„Ha egy pillanatra is lankadna a figyelme, a maffia azonnal megtalálná” – exkluzív interjú A polip sármos Cattani felügyelőjével, Michele Placidóval

A címszerepet alakító Ricardo Scamarcio azt nyilatkozta, hogy úgy játszotta el Caravaggiót, a Caravaggio árnyéka című filmben mintha egy 16. századi Elvis Presley lenne. Egyetért Scamarcio párhuzamával?

A kora popsztárjaként is tekinthetünk rá, ezzel egyetértek, ha az Elvis-párhuzam kicsit erős is. Teljes szegénységben érkezett Rómába, a semmiből építette fel magát művészként. A nép embere volt, olyan volt, mint egy 16. századi popsztár. Azokban az időkben úgy mutatták be a festményeket a templomokban, mint ma egy kiállításon. Ez akkoriban népszórakoztató látványosságnak számított, mint ma a mozi. Kijön egy új film, és tódul a nép, hogy megnézze. Caravaggio idejében a templomi festményeken ámuldoztak.

Fiatalemberként ön is szegény sorból érkezett Rómába.

Nyolcan voltunk testvérek, nem vetetett fel minket a pénz, az biztos. 

Az én időmben még kötelező volt a katonaság, de én kérelmeztem, hogy a római rendőrségen lehessek segéd. 

Így kerültem Rómába. Más lehetőségem nem volt, a szüleimnek nem állt módjukban, hogy a színi tanulmányaimat finanszírozzák. A római rendőrség volt számomra az ugródeszka. A hatvanas évek vége felé kerültem Rómába, ez volt a nagy diáktüntetések korszaka. Minden nap mentem és tüntettem. Tüntettem a vietnámi háború ellen, tüntettem a Magyarországot is érintő szovjet megszállás ellen, tüntettem sok minden ellen.

A Caravaggio árnyéka egy olyan világban játszódik, ahol mindennapos a brutális erőszak. A római rendőrség kötelékében volt része kemény helyzetekben?

Véres erőszaknak szerencsére nem voltam tanúja, de agresszivitásnak igen, akár tüntetőként, akár a rendőrségi munkám révén. De nem töltöttem olyan sok időt rendőrsegédként az utcán, ellenben bújtam a könyveket, belopóztam a rendőrőrs könyvtárába, merthogy volt nekik ilyen, és igyekeztem minél többet a könyvek közt lenni. Olvastam, amennyit csak tudtam. Művészetekről, színházról, effélékről. 

Sok Ibsent és Pirandellót olvastam a rendőrségi könyvtárban. És a politikán töprengtem.

Így teltek akkoriban a hétköznapjaim.

Mi volt az egyház szemében Caravaggio legnagyobb bűne? Az, hogy embert ölt? Az, hogy a férfiakhoz is vonzódott? Vagy az, hogy olyan erotikus töltetű képeket festett, mint például a Diadalmas Ámor, ami Caravaggio idejében annyira botrányosnak számított, hogy elfüggönyözve tartották?

Elmondok egy személyes történetet. Nemrég orvoshoz kellett fordulnom, mert figyelemproblémáim lettek. Sokat merengtem magamban, bezárkóztam a fejembe, a gondolataim közé, ez volt a figyelemzavarom legfőbb oka. 

Egy kérdés járt a fejemben: Ki ez a Michele Placido? Ki vagyok én valójában?

Ezt az állapotot vetítettem vissza Caravaggióra. Ő is kereste önmagát. De mi lett volna, ha Caravaggio nem lett volna ennyire lázadó? Ha nem lett volna ennyire agresszív? Vagy, ha nem lett volna homoszexuális? Biztos, hogy megfestette volna ezeket a remekműveket? Egyáltalán nem biztos. Nem tudom, hogy a felsoroltak közül melyik lehetett Caravaggio legnagyobb bűne az egyház szemében, de nem biztos, hogy megszületnek ezek a nagy művek, ha Caravaggio nem ilyen küzdelmes életet él. Michelangelónak, Leonardónak sem volt könnyű a maga korában a szexualitása miatt. Leonardónak egyszer fel is tették a kérdést, hogy ki is valójában, mire úgy felelt: én nem vagyok sem nő, sem férfi, én Leonardo vagyok.

A Catholic Legion of Decency nevű amerikai katolikus erkölcsrendész szervezet közel fél évszázados működése során filmek tömegeit tette indexre, egyebek mellett Godard Kifulladásigja és Antonioni A kalandja is felkerült a tiltólistájukra.  A Vatikán megnyilvánul manapság művészi kérdésekben? Megesik, hogy elmarasztalnak filmeket?

Szerintem az egyház még mindig beleszól a művészetbe, akár a filmkészítésbe is. De nem csak abba, beleszól természetesen a politikába is. Mindig is így volt, és ez mit sem változott az idők során. 

A politikát elméletileg külön lehet választani az egyháztól, de tudjuk jól, ha egy politikus igazán erős akar lenni, akkor mindenféleképpen jóban kell lennie az egyházzal. Olaszországban főleg. 

A Vatikánnak mindenbe beleszólása van. Mindig is volt, és ez semmit sem változott.

