Maszturbáló nagyfater, mogorván bámuló zsaru, a Taxisofőrből viccet csináló rajzfilmfigura – ezek Robert De Niro legpocsékabb filmjei

Semmi újat nem mondunk azzal, hogy Robert De Niro minden idők egyik legnagyobb filmszínésze, hatása a színészmesterségre felbecsülhetetlen, a nagy De Niro-alakításokat látva ma már ugyancsak sztárnak számító színészek tömegei kapták a hátukra az iskolatáskájukat és meg sem álltak a legközelebbi színitanodáig.

Csak egy példa a sok közül: Bradley Cooper, aki ma gyakorlatilag azt csinál Hollywoodban, amihez épp megjön a kedve, nem egyszer elérzékenyülve mesélte el, mit érzett, amikor hátulgombolós színiiskolásként a közönség soraiból egy kérdést intézhetett a színpadon ülő, szemináriumi beszélgetésre hívott színészistennek. Cooper már attól a mennyekben érezte magát, hogy a híresen szűkszavú színész annyival intézte el a választ, hogy „jó a kérdés”.

Az 1998-as előadáson Cooper az Ébredések című könnyfakasztó kórházi dráma egyik apró részletére kérdezett rá, de kérdezhetett volna A Keresztapa II-ről, a Taxisofőrről, a Dühöngő bikáról, a Szarvasvadászról, az Angyalszívről, a Volt egyszer egy Amerikáról, az Aljas utcákról, az Éjszakai rohanásról, a Cape Fearről, a Nagymenőkről, a Casinóról, a Bronxi meséről, a Szemtől szembenről, vagy a Jackie Brownról – megannyi olyan filmről, amibe Robert De Niro szokásához híven mindent, vagy még annál is többet beleadott. 

Az ifjú, remegve szólásra emelkedő Cooper 1998-ban még nem tudhatta, ami egy ma kérdezni akaró iskolás számára alapvetés: az elmúlt 25 évben az eseményszámba menő De Niro-mozik között megszaporodtak azok a darabok, amikről senki sem kérdezné szívesen egy szakmai szemináriumon a színészkirályt. Azért nem, mert ezek tipikus hollywoodi bérmunkáknak bizonyultak.

De Niro alakításait látva a kritikusok egyre többször használták a „sleepwalking” és a „phoning it in” kifejezéseket. Az első az alvajárást, a második nagyjából az alibizést jelenti. 

Egyedül a színész a megmondhatója, miért a sok alvajárós munka, az ügyvédje mindenesetre De Niro volt feleségét nevezte meg bűnbaknak, amikor nemrégiben arról beszélt: ügyfele azért vállal el minden útjába kerülő melót; azért dolgozik a nyolcvanhoz közeledve is heti hat napot és napi 12 órákat, hogy kifizethesse a válás során az asszonynak megítélt pénzeket.  

Hogy valóban így van-e, nem tudhatjuk, annyit azonban biztosan tudunk, hogy a kritikusok szerint az alábbi De Niro-filmek tartoznak az alvajárós és az alibizős kategóriába. Vagy egyszerűen csak a tévedések közé.

Rocky és Bakacsin kalandjai (2000)

„Furcsa lehet azoknak, akik a Taxisofőrön és a Dühöngő bikán nőttek fel, hogy épp azok a De Niro-filmek – Csak egy kis pánik, Apádra ütök – aratták a legnagyobb közönségsikert, amelyek a színész macsóságát parodizálják. De Nirót láthatóan távolról sem érinti kínosan, hogy a vígjátéki szerepeivel robbantott kasszát, olyannyira nem, hogy ezúttal producerként is részesülni akar a sikerből. Bár mostanra már megszokhatta a vígjátéki szerepeket, ilyen faltól-falig ripacskodásra eddig még nem adta a fejét” – írta a BBC kritikusa, tulajdonképpen dicsérőleg.

A New York Times-nál már nem voltak ilyen megengedők: „Az iparági kikacsintásokat nem fogják érteni a gyerekek, ahogy azt sem, hogy mit csinál Robert De Niro, amikor feleleveníti a Taxisofőr leghíresebb jelenetét. De a film nem is a gyerekekre épít, hanem a boomer nosztalgiából akar pénzt csinálni…”

Showtime – Végtelen & képtelen (2002)

„A zsaru-haverfilm olyan régi műfaj, hogy ma már egyszerre lehet kint is, bent is lenni, parodizálni és komolyan venni. A Showtime szereplői először viccet csinálnak a műfaj kliséiből, aztán ugyanezek a klisék rabul ejtik őket. A kezdeti jelenetek még viccesek, de aztán a film teljesen megfeledkezik a lényegről” – vélekedett Rogert Ebert.

De Niro unottnak látszik, Eddie Murphy Eddie Murphy-t reciklálja 

– írta a Rolling Stone.

Godsend – A teremtés klinikája (2004)

„Gagyi egy horror, nincs benne semmi ijesztő, és csak az az érdekes benne, hogy milyen korábbi filmektől lop” – írja a Guardian kritikusa, és fel is sorolja azokat a filmeket (A brazíliai fiúk, Rosemary gyermeke, Ómen 2, Cronenberg munkássága, az Audrey Rose című horror, Dario Argentótól pedig a Mélyvörös), amiket a Godsend készítői „szégyentelenül lenyúltak”. „Robert De Niro pedig az Angyalszívben játszott ördögöt hozza megint” – mutat rá a kritikus.

