Szerednyey Béla: A casting nálunk sokszor nem más, mint erőfitogtatás, hogy igenis felette állnak ezeknek a csepűrágóknak

Mesélte, hogy a felesége mézeskalácsműhelyt nyitott az otthonukban, és néha ön is besegít a teendőkbe. Úgy látszik, az édességvonal visszatért az életébe, hiszen gyerekként édesapja munkahelyén, a Budapesti Csokoládégyárban lépett fel. Mert a csokigyárnak volt színköre is.

Gyerekként a csokigyár maga volt az édes élet, a dolce vita. Azért az túlzás, hogy felléptem, inkább csak elszavaltam egy-egy verset nőnapon vagy anyák napján, vagy a szocialista brigádok más rendezvényein. A csokoládégyár színpadán egyébként neves színészek is megfordultak, Csákányi László, Bilicsi Tivadar vagy Sztankay István. Egy méter magasságból néztem fel rájuk, és csodáltam őket.

A főiskolán Kállay Ferenc volt az osztályfőnöke, ez volt az egyetlen osztály, amit Kállay vezetett. Komolyan vette a tanítást?

Komolyan vette, pontosabban megpróbálta komolyan venni, csak hát ez nem mindig sikerült neki, mert annyiféle elfoglaltsága volt. Állandóan játszott, rádiózott, filmekben szerepelt. A heti 2-3 mesterségórát megtartotta az osztálynak, de sokszor előfordult, hogy nem jött be, például amikor vidéken forgatott. De becsülettel végigvitte az osztályunkat, igaz, közben rájött, hogy nem lehet egy fenékkel ennyi lovat megülni, ezért nem is vállalt többé osztályfőnökséget. Óraadóként azért továbbra is tanított.

1981-ben végzett, nem sokkal később megalakult a Katona József Színház. Nem vágyott oda?

A vágyálmok és a valóság két külön dolog. Én abban a meggyőződésben éltem, hogy amikor elvégzem a főiskolát, a Nemzeti Színház visszafogad, mert egy évet már töltöttem ott stúdiósként a főiskola előtt. Maga Kállay is mondta, hogy majd úgyis megyek vissza hozzájuk a Nemzetibe, csakhogy időközben minden megváltozott, jöttek a Gáborok, Székely és Zsámbéki, és átvették a Nemzeti irányítását. Aztán sokan elmentek velük a Katonába. Végül Ádám Ottó hívott a Madách Színházhoz, így oda mentem a főiskola után.

1984-ben, 26 évesen már a Lindában szerepelt. Volt akkoriban olyasmi, hogy casting? Vagy a rendező, Gát György egyszerűen csak rábökött, hogy akkor ön lesz Emődi, a taxis?

Mostanában elharapódzott ez a casting nevű dolog, de akkoriban még a szót sem ismertük. Csehovot, Sztanyiszlavszkijt annál inkább. Az, hogy ennyire divatba jött a casting, enyhén szólva megmosolyogtató, és nem csak nekem, sok kollégám is így van vele. Egy ilyen kis országban, egy ilyen kis szakmában gyakorlatilag mindenki mindenkiről tud mindent. A casting nálunk sokszor nem más, mint erőfitogtatás, hogy a rendező, vagy a producerek meg tudják mutatni, hogy igenis felette állnak ezeknek a csepűrágóknak.

Szóval, a lindás szerepet egyszerűen megkapta…

Akkor már megvolt a negyedéves vizsgám, nem is sikerült rosszul, Bicska Maxit játszottam az Ódry Színpadon. 

Emlékszem, a Fészek Művészklubban vetítették a Rocky című filmet, a vetítés után pedig odajött hozzám Gát György, hogy hasonlítok Stallonéra, tudok-e autót vezetni. Akkor éppen hosszú hajam volt, talán emiatt látott valami hasonlóságot. 

Szóval, tudok-e autót vezetni, és bokszoltam-e már valaha? – kérdezte. Jogosítványom már volt, korengedménnyel szereztem, már a Színművészeti diplomaosztójára autóval mentem. És bokszoltam is, igaz, csak a téren, versenyszerűen nem. És ennyi volt, megkaptam a szerepet. Kezdetben csak egy filmről volt szó, egy pilotról, akkor még nem tudtuk, hogy ebből sorozat lesz.

A Madáchban játszott a Doktor Herz című musicalben, ami párhuzamosan futott kezdetben a Vígszínház Padlásával. Mindkettőt 1988-ban mutatták be, nagy volt a rivalizálás. Mennyit érzett színészként ebből a „musicalháborúból”?

Mi, színészek is tudtunk mindenről, még volt valami per is, szóval, nagyon is tudtunk a feszültségekről. Egy nyertese volt ennek a helyzetnek: a közönség. Mert kapott két rettenetesen jól fogyasztható darabot. A Padlás egy gyönyörű mese, a Doktor Herz pedig egy nagy békeszólam, ami ráférne most a világra.

Nemrég egy másik musical miatt egy kivételével az összes szerepét visszaadta a Madáchban, mert az angol jogtulajdonos korhatár-előírása miatt nem játszhatott tovább a darabban.

A Mamma Mia!-ban találtak engem öregnek. Tudomásul vettem. A további öregezésnek mentem elébe azzal, hogy a többi produkciót is visszamondtam, aminek szintén angol a jogtulajdonosa.

Ha van olyan, hogy vitorlázó színész, ön biztosan ebbe a kategóriába tartozik, ahogy Bujtor Istvánról is a szerepek mellett a vitorlázás ugorhat be sokaknak.

Szörffel kezdtem. Ahogy a nyolcvanas években a szörf megjelent a Balatonon, én már csináltam. Egy német sráctól vettem meg a szörfjét, ő már újat akart, és mielőtt visszament Németországba, eladta nekem. Hajóra a kilencvenes években váltottam át, és a hajóépítés is elkezdett érdekelni. Ami Bujtort illeti, kettőnk közül ő volt a nagy vitorlázó, sokat is tett a balatoni vitorlázás népszerűsítéséért. Ma már kicsit sok is a hajó, alig lehet megmoccanni a kikötőben. Együtt nem versenyeztünk, de a versenyek utáni bulikon persze találkoztunk.

Említette, hogy a pesti éjszakázások központjának jó ideig a Balettcipő számított.

Volt olyan idő, hogy tízen-húszan is lejártunk a Balettcipőbe. Akkor még új volt a hely, és gyorsan terjedt a híre. Bajor Imit egy barátommal mi vittük le oda először. Ő aztán törzsvendég lett, de sok más színész is lejárt. 

Tulajdonképpen egy presszó volt, zongorával, kis asztalokkal. Nem voltam nagy alkoholizáló, sosem voltan valami nagy duhaj, inkább a haverkodásért mentem. Emellett volt a Fészek Klub is, ami akkor még virágzott.

Nemrég nyugdíjas lett. Meg lehet élni a színészi nyugdíjból?

Még nem tudom, most számolják, hogy mennyi. Majd meglátjuk. De a színészek igazán sosem mennek nyugdíjba. Amíg hívják az embert, addig megy. Amíg írnak öreg szerepeket, addig megy.

Nyitókép: Varga György / MTI