„Néha Catherine Deneuve-nek kellett kirúgnia” – interjú a Kismenők rendezőjével, Pierre Salvadorival

A Kismenőkre azt mondták volna régen, hogy ifjúsági film. Ha valami francia, ifjúsági és film, arról nekem rögtön Truffaut klasszikusa, az 1976-os Zsebpénz ugrik be.

Engem inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikai filmjei ihlettek, olyanokra gondolok, mint például Rob Reiner klasszikusa, az Állj mellém!. De Truffaut is ott motoszkálhatott a fejemben, mert mielőtt elkezdődött a forgatás, hirtelen szükségét éreztem, hogy megtudjam, mit mondott Truffaut a gyerekek rendezéséről. 

A következőt mondta: gyerekeket egyáltalán nem lehet rendezni! 

Egy tévéinterjújában jelentette ki. Na, kösz! Azt is mondta, hogy hagyni kell a gyerekeket, legyenek önmaguk. Gondoltam, ez szép és jó, de itt van nekem a gondosan megírt forgatókönyvem, precíz részletekkel, én ezt nem engedhetem meg magamnak. Arra jutottam, hogy ez egyszer Truffaut nem lesz a segítségemre.

Máskor azért a segítségére volt a nagy előd, Truffaut szelleme?

Sokat tanultam Truffaut pedagógiájából, az emberi-rendezői nagylelkűségéből. És Sidney Lumet híres könyvére, a Hogyan készül a film?-re is sokszor támaszkodtam. Truffaut nem akárkit, magát Alfred Hitchcockot faggatta ki a filmkészítés kulisszatitkairól, ebből született a híres Hitchcock/Truffaut beszélgetőkönyv. Minden egyes Hitchcock-filmet végigvettek, Truffaut kérdezett, Hitchock válaszolt. Ez az egy könyv körülbelül három évnyi rendezőképzést spórolt meg a számomra. Nem olyan filmeket készítek, mint ő, de mindent Truffaut-tól tanultam a rendezésről. A legfontosabbat is tőle tudom: csak úgy szabad filmet készíteni, hogy pontosan tudod, miért akarod elmondani az adott történetet. Határozott nézőpont nélkül nem megy. Ugyanabból a forgatókönyvből tíz rendező tíz különböző filmet fog készíteni. 

Most már annyit beszéltünk Truffaut-ról; mi a legkedvesebb filmje tőle?

Mondom az első hármat: A Mississippi szirénje, A bársonyos bőr, Zöld szoba… És a magáé?

Jules és Jim.

Ó, igen, a Jules és Jim! Az is rajta van a kedvenceim listán. Tudja, Truffaut-nak hála felfedeztem Lubitsch filmjeit. És Lubitsch csodás love storyjainak sokszor nem kettő, hanem három ember a szereplője. Akárcsak a Jules és Jimben, ahol a hősnő két pasi között ingadozik. Hol ide, hol oda. Lubitsch a legnagyobb kedvencem a rendezők közül. A Mind a kettőt szeretem című filmjében Miriam Hopkins az, aki nem tud dönteni Gary Cooper és Fredric March között. A Becsületes megtalálóban pedig fordítva van: egy férfi szeret két nőt. Nagy vágyam, hogy egyszer egy olyan filmet csináljak, amiben a szerelmes férfi vagy nő két vetélytárs között őrlődik. 

Mint mondta, Truffaut-val ellentétben ön nem engedhette meg magának, hogy ne rendezze a Kismenők  gyerekszereplőit. Mi volt a módszere?

A YouTube-on megtalálható az a videó, amiben Spielberg magyarázza a kis Henry Thomasnak, aki a végén megkapta az E.T. főszerepét, hogy pontosan milyen jelenetet is képzeljen maga elé. A forgatáson én is állandóan magyaráztam a gyerekeknek, be nem állt a szám, csak beszéltem, beszéltem hozzájuk. Az első forgatási napon nagyon félénken viselkedtek, láttam, hogy így nem fog menni, úgyhogy fogtam magam és elkezdtem színészkedni, bolondozni nekik. Sírtam, nevettem, kiáltoztam, ide-oda ugrabugráltam előttük – elképedve figyeltek. Azt akartam megmutatni, hogy ha játszani fognak, ott nincs helye a szégyenérzetnek. Félre kell tenni a büszkeséget, önérzetet, különösen egy vígjátékban. Nagyjából így ment ez három hónapon át. Játszottam, magyaráztam nekik, ahogy csak tudtam. Olyan volt, mint egy folyamatos tánc köztem és köztük. 