Bújócska (2005)

Ezzel a minden bájt nélkülöző pszicho-thrillerrel Robert De Niro folytatja hosszú lecsúszását a középszerbe

 – indít a BBC kritikája, de lesz ez még keményebb is.

„De Niro játéka még a rá jellemző hanyatló minőséghez mérten is lustának mondható. Ugyanazzal a grimasszal sétál át a filmen, úgy fest, mint egy szarvas, aminek épp behúztak egyet” – folytatja az alázó kritika.

De a végső döfés a zárómondat: Tűrhető randifilm, kivéve, ha a partnerünk szereti a filmeket.

A törvény gyilkosa (2008)

„Al Pacinót és Robert De Nirót utoljára Michael Mann epikus bűnfilmjében, a Szemtől szemben című klasszikusban láthattuk együtt. Ha Mann filmje a Big Bang mozis megfelelője volt, akkor A törvény gyilkosa a Nagy Hadronütköztető: egy film, ami kétségbeesetten igyekszik ugyanazt a hatást kiváltani. Lelőjük a poént: nem sikerül neki” – adott hangot jogos csalódásának az Empire kritikusa, aki milliónyi rajongóval együtt sokat várt De Niro és Pacino újbóli összepárosításától.

Az ítélet: Egyetlen emlékezetes jelenet sincs az egész filmben.

A New York Times így jellemezte a két titán játékának lényegét: A legtöbb színészhez hasonlóan Pacinónak és De Nirónak is egy erőskezű rendezőre van szüksége, egy vizionárius alkotóra, akire hallgatnak, aki a legjobb formájukat hozza ki és megakadályozza, hogy a szokásos manírjaikra és trükkjeikre támaszkodjanak. 

Mindketten azt csinálják, ami mostanában oly' sokszor aláássa az alakításaikat: Pacino hajlamos feltekerni a hangerőt, míg De Niro mogorván néz, míg nem bírja tovább

Szabadúszók (2012)

„Pocsék film, de nem bántóan pocsék, szombat délutáni időtöltésnek megteszi. De ha olyan színészeid vannak, mint Forest Whitaker és Robert De Niro, többet vársz egy filmtől, mint amit a Szabadúszók nyújt” – írta az IGN kritikusa, hangot adva azon keveseknek, akik végig is nézték a filmet. Ami a kritikus szerint nem szól másról, mint hogy néhány, egyébként jó színésznek gyors lóvéra volt szüksége.

Gyilkos szezon (2013)

A nyár legbűnösebb élvezete 

– kezdi az Indiewire. 

Majd így folytatják:

„John Travolta nehézkes szerb akcentussal beszél és nyilakat lődöz a háborús veterán Robert De Niróra, akit az Appalache-hegységen keresztül-kasul üldöz. Ez a Gyilkos szezon teljes története. Már-már abszurdan szimpla thriller, ami a maga kategóriájában elég szórakoztató darab.”

Halálos csomag (2014)

New York Times: „Robert De Niro idétlen frizurája is jelzi, hogy ez a gúnyos neo-noir, David Grovic első filmje, azt gondolja magáról, hogy milyen nagyon okos.

A 657-es járat (2015)

Egy újabb darab, ami jól illeszkedik a színész kései korszakának megkérdőjelezhető minőségű filmjei közé – írja a Hollywood Reporter. Ugyanakkor megjegyzik, hogy A 657-es járat olyan B-film, aminek van némi vonzereje, főleg  az erős színészgárdának és a teljesen abszurd fordulatoknak köszönhetően.

Nagyfater elszabadul (2016)

„A vége felé feltűnik egy fotó, a fiatal De Niro látható rajta. Mintha csak arra akarna emlékeztetni, milyen elképesztő nagyot zuhant Robert De Niro, minden idők egyik legnagyobb filmszínésze, aki odáig süllyedt idős korára, hogy Zac Efronnal szerepeljen ilyen siralmasan primitív komédiákban” –  mondta ki a végítéletet az Independent. 

A lap arra is felhívja a figyelmet, alighanem a gyengébb idegzetű De Niro-rajongók megóvása érdekében, hogy a 73 éves színésznek rappelős és maszturbálós jelenete is van a filmben.

Nagypapa hadművelet (2020)

„Robert De Niro már annyi közel nézhetetlen komédiában szerepelt, hogy bár nagy a kísértés, mégsem merném teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a Nagypapa hadművelet a legalja valamennyinek” – morfondírozott a ReelViews kritikusa.

Savage Salvation (2022)

A Guardian kritikájának első mondata: Félreértés ne essék, ez egy kétségkívül rossz film.

A Guardian kritikájának második mondata: 

De a határán van annak, hogy úgy legyen rossz, hogy az a maga módján már élvezetes…

A Guardian kritikájának harmadik mondata: Mint minden jó rossz filmben, igazi A-listás színészek szerepelnek benne, hogy kifizethessék az adósságaikat, amikre azokban a boldogabb időkben tettek szert, amikor még megengedhették maguknak, hogy válogatósabb legyenek, amikor az ügynökük kihalászott valami silányságot a forgatókönyv-kupacból.

Nyitókép: Dia Dipasupil/Getty Images