„Készülök a semmire, kislányom” – Tamás és családja a halál közelébe engedték a kamerát, megrendítő film készült az utolsó napokról

„Elkezdtem felkészíteni a feleségemet arra az időre, amikor egyedül lesz. Hosszú-hosszú beszélgetéseket folytattunk erről” – mondja a halálos ágyán Tamás. Ő sem lehet még biztos benne, ahogy családja és az őt filmezők sem: a 64 éves, végbélrákos vállalkozónak már csak napjai vannak hátra az életből. A Hospice Házban sokan vannak így: lehet, hogy napjaik, lehet, hogy heteik, de lehet, hogy még hónapjaik vannak hátra.

Többen könnyek között mennek az elmúlás felé, kapaszkodva az utolsó lélegzetükbe. Azonban az étteremtulajdonos vállalkozó már megbékélt a halállal. „Én olyan típus vagyok, hogy előre tervezek, mert egész életemben vagy egy hónapra, vagy egy hétre menüt kellett terveznem. Tulajdonképpen a betegségemet is meg tudom tervezni így” – magyarázza Gaal Ilona és Wizner Balázs kamerájának. 

A Végstádium című dokumentumfilm készítőinek bebocsátást engedett szobájába élete utolsó napjaiban. A Tamással és családtagjaival folytatott beszélgetésekből készült filmet péntek este a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) tűzte műsorára a Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállítás kísérőeseményeként.

Kafkai bolyongás a kórházakban, megnyugvás a hospice-ban

Amikor Tamás a múlt évtized közepén először elkezdte rosszul érezni magát, az állami egészségügyhöz fordult: ott szerzett szörnyű élményeit a haláláig fel tudta idézni. A filmben arról beszél, hogy az SZTK-ban először nem is akarták ellátni, sőt biztonsági őrrel tetették ki, miután elkezdett kiabálni, hogy milyen rosszul van. Ezután ment el kórházba, ahol a sürgősségi osztályon 21 órát várakoztatták, mielőtt egy orvos pár perces vizsgálat után közölte vele: vastagbélrákja van.

Ezután jött több évnyi kezelés, ingadozás jóllétek és rosszullétek között: Tamás dolgozott az éttermében, cukorkaműhelyt kezdett építeni otthon, míg állapota végleg nem súlyosbodott. A filmben felidézi: a kórházban gyakori volt a kiabálás, ordítozás. Tamás arról beszél, hogy ő szomszédjával egy hullámhosszon volt: ha éjszaka fájdalmaik voltak, gyakorlatilag egyszerre kiabáltak.

Végül is egy cipőben evezünk, ne legyünk mérgesek egymásra

– jegyzi meg.

Egy elmaradt kontroll után rosszul lett, és amikor vészesen fogyni kezdett az ereje, úgy döntött, hogy a hospice kezelést választja élete utolsó időszakára. Műhelye máig befejezetlenül áll pásztói háza udvarán. „Majd ti befejezitek” – mondta korábban családtagjainak.

Miért éppen hospice? A végstádiumban lévő betegek ezen ellátásformája viszonylag új Magyarországon, a PIM kiállításának középpontjában álló legendás író-pszichológus, Polcz Alaine vezette be dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvos igazgatójának segítségével. 

A hospice lényege, hogy a végstádiumban lévő betegeknek egyszerre nyújtsanak otthont és kezelést: az egészségügyi szükségleteik kielégítésén túl a haldoklók lelki és szociális támaszt is kapjanak. A hospice-ban szakmai munkát végzők jelentős része ezért fizetést kap, de vannak önkéntesek is, akik heti egyszer járnak be.

Muszbek a filmbemutató utáni kerekasztal-beszélgetésen felidézte: amikor 1991-ben Oxfordban találkozott ezzel az ellátásformával, megdöbbent: „Egy orvos teljesen nyíltan beszélt egy beteggel arról, hogyan fog meghalni. Nem az történt, amit a kórházakban gyakran látunk, hogy a doktor csak odaveti a halál miatt aggódó páciensnek: »Ne beszéljen ilyeneket, nem fog meghalni.« Inkább odaült az ágy mellé, és racionálisan, higgadt fejjel segített átbeszélni a részleteket és a beteg félelemeit. Én majdnem rosszul lettem, mert közép-kelet-európai országban még az életben nem hallottam ilyesmiről.”

A legtöbb haldokló, aki a hospice-ba kerül, az utolsó percig magába fordul, bezárkózik: csak nagy ritkán akad olyan ápoltjuk, mint Tamás, aki tudatosan készül a halálra, és már előre megbékél vele. Ezt szerettei is megerősítik: lányai arról beszélnek, hogy apjukat intenzív embernek ismerték, aki szeret a figyelem középpontjában lenni, és tud indulatos lenni. Ám haldoklása során „olyan béke jött belőle, hogy teljesen csodálkoztam. Felerősödött a jó oldala a halál közelségétől.”

