„Azt tudtuk, hogy Depardieu-nek nincs valami jó híre” – interjú az Életrevalók rendezőivel, Éric Toledanóval és Olivier Nakache-sal

Csináltak keserédes vígjátékot a tolószékbe került arisztokrata és a külvárosi gettóból jött segítője csodálatos barátságáról (Életrevalók), a Párizsban élő szenegáli bevándorló és a bevándorlási hivatal alkalmazottjának románcáról (Samba), frusztrált esküvőszervezőkről (Eszeveszett esküvő), autizmussal élő fiataloknak segítő férfiak barátságáról (Különleges életek), az Ennél csak jobb jöhet-ben pedig két simlis alak keveredik merő számításból a klímaaktivisták közé. Nincs itt az ideje egy szimpla „fiú találkozik lánnyal” romantikus komédiának?

Eric Toledano: Szükségünk van a veszélyre, a témában rejlő kihívásra. Ha ez nincs meg, attól tartok, nem mi vagyunk a megfelelő emberek a feladatra. Az „egy fiú, egy lányt” már annyian megcsinálták. Az Életrevalók sok ajtót megnyitott a számunkra, mi pedig szeretnénk élni ezekkel a lehetőségekkel. Ha nincs mögöttünk annak a filmnek a sikere, egyáltalán nem biztos, hogy találunk finanszírozót például az autizmusról szóló filmünkre. Élni kell a lehetőséggel, hogy üzeneteket is meg tudunk fogalmazni a filmjeinkkel. Claude Lelouche már megcsinálta az Egy férfi és egy nőt, mi, ha tehetjük, másban utazunk.

Az új filmjük klímaaktivisták körében játszódik, remélem, jártak is valódi klímaaktivisták között.

Olivier Nakache: Természetesen, igen. Miután megvan a téma, megyünk a terepre. Sok mindent átéltünk az Extinction Rebellion mozgalom tagjaival. Sokat mozogtunk velük, belülről láttuk, hogyan szervezik az akcióikat, részt vettünk a munkájukban.

Klímaszorongásaik vannak?

E.T.: Naná, hogy vannak. Szinte magától értetődik. A gyerekeinktől is ragadt ránk egy nagy adaggal. Sokat beszélnek erről otthon. De nem kell, hogy gyerekeid legyenek, hogy a saját bőrödön érezd, milyen súlyos a helyzet. 

Elég egy párizsi nyarat átélni. Amikor a filmet forgattunk, egy hónapig 42 fok volt Párizsban. A természetnek ezeket a radikális változásait nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Az emiatt érzett szorongást sem nagyon lehet elkerülni. Elég csak kinyitni az újságokat. A legutóbbi francia elnökválasztás idején készült egy felmérés, amelyből kiderült, a fiatalok nyolcvan százaléka aggódik a jövő miatt, hogy hova vezet a klímaváltozás. Az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy ő hol van ebben a nagy egészben, mennyire érezheti magát bűnösnek. Az egyik szereplő ki is mondja a filmben, hogy egyszerre érzi magát áldozatnak és bűnösnek. Ezt sajnos manapság bárki könnyen átérezheti.

Néhány éve, még a pandémia előtt kezdődtek a sárgamellényes tüntetések Franciaországban. Az előbb azt mondták, ha filmet csinálnak, kedvelik a témában rejlő veszélyt… Akár egy ilyen, erőszakba torkolló tiltakozássorozatról is tudnának könnyed vígjátékot forgatni?

O.N.: Inspirálónak semmiképpen sem nevezném, ahogy ezek a tiltakozások zajlottak. Rengeteg agresszióval járt az egész, törtek-zúztak, tombolt az utcai erőszak. Sok volt a sérült, sokaknak kilőtték a szemét, rendkívül kegyetlen dolog volt. Mintha senki sem lett volna nyitott a kommunikációra, mintha egyáltalán nem értették volna egymást az oldalak, csak mentek előre az emberek, és az agresszióé lett a főszerep. 

A klímaaktivisták közege nagyon más, ott van kommunikáció, vannak kérdések, és vannak válaszok, ha nem is minden esetben. Szóval van egyfajta párbeszéd, de a sárgamellényesek akciói másról sem szóltak hónapokon át, mint hogy minden szombaton kivonultak az utcára, és beindult  az agresszió és a kegyetlenkedés. Egyébként készült a sárgamellényesekről is film, de nem vígjáték. La Fracture a címe, Catherine Corsini rendezte. A nagy társadalmi megrázkódtatások visszaköszönnek valahol a kultúrában.

E.T.: A 2015-ös párizsi terrortámadások utóhatásai például bekerültek a Terápia című tévésorozat francia változatába. Tanulságos volt látni, mennyire érett volt a francia közönség reakciója. Nyoma sem volt benne az erőszaknak, míg maga a terrortámadás másról sem szólt, mint az erőszakról. Érdekes volt párhuzamot vonni e között és a sárgamellényesek tiltakozóakciói között. 

Úgy tűnt, legalábbis nekem, mintha a sárgamellényes akció egyfajta késleltetett reakció lett volna a 2015-ös és az azt követő eseményekre. Mintha ott tört volna felszínre a felgyülemlett agresszió. 

Minket az olyan közegek érdekelnek filmesként, ahol az elfogadás a jellemző.

Az első nagyjátékfilmjüket Gérard Depardieu-vel forgatták. A koruk alapján ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyik a Pierre Richard–Depardieu-vígjátékokon nőtt fel. Balfácán, Balekok, Négybalkezes – melyik a kedvencük?

O.N.: A Balfácán. 

E.T.: Igen, a Balfácán. Egyértelmű.