Gondolom, akkor nem bolondozott, amikor Catherine Deneuve-vel forgattaA házmester című filmjét. 

Nem, Catherine Deneuve-vel nem kellett bolondozni, de olykor vele is úgy kellett bánni, mint a gyerekekkel. A forgatás előtt az ügynököm, aki Deneuve ügynöke is, félrehívott és figyelmeztetett: Catherine elvárja, hogy minden forgatási nap reggelén a rendező elbeszélgessen vele. Így indult a forgatás, én reggel megjelentem nála, kikérdeztem, mit csinált előző este és így tovább. Néha Catherine Deneuve-nek  kellett kirúgnia, annyira belefeledkeztem a mi kis reggeli csevejünkbe, 

Tartott a francia film nagyasszonyától?

Az elején féltem tőle, mégiscsak a nagy Catherine Deneuve-öt kellett rendeznem. De eszembe ötlött, hogy forgattam én már Daniel Auteuil-jel és más nagyságokkal is, úgyhogy azt mondtam magamnak, gyerünk, csináld, mégiscsak te vagy a rendező. És így is tettem. Ha a jelenet nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, a magam amatőr, botcsinálta módján eljátszottam Catherine-nek, mit szeretnék. Csapnivaló színész vagyok, de valahogy csak átjött, mit akarok.

Meg lehet mondani Deneuve-nek, hogy most épp rossz volt, ezért újraveszik a jelenetet?

Ilyet sosem mondtam volna neki. A következőt kell mondani: „Ó, remek volt, igazán remek, csináljuk újra!” Minden rendező ezt mondja. A színészek pontosan tudják, mit jelent ez, de azt sosem szabad mondani, hogy ez most rossz volt.

Akkor minden simán ment…

Remekül kijöttünk, de azért így is volt egy kis harcunk. Elmagyaráztam, mit szeretnénk, ő tökéletesem megértette, és tudtam, hogy meg is tudja csinálni. Ő is tudta, és mégsem csinálta meg, az istennek sem. Nem és nem. Éreztem, hogy valami más utat kell keresnem. Volt Catherine-nek egy filmje, a Vadember, Yves Montand-nal játszott benne. Úgyhogy azzal jöttem, hogy úgy játsszon, mint a Vademberben, csak egy kis iróniával pluszban. Tudja, Catherine inkább énekes, mint színész. Kétszer olyan gyorsan beszél, mint a többi színész és bármire képes a hangjával. 

Több filmet is forgatott Guillaume Depardieu-vel, Gérard Depardieu 37 évesen meghalt fiával. Az egyik legnépszerűbb filmjüket, a Semmihasznákat is együtt készítették.

Négy filmet csináltunk együtt. 

Vad életet éltünk, sokat éjszakáztunk együtt, de én néha tartottam szünetet, míg ő soha. Vannak emberek, akiket nem tudsz visszatartani. 

Emlékszem, egyszer azt mondtam a barátnőmnek félig viccesen, hogy meglátod, Guillaume be fogja tölteni az 50-et. Sőt az 55-öt is. Túlélte a vad éjszakákat, túlélte a motorbalesetét, lesz még belőle ötvenes fickó. Sok olyan reggelem volt, hogy attól tartottam, mindjárt megcsörren a telefonom és valaki azt mondja, Guillaume meghalt. Aztán egy este az a gondolatom támadt, hogy nem, Guillaume van olyan erős, van olyan szerencsés, hogy mindent túléljen. Egy évvel rá meghalt.

Amikor néhány éve ugyanitt, Párizsban beszélgettünk, egy furcsa karórát viselt  – azt mondta, Guillaume Depardieu ajándékozta önnek. Most nem viseli…

Természetesen megvan az óra. Szoros barátság fűzött Guillaume-hez és a húgát, Julie-t is jól ismertem. Jártam náluk családi ebédeken, vacsorákon, ott volt Gerard, a felesége, Élisabeth és a két gyerek, Guillaume és Julie. Apa, anya, fiú, lány, mind a négyen. Irigyeltem a szabadságukat, az egész családét, hogy mennyire fesztelenül viselkednek egymás társasában. Ilyenben azelőtt nem volt részem. De már rég nem láttam őket. Guillaume meghalt és mindenkit másfele sodort az élet.

Nyitókép: Clemens Bilan/WireImage