„Az útleveleinket elvették, Magyarországon ragadtam” – szörnyű élményekről beszélt Barbara Sukowa világhírű színésznő

Nemrég Jean-Marc Barral beszélgettem, és természetesen szóba került Lars von Trier filmje, az Európa, amiben mindketten főszerepet játszottak. Fontos állomás volt ez Barr számára, de talán önt, német színész lévén még közelebbről érintette Trier filmje.

A forgatás előtt olvasópróbát tartottunk, ahol is próbáltam kiszedni Trierből, akit akkor még nem sokan ismertek, hogy mégis mit gondol az általam játszott nőalakról. Mégiscsak egy nácit játszottam, egy Werewolfot. 

De Trier valahogy mindig kibújt a válaszadás elől, össze is vesztem vele ezen, pedig ez egyáltalán nem szokásom, de csak nem akart nyilatkozni, hogy milyennek látja ezt a nácit. 

Annyira elmérgesedett a helyzet köztünk, hogy közel álltam hozzá, hogy ott hagyom az egészet, és ezen a ponton valószínűleg ő is szívesen megszabadult volna tőlem. Aztán mégiscsak sikerült dűlőre jutni, és végül minden jól végződött, még éveken át tartottuk a kapcsolatot.

Milyen válaszra várt Triertől?

Nem szerettem volna, ha egy náci szimpatizáns filmjében szerepelek. Ilyen egyszerű.

Húsz évvel később Trier komoly bajba is került: a hírhedt cannes-i sajtótájékoztatóra, a „megértem Hitlert” és a „Náci vagyok” megjegyzéseire gondolok.

Lars von Trier már csak ilyen. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen fekete humoruk van a dánoknak. Ami azt illeti, mi, németek sem a humorunkról vagyunk híresek. 

Lars von Triernek ezt a megnyilvánulását ennek a sötét dán humornak a számlájára írtam. 

Hogy mostanában mi van vele, azt nem tudom, régóta nem hallottam felőle, de évekkel ezelőtt, amikor ez a botrány kitört, meggyőződésem volt, hogy indokolatlanul csinálnak belőle olyan nagy ügyet.

1950-ben született, vagyis a második világháború után született németek első generációjához tartozik. Az iskolapadban hallott először a háborús múltról?

Lányiskolába jártam, a tanáraink legtöbbje nő volt. Tudtam, hogy közülük többen is elvesztették a vőlegényüket vagy a férjüket a háborúban. Apám is, nagyapám is katona volt, de alig beszéltek erről. 

Apámat 17 évesen sorozták be. Három fiam van, mindhármuknál megéltem, hogy amikor betöltötték a tizenhetet, egyszer csak belém hasított, hogy apámnak ennyi idősen már harcolni kellett. Majd hadifogoly lett. 

Egy 17 éves fiú még gyerek, egy bébi, ezt a saját fiaimon jól láttam. Diákként mutattak nekünk filmeket, az egyikre különösen jól emlékszem. Sárga csillag volt a címe, a koncentrációs táborokról készült felvételekből állt. Nagyon fiatalon láttam, brutális élmény volt. És persze akkoriban mindenhol ott volt a szégyen a levegőben.

Fassbinder alakja megkerülhetetlen, ha a háború utáni német filmről van szó. Fontos szerepet játszott a Berlin Alexanderplatzból készült sorozatában, a Lola című filmjében pedig már ön volt a címszereplő. Hogyan találkoztak először?

Frankfurtban léptem fel, és ebben az időben ő is a városban dolgozott, egy kisebb színházban rendezett. 

Egy kocsmában találkoztunk előadás után. Provokálni kezdett. A barátom, akivel akkor jártam, rendező volt, talán ezért is kötött belém. Fassbinder szeretett provokálni, de velem nem volt könnyű dolga.

Mivel provokálta?