Mostanában Depardieu nem a szerepei, hanem a botrányai miatt került be a hírekbe. Sokáig a Putyin-barátsága volt a téma, majd az, hogy az ukrán háború miatt elítélte Putyint, legutóbb pedig az ellene felhozott szexuális zaklatási vádak kerültek előtérbe.

E.T.: Amint kimondta, hogy Depardieu, Putyin és szex, tudtuk, mire fog rákérdezni. Ez egy nehéz kérdés. Egy rendkívül extravagáns személyiség, ezzel együtt járnak jó és rossz dolgok is. 

Azt azonban meg kell mondanom, hogy az, hogy ma itt vagyunk, nagy részben neki köszönhető. A pályánk legelején, amikor még senkik voltunk, Depardieu igent mondott nekünk egy filmszerepre. 

Világhírű színész volt régóta, a legnagyobbakkal dolgozott, és mégis igent mondott nekünk, két ismeretlen fickónak. Ami őrültség, jó értelemben vett őrültség volt a részéről. Kár, hogy ez a fajta hozzáállás ma már kiveszőfélben van a sztárok körében. Mi nagyon sokat köszönhetünk Depardieu-nek, de ettől még joggal el lehet ítélni azért, amit tesz.

Két kezdő rendező az egyik sarokban, Depardieu a másikban. Be voltak rezelve rendesen?

O.N.: Annyira tudatlanok voltunk még, annyira nem tudtuk, mi fog történni, hogy nem is éreztük, hogy lenne vesztenivalónk. Azt tudtuk, hogy Depardieu-nak nincs valami jó híre, hogy voltak olyan forgatások, ahol nem túl rokonszenvesen viselkedett. Nekünk azért nem volt vesztenivalónk, mert elsőfilmesek voltunk, neki meg azért nem, mert ő volt a nagy Depardieu. Egy ilyen kis film, mint a miénk, nem jelentett kockázatot a számára. Mégis, mi történhetne? Legfeljebb jól sül el a dolog. A humor volt a fő csatorna köztünk, sikerült szót értenünk egymással. 

De azért mázlink is volt, mert nem mindenki járt ilyen jól vele. Kiszámíthatatlan, mit fog csinálni, ösztönös lény. 

A legnagyobb nehézséget eleinte az jelentette, hogy ne rajongóként nézzünk rá, hanem rendezőként. Pedig olyan érzésünk volt, mintha a filmvászonról lépett volna le. Látod magad előtt Az utolsó metróban, aztán ott áll előtted, és dolgozni kell.

A Különleges életek című filmjükben egy zsidó és egy muszlim férfi barátsága áll a középpontban. Valós alakokról van szó, akiket Vincent Cassel és Reda Kateb alakított a filmben. Az izraeli-palesztin konfliktus nem okozott törést a barátságukban?

O.N.: Az egyesület, ahol ez a muszlim és zsidó úr dolgozik, megvan, a munka folyik tovább, és a barátságon sem esett csorba, továbbra is a legjobb barátok. Kizárják ezt a konfliktust az életükből, csakis az autizmussal élő gyerekek gondozására koncentrálnak. 

Franciaországban azonban a gázai konfliktus miatt nagyon feszült a helyzet, itt lakik jelenleg Európa legnagyobb muszlim és zsidó közössége. A gázai helyzet nagyon nagy törés az együttélésükben, és ezt főleg Párizsban nagyon-nagyon lehet érezni. 

A szélsőbaloldal még rá is tesz erre egy lapáttal azzal, hogy nem kommunikálják egyértelműen a terrorizmussal kapcsolatos álláspontjukat, sőt gyakorlatilag tagadják a terrorizmus létezését. Ez már évek óta így van, és rendkívüli módon megnehezíti a helyzetet. Ez a Különleges életek bemutatását is jócskán megnehezítette. Holnap egyébként Jeruzsálembe utazom, ott van a filmben szereplő egyesület központja. Tartjuk a kapcsolatot, meglátogatom őket.

Az Életrevalók akkora siker volt, hogy az amerikai remake-et sem lehetett megúszni. Ha megkérdezem, mi a véleményük róla, diplomatikusan kell válaszolniuk?

E.T.: Nem kell illedelmeskednünk. Egy kicsit sok volt, ez a véleményem. Amit mi túl amerikaiasnak gondoltunk, és végül ezért nem tettünk be a filmbe, azt ők mind beletették a sajátjukba. Nicole Kidman jelenléte sem biztos, hogy jó ötlet volt, csak megzavarta a dinamikát, a férfiduó központi szerepét. Azzal, hogy beletettek egy akkora sztárt, mint Kidman, elvonták a lényegről a figyelmet. Na, mindegy, hozott vagy 100 millió dollárt, és mindig megtiszteltetés, ha másolják az embert.

Az eredeti francia filmet hányan látták?

E.T.: 19 és fél millióan látták Franciaországban, és 32 millióan a világ többi részén.

Akkor most már csak a kedvenc karácsonyi vígjátékaikra vagyok kíváncsi.

E.T., O.N.: Igazából szerelem. Nem vígjáték, de az Élet csodaszép is kötelező ilyenkor Frank Caprától. Aztán a Bridget Jones. És egy klasszikus francia vígjáték, A Mikulás egy szemétláda (Le père Noël est une ordure). Nem kifejezetten egy karácsonyi film, de a Harry és Sallyt is jó karácsonykor nézni, szóval vegyük ide. És önnek?

Én a Fanny és Alexandert szoktam újranézni. Jó, hát nem egy vidám darab.

E.T.: Hát, tényleg nem az. De én is nagyon szeretem.

Az Ennél csak jobb jöhet című filmet december 28-án mutatják be a mozik.

Nyitókép: Paseczki Lidia / Mozinet