bizonyult. 

Ewan McGregor csodálatos színész, de nem veszem be atletikus zsidó kölyökként New Jersey-ből, aki úgy fest, mint egy svéd. 

Egyszerűen nem illett ehhez a szerephez. Annyi minden van a könyvben, egy minisorozat szerintem alkalmasabb formátum lett volna. Nagy kísértést éreztem én is, hogy megpróbálkozzak az Amerikai pasztorál adaptálásával, tettem is néhány puhatolózó lépést. Aztán közbejöttek fontosabb dolgok, és amikor bemutatták a filmet, végleg elvetettem az ötletet.

Visszatérve a megvalósított tervekhez: első filmje, a Számíthatsz rám producere Martin Scorsese volt, ön pedig a forgatókönyvírója volt Scorsese eposzának, a New York bandáinak. Mi győzte meg Scorsese-t, hogy alkalmazza? A Számíthatsz rám, vagy a Csak egy kis pánik?

Kusza egy sztori, a legbizarrabb fordulata talán az, hogy Martyval először a Rocky és Bakacsin kalandjai (a film szerepelt a Robert de Niro legpocsékabb filmjeiről szóló cikkünkben) révén találkoztam. Robert De Niro producertársa, Jane Rosenthal jó barátom, sokat segített kezdő forgatókönyvíró koromban. Ő bízott meg a Rocky és Bakacsin forgatókönyvével. 

A cél egy mókás komédia volt, az eredmény, attól tartok, messze esett ettől. Mindenesetre Jane mutatott be Scorsese-nek. Természetesen mindannyian tudtuk, hogy Marty sosem rendezné meg a filmet, de Jane remek producer: tudta, hogy ha híre megy a dolognak, annak, hogy Scorsese-t érdekli a dolog, a stúdió már utalja is a pénzt. 

Így jött össze a találkozó. Évekkel később Scorsese felkért, hogy írjak neki egy forgatókönyvet, de abból nem készült film. Mindenesetre összebarátkoztunk, és amikor az első rendezésemre készültem, megkértem, hogy legyen a filmem executive producere. Szükségem volt valakire, aki védelmet nyújt, ha netén veszélybe kerül a rendezői szabadságom, és Marty vállalta ezt a szerepet. Rá egy évre pedig ő keresett meg, hogy a New York bandáihoz szüksége van még egy forgatókönyvíróra.

Ön volt a film harmadik forgatókönyvírója. Mire kellett?

Volt egy kis gondjuk Leonardo DiCaprio karakterével, aki túl könnyedén lett hidegvérű alakból melegszívű hős. Én nem is a harmadik, hanem a negyedik író voltam, szóval már rengeteg változtatáson átesett a forgatókönyv. Daniel Day-Lewis karaktere volt a legjobban kidolgozott figura. Dolgoztam a párbeszédeken, a szereplők karakterrajzán, az egymás közti viszonyaikon, az epizódok szorosabbra fűzésén. Kisegítő szerep volt, de büszke vagyok rá. A merényletkísérletre vagyok a legbüszkébb, én írtam azt a jelenetet, amikor Leonardo DiCaprio le akarja lőni Daniel Day-Lewist, de Day-Lewis a késével hasba szúrja. 

Ez volt életem első akciójelenete, az első késdobálós jelenetem mindenképpen, úgyhogy elég büszke voltam magamra. Itt-ott egy kevés humort is csempésztem a történetbe, és a 18. századi szlengből is annyit tettem bele, amennyit csak bírtam. Azt a dilemmát is nekem kellett megoldanom, hogy DiCaprio miért nem akarja már korábban megölni Day-Lewist.

A New York bandái küzdelmes forgatás volt, Scorsese-nek híresen sokat kellett harcolnia a producerével, Harvey Weinsteinnel. Önnek is része volt egy híresen küzdelmes produkcióban: második filmjét 2005-ben forgatta, de a Margaret csak 2011-ben került a mozikba, néhány amerikai moziba. A köztes hat év a film hosszát övező jogi csatározásokkal telt.  Még ma is bántja ez a történet?

Még most is, hogy felhozta, hirtelen belém nyilallt valami zsigeri rossz érzés, a szomorúság és a szégyen.