Erről nem akarok beszélni, hagyjuk is ennyiben. A lényeg, hogy nem hagytam magam, és végül egy hosszú és bensőséges beszélgetés lett a dologból. Mellém ült, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, így ért véget az este. Mély és személyes beszélgetés volt, sok mindent elmondott magáról, az életéről. Meg is lepődtem egy kicsit, hogy így kitárulkozott előttem, hiszen alig ismert. Soha többé nem beszéltünk erről az estéről, erről a beszélgetésről. Évekkel később Hamburgban léptem fel egy darabban, amit ő rendezett. Ezután többször is dolgoztunk együtt, de soha nem került szóba ez a bizonyos első találkozás, amikor mindketten kiöntöttük a lelkünket.

A Berlin Alexanderplatz és a Lola Fassbinder kései műveinek számítanak, hiszen nem sokkal később, 37 éves korában drogtúladagolásban meghalt. Látta rajta, hogy a két végén égeti a gyertyát?

Láttam nemrég egy róla szóló filmet, és mintha a rendezőt leginkább Fassbinder drogfogyasztási szokásai érdekelték volna. 

Persze a média mindig is szeretett ezzel foglalkozni. És a szexuális életével. De nem hiszem, hogy meg tudta volna írni azt a rengeteg színdarabot, meg tudta volna rendezni azt a töméntelen mennyiségű filmet, ha tényleg annyi drogot fogyaszt. 

Ez az ember mást se csinált, mint dolgozott. Persze biztosan használt kokaint, és ki tudja még mit, hogy még többet tudjon dolgozni. De nem az a fajta alak volt, aki a kocsmában lóg betépve. Megállás nélkül dolgozott – mintha ezt a tényt a drogokról szóló történetek elhomályosították volna. A nagyközönség a zaftos történeteket, a drogokról és szexről szóló sztorikat kedveli.

A Berlin Alexanderplatzból készült 14 részes sorozatot 1980-ban mutatták be, hatalmas vállalkozás volt a maga idején, és mai szemmel is annak tűnik. Mennyire érezte otthonosan magát a forgatáson?

Amikor Fassbinder felajánlotta a szerepet, azt gondoltam, nem tudom eljátszani, ez a nő, ez a naivnak és ártatlannak tűnő lány nem én vagyok. Másfajta szerepeket játszottam akkoriban. De Fassbinder nagyon is tudta, mit csinál, és ez lett életem egyik legkönnyebb munkája. Amit nagyon szerettem Fassbinderben, az a gyorsaság volt, elképesztő sebességgel dolgozott, egyszer vette csak fel a jeleneteket, úgyhogy nem nagyon volt időm agyalni a kétségeimen.

A kilencvenes évek elején New Yorkba, azon belül is Brooklynba költözött. Amerikai állampolgár lett?

Kettős állampolgárságom van, német és amerikai.

Miért költözött el Németországból?

Eredetileg azt terveztem, hogy csak egy évig maradok Amerikában. Németországban gyakorlatilag bármilyen szerepet megkaphattam, új kihívásra volt szükségem. Aztán találkoztam egy férfivel, aki később a férjem lett. Miatta maradtam Amerikában.

Ön a keleti parton él, míg a német film másik legendás alakja, Werner Herzog a nyugati parton, Los Angelesben lakik. Tartják a kapcsolatot?

Sosem tudnék Los Angelesben élni. Néhány hónapig próbáltam ugyan, de nem tudok olyan helyen élni, ahol az autójához van szögezve az ember. New York közelebb áll az európai szívemhez. Herzoggal néha összefutok az ilyen-olyan fesztiválokon, de nem tartjuk a kapcsolatot. 

Németországban ott volt nekünk Herzog, Wenders, Schlöndorff, Margarethe von Trotta és Fassbinder. Mindenki a saját színészeivel szeretett forgatni, nem volt átjárás, láthatatlan választóvonalak feszültek az egyes társaságok között. 