Nem mondom azt, hogy valamikor találkozunk, mert apám nem volt egy nagy vallásos, istenfélő ember. Azt mondta, hogy »készülök a semmire, kislányom«

– idézi fel egyik lánya, Gyöngyi.

Úgy tervezték, hogy hazamennek, de elfogta őket egy érzés

A Tamás utolsó napjairól készült film inkább érződik riportvideónak, mint teljes értékű dokumentumfilmnek: ez annak fényében nem is csoda, hogy a készítők számára az utolsó pillanatban adódott lehetőség, hogy forgatni kezdjenek. Gaal Ilona társrendező, hospiceönkéntes és kommunikációs munkatárs egy 2019-es önkéntesértekezleten hallott először Tamásról a kezelőorvosától. Rögtön ki is derült, hogy a férfinak egyáltalán nincs ellenére, hogy beengedje a stábot szobájába – azt mondta, ő azt se bánja, ha felveszik a halálát is a celluloidra.

12 órával később már a helyszínen volt az operatőr és Wizner Balázs, a másik társrendező, aki laikusként lépett a hospice világába. Amikor a csapat hozzálátott a munkához, még nem voltak biztosak abban, hogy mennyi ideig fog tartani a forgatás: azaz hogy mennyi van hátra Tamás életéből. 

A kész alkotás végül a férfi utolsó három napját mutatja be, valamint a halotti tort, ahol a gyászoló rokonok érzelemdúsan, hol vidáman, hol szomorúan emlékeznek vissza az apára.

Végül a stáb nem volt jelen, amikor Tamás eltávozott: Gaal szavaival élve „volt egy határ, amit nem akartunk átlépni”. A férfi hozzátartozói viszont a filmben pillanatról pillanatra felidézik, milyen volt édesapjukat látni, ahogyan távozik belőle az élet. Először elhalt a „szörcsögő” hang, amit kiadott, aztán légzése egyre inkább lelassult, majd végleg leállt. Egyik lánya így emlékezett vissza arra, miért tudtak édesapjuk mellett lenni ezekben a pillanatokban: „Úgy terveztük, hogy korábban hazamegyünk, de elfogott minket egy érzés. Mindhármunkat elkapott valamiféle mágneses vonzás.”

Muszbek úgy fogalmazott, „Tamás tudott jól meghalni”, ami Gaal Ilona szerint azt jelenti, hogy „bent van az adott pillanatban. Már nem akarja megúszni.” Ebben családjának is nagy szerep jutott: „Ritkán akad olyan család, akikkel úgy tudunk beszélni a halálról, mint ahogy Tamás beszélt saját magáról. (…) Úgy szocializálódott ez a család, hogy mindenről szó eshet köztük.”

Az orvos igazgató a Végstádiumot „tanító filmnek” tekinti. Számára annyira nagy élmény volt, ahogy a család és a beteg megjelennek benne, hogy úgy gondolja, „ezt minden orvosnak, ötödéves orvostanhallgatónak látnia kellene”. Szerinte fontos, hogy mások is megkapják azt a tapasztalatot, hogy „így is lehet csinálni”. 

Nagyon sok orvos soha nem találkozott ezzel az őszinteséggel, ezzel a nyitottsággal, ezzel a természetességgel, ami ebben a filmben van

– indokolta véleményét. Ez az üzenet a PIM-ben jelen lévő, főleg idősekből álló közönséggel is rezonált: a közönségkérdéseket feltevők közül szinte mindenki köszönetet mondott, majd felidézett egy személyes élményt egy családtag haláláról. A közönség soraiban ülő onkológus orvos pedig arról beszélt: fájlalja, hogy a hospice ellátás ennyire alulfinanszírozott Magyarországon, pedig van annyira haszos, hogy megérje több energiát, pénzt fordítani rá. A Hospice Ház költségeinek például csak 20 százalékát fedezi a társadalombiztosítás, a többit adományokból kell megoldaniuk.

A Végstádium című film szakmai bemutatója a Verzió dokumentumfilm-fesztiválon volt 2020-ban. A film elnyerte a fesztivál közönségdíját. 2021-ben a londoni Global Health Film Festivalon szerepelt sikerrel, szintén online vetítés keretében. A nagyközönség – a covidjárvány okozta nehézségek miatt – most láthatta élőben először a filmet. A film a Magyar Hospice Alapítvánnyal való együttműködés keretében és Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával készült 2020-ban. A pénteki kerekasztal-beszélgetést Barabás Éva, az RTL riportere vezette.

Nyitókép: Végstádium