Ne haragudjon…

Nem baj, nem bánom. És legalább DVD-n sikerült a hosszabb változatot megjelentetnem, amiért hálásnak kell lennem.  A mai napig visszatérő álmom, hogy egyszer megcsinálhatom a film végső változatát. Azt, ami az én szememben is igazán jó. 

Fájdalmas még csak belegondolnom is, hány évet vett el ez az egész az életemből, ami nem csak rám nézve volt súlyos teher, de a családom is megsínylette. 

Nem tudtam kezelni a helyzetet, a hollywoodi játszmát, rossz stratéga voltam, elvéreztem a stúdióval szembeni érdekérvényesítésben. Nem hiszem, hogy én voltam a hibás, nehéz győztesként kikerülni a stúdiókkal folytatott vitákból, de az is igaz, hogy bármit is tettem, ahelyett, hogy megkönnyítettem volna a dolgomat, csak magam alatt vágtam a fát. Hosszú a lista, hogy mit bántam meg.

A következő filmjének jóval szerencsésebben alakult a sorsa. A régi várost hat Oscarra jelölték, ebből kettőt el is nyert: önt a legjobb eredeti forgatókönyv, Casey Afflecket a legjobb férfi főszereplő kategóriában díjazták. Affleck korábban szerepelt a This is our Youth-ban; a közös színpadi munka vezetett a közös filmhez?

Akkor kezdődött a barátságunk, amikor Matt Damonnal együtt a This is our Youth-ban szerepelt. Jó színésznek gondoltam már akkor is, és az évek során egyre csak jobb lett. Matt Damonnal és vele is jó barátságba keveredtem. Az évek során sokszor szóba került az újabb közös munka, és aztán elérkeztünk A régi városhoz. Úgy volt, hogy Matt Damon játssza, de végül Casey Afflecknek adtuk a főszerepet. De még azelőtt, hogy nála landolt a szerep, megmutattam Casey-nek a forgatókönyv két verzióját is, csak hogy kikérjem a véleményét. Úgyhogy eléggé képben volt.

Van egy sorozat, az utóbbi idők egyik legjobb sorozata, amiről mindenképpen meg akarom kérdezni a véleményét. Hivatalosan ugyan semmi köze az Utódláshoz, de a környezetéből sokaknak nagyon is sok közük van ehhez a sorozathoz. Kezdjük a feleségével, J. Smith-Cameronnal, aki Gerrit alakítja, aztán ott van jó barátja, Kieran Culkin, aki Royt játssza, Matthew Macfadyennel, Tom alakítójával pedig a Howards End című sorozatban dolgozott együtt. Nem érzett szakmai féltékenységet az Utódlás láttán?

Az Utódlás a sorozatírás csúcsa. Az én erősségem, azt hiszem, az egyes jelenetek megírásában, a karakterek kibontásában rejlik, és ezt az Utódlásban pompásan csinálták. Amiben nem vagyok olyan jó, ellenben az Utódlásban kifogástalanul csinálták, az a különböző történetszálak bonyolítása. 

Az epizódok mögött nem a szokásos dramaturgiai gépezetet érzed, ebben a sorozatban olyan természetességgel bonyolódnak a szálak, hogy ha valami miatt, emiatt valóban érzek egy kis szakmai féltékenységet. 

A többit pedig egyszerűen csak csodálom mint kolléga a kollégákat. Remélem, nem túlzás, hogy kollégának neveztem magam.

Mark Ruffalónak a This is our Youth-szal indult a pályája, és Kieran Culkin karrierjének is jót tett később, hogy szerepelt a darabban. Culkin Michael Cerával játszott párban a Broadway-n, és sokaknak itt esett le, hogy Macaulay Culkin öccse felnőtt, és komolyan kell venni színészként (az Utódlásért Culkin behúzta idén a Golden Globe-ot és az Emmy-díjat is).

Azt hiszem, így volt. De meggyőződésem, hogy Kieran így is, úgy is befutott volna. Különleges ember, aki csak olyasmit vállal, amihez valóban kedvet érez. Ez a szempont vezérli, és nem a karrier. Tudom, a This is our Youth-ban nagyon szeretett volna szerepelni, és igen, a darab dobott egyet az ázsióján, de mondom, számomra sosem volt kérdéses, hogy be fog futni, ha szerepel a darabban, ha nem.

Nyitókép: Christopher Polk/Getty Images