Wenders például nem dolgozott Fassbinder színészeivel, szóval voltak a Wenders-színészek, a Fassbinder-színészek, a Herzog-színészek és így tovább. Nem keveredtünk, vagy csak nagy ritkán. Wenders például sosem kért fel egyetlen szerepre sem. Fura helyzet volt. Kapom a szerepeket mindenhonnan a világból, de odahaza, mivel Fassbinder-színésznek vagyok elkönyvelve, a többiek táborából nem jött megkeresés.

Azért a „von Trotta-csapatba” bekerült.

Ez igaz, de von Trotta színészként dolgozott Fassbinderrel. Vele és Schlöndorffal forgattam.

Von Trottával sokat dolgozott, ön volt például Hanna Arendt a rendező 2012-es filmjében, ami Arendt életének azt a korszakát eleveníti fel, amikor tudósításokat írt a New Yorker magazinnak Adolf Eichmann jeruzsálemi peréről.

Rendesen beleástam magam a témába, éjjel-nappal Arendttel foglalkoztam. Persze maga a kutatómunka nem volt új a számomra, hiszen hasonlóképpen készültem már Rosa Luxemburg szerepére is. Hogy aztán mennyire épül be ez a tudás a szerepbe, az jó kérdés, mindenesetre ad némi biztonságérzetet, kapaszkodót.

Arendtet sokan támadták, amiért az Eichmann-perről tudósítva „a gonosz banalitásáról” értekezett. Claude Lanzmann, a Shoah című dokumentumfilm rendezője szerint például szó sincs a gonosz banalitásáról. Ön, aki eljátszotta Arendtet, mit gondol erről a sokat vitatott megállapításról?

Mégis, hogyan hozhatnék döntést, kompetens döntést ebben a kérdésben? Ismerem a szemben álló nézeteket. Arendtet sokan támadták ezért a mondatáért, különösen a New York-i zsidó közösség. Teljes mértékben megértem őket, olyan emberekről van szó, akik elvesztették a szeretteiket, és akkor valaki a banalitásról kezd értekezni. Már maga a kifejezés is felér egy provokációval, miközben Arendt szerintem épp azt akarta kifejezni, hogy olyan hatalmas horderejű dologról van szó, hogy arra nincsenek adekvát szavaink. És ha valaki mégis megpróbálja szavakba foglalni, a kísérlet majdnem mindig szentimentalizmusba, giccsbe torkollik. 

Arendt nem Eichmann banalitásáról, hanem a gonosz banalitásáról írt, ami nagy különbség. Talán azt remélte, hogy amikor megpillantja Eichmannt, az ördögöt fogja látni, valamit, ami segít leírni, hogy mi is történt. De nem látott mást, csak egy kis bürokratát. 

A tárgyalás felvételeit látva mit lehet mondani? Látod Eichmannt, tudod, hogy ő és a hozzá hasonló emberek tervelték ki és működtették ezt a gépezetet. Mit lehet erre mondani? Itt elakad az ember szava. Meg akartam védeni Arendtet, meg akartam védeni ezt a kifejezést.

Miközben Hannah Arendtet alakítja, és más főszerepeket játszik főleg európai produkciókban, olykor nagy hollywoodi filmekben is feltűnik kis szerepekben. Az Atomszőkében például épp hogy csak feltűnik. Érdemes az ilyen apró szerepeket elvállalni?

Tudom, szörnyen hangzik, de elmondom, miért vállaltam. Épp egy sorozatot forgattam, a 12 majom sorozatváltozatát. A szerep, amit felajánlottak, annyira picike volt, hogy egyáltalán nem kellett rá felkészülni. Én meg találkozni akartam Charlize Theronnal, és el akartam utazni Budapestre. Első osztályú repülőjegy, remek szállás, két nap Budapesten, nulla felkészülés… Gondoltam, miért is ne?  Plusz a gyerekeim a közelben, Németországban voltak. A peresztrojka előtt már jártam önöknél. 