Ön 1989-ben szállt ki A polip című sorozatból, 1990-re pedig már meg is rendezte az első filmjét, és azóta is folyamatosan rendez. A saját kérése volt, hogy nyírják ki Cattani felügyelőt, mert rendezni szeretett volna?

Azon vettem észre magam, hogy egyre inkább kezdtem Cattani rabjává válni. És a közönségé is, mert akkora népszerűségét hozott ez a szerep szerte a világon. Már olyan régóta benne voltam A polipban, már olyan régóta alakítottam Cattanit, hogy szerettem volna valami másban is kipróbálni magam. Színész voltam, korábban olyan nagy rendezőkkel dolgoztam, mint Francesco Rosi vagy Marco Bellocchio, de egyszer csak rám tört, hogy szeretnék megírni egy történetet. Egy migránsokról szóló történetet, akik a nyolcvanas évek végén érkeznek Afrikából Olaszországba. Azok a rendezők, akiket a forgatókönyvvel megkerestem, nem mutattak érdeklődést, és a nézőpontjuk is merőben más volt, így végül én rendeztem meg. Mondanom sem kell, hogy a migráció kérdése azóta csak égetőbbé vált.

A polip után rendezőként is többször visszatért a maffia világához, például a Bűnügyi regény című filmjében vagy a Suburra című sorozatban, amelyből két epizódot rendezett. Nem üzent a maffia, akár A polip, akár a későbbi filmek idején, hogy Michele, most már ideje lenne hanyagolni a témát?

A polip első évadát Damiano Damiani rendezte, aki folyamatosan kapta a fenyegető telefonokat, természetesen névtelenül, ismeretlenektől, hogy ideje lenne már elhagyni Szicíliát és befejezni a sorozatot. 

Elég határozottan az értésére adták, hogy nem szívesen látják sem őt, sem a stábunkat Szicíliában. Damiani nem is csinált ebből titkot, velem éppúgy megosztotta, hogy milyen fenyegetéseket kapott, mint a többi színésszel. Mindenkinek elmondta. 

A második széria előtt aztán úgy döntött, inkább kilép a sorozatból. Nekem épp A polippal robbant be a karrierem, már csak ezért is úgy éreztem, hogy tovább kell csinálnom, végül négy évadon át maradtam. A sorozatot gyártó RAI, a legnagyobb olasz állami csatorna egyre inkább beleavatkozott a forgatásba, ha adódtak rizikós jelenetek, márpedig adódtak, amelyek érzékenyen érinthették a maffiát vagy a politikát, egyre többször leszóltak odafentről, hogy ez így nem lesz jó. A maffia és a politika egyre jobban összefonódott Olaszországban, szinte elválaszthatatlanok lettek. Nekem a negyedik széria végére telt be a pohár. Ez már nem ugyanaz A polip volt, mint kezdetben. Úgyhogy inkább kiléptem.

Aztán ön is rendezett filmet a maffiáról.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert engem sosem próbáltak megfélemlíteni, én nem kaptam fenyegető telefonokat, mint Damiani. Soha senki nem mondott olyat, hogy le kéne állnom az épp aktuális filmem forgatásával. Ebből a szempontból nagyon is szerencsésen alakultak a dolgaim.

Nemrég ismét divatba jöttek az olasz maffiasorozatok az első nagy siker a Roberto Saviano könyve alapján készült Gomorra volt, ezt követte a Suburra, amiben rendezőként ön is részt vet. A Gomorra című könyve miatt Savianót a nápolyi maffia, a Camorra többször is halálosan megfenyegette, az író azóta gyakorlatilag bujkálni kényszerül, rendőri védelem alatt áll. Mit gondol, lesz egyszer még Saviano szabad ember?

Roberto Saviano sajnos még nincsen biztonságban. Ha nem is bujkál, de ha utazik, védelem alatt áll, és ez nagyon is indokolt. 

Van a maffiának az a mondása, hogy a bosszú hidegen tálalva a legjobb. Remélem, előbb-utóbb véget ér Roberto Saviano kálváriája, és ismét normális életet élhet, de jelen pillanatban minden oka megvan az elővigyázatosságra. 

Jól teszi, hogy keveset mozog, és elengedhetetlen, hogy védjék, ha utazik. Ha egy pillanatra is lankadna a figyelme, a maffia azonnal megtalálná, ebben biztos vagyok.

Elvis Presley említésével kezdtük. Önnek kik a popsztár ikonjai?

Nézze, már jócskán benne vagyok a korban, és a zenei ízlésem is ezt tükrözi. A fiatalságom kedvenceit hallgatom, Lucio Dallát vagy Francesco De Gregorit. Ők nem csak zenészek, költők is voltak. Emellett Beatles-rajongónak mondanám magam, ellenben a Rolling Stones-t sosem tudtam a magaménak érezni, nem váltott ki belőlem érzelmeket. Tudom, ott van például a rap is, sok fiatal kedvenc műfaja, de az végképp nem az én világom. Sokszor fontos társadalmi kérdésekről szólnak ezek a számok, különösen az USA-ban. Az én időmben Dalla és De Gregori énekeltek ilyesmiről.

Nyitókép: Venturelli/WireImage