Emlékszem, vagy tíz budapesti hentesnél jártam, de sehol sem kaptam magyar szalámit. 

Minden német ismerősömnek megígértem, hogy szalámit és paprikát viszek haza ajándékba, de sehol sem találtam. Az viszont meglepett, hogy az idősebbek közül mennyien beszélnek németül. És milyen csodálatosan beszélték a nyelvet.

Magyar irodalmat olvasott?

Kertész Imrét olvastam. A Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét. Nagy hatást tett rám.

Dolgozott magyar rendezővel is, Makk Károllyal forgatott egy 1982-es tévéfilmet, A vadászt. Bevallom, nem láttam.

Remélem, hogy sosem kerül a szeme elé. Makk Károly csodás rendező volt, de szerintem ő is csak szenvedett. Borzalmas produkció volt. 

Ezért is utaztam Budapestre, hogy mielőtt igent mondok, találkozzak Makk Károllyal. Megmutatta a cannes-i fesztiválra beválogatott filmjét, ami nagyon tetszett, és igent mondtam. A szereposztás nemzetközi volt, játszott a filmben Mel Ferrer, Helmut Berger, és játszottam én is. De borzalmas volt az egész. Később megtudtam, hogy a film elkészültének a legfőbb oka az volt, hogy valaki levonhatott valamennyit az adójából. És ami csak elromolhatott, az el is romlott. Az útleveleinket elvették, Magyarországon ragadtam, nem mozdulhattunk. Maga a film pedig nézhetetlen. Rendesen kétségbe voltam esve a forgatáson, össze is vesztem Makk Károllyal, pedig ez az egész nem az ő hibája volt. Egyszer filmet kéne csinálnom erről a filmről. Nem voltak jelmezek, a forgatókönyvet pedig a forgatás közepén átírták, úgyhogy a film felétől épp ellenkező módon kellett játszanom a karakteremet, mint addig. Ha teheti, kerülje el a filmet!

Nemrég Ben Affleck AIR című filmjében is látható volt néhány percig. Affleck kívánsága volt, hogy egy német színész játssza az Adidas vezérét?

Azt hiszem, erről volt szó. Háromszor is felkértek. Az első alkalommal nemet mondtam. És a második alkalommal is. 

Csakhogy nagy kosárlabda-rajongó vagyok, bérletem van a New York Knicks meccseire. 

A fiaim is mind kosárrajongók. A legkisebb, aki filmrendező, nyaggatni kezdett, hogy vállaljam el a filmet, meglátom, jó szórakozás lesz. Mire mondtam, hogy nagyon kicsi ez a szerep, bárki eljátszhatja. Aztán olyan sok pénzt ajánlottak, hogy ez és a kosárrajongásom meggyőzött. És az is mellette szólt, hogy az egyik nagy kedvencem, Viola Davis is szerepelt a jelenetben. Végül is nem csináltam semmi rosszat, nem szar filmeket kellett bevállalnom, hiszen sem az AIR, sem az Atomszőke nem volt rossz. Végül is, nekem is jár néha egy kis szórakozás!

Jó szórakozás volt nácit játszani Al Pacinóval szemben a Vadászok című sorozatban?

Azt azért vállaltam be, mert Al Pacinóval akartam játszani. Remek volt, mert improvizálhattunk. A nagy színészekkel mindig jól megy a munka, mert az igazán nagy színészek mindig hallgatnak a másikra. Nemrég Ben Kingsley-vel játszottam, ő is az igazán nagy színészek közé tartozik. Salvador Dalít játszotta, és már tökéletes, kész Dalíként jelent meg a forgatáson. Az akcentusa és minden más részlet is ki volt dolgozva, mire forgatni kezdtünk. De a sorozatot, amiben Al Pacinóval játszottam, a mai napig nem láttam. Képtelen vagyok megnézni.

Miért?

Mert nem akarom viszontlátni magam abban a szerepben.

Nyitókép: Pier Marco Tacca/Getty Images