DiCapriót a feleségével párosította össze, Fenyő Ivánt a vágószobában hagyta, Daniel Craignek egy konyhában mondott igent – Sam Mendes a héten visszatér a mozikba

Mindössze hatan vannak, és az köti össze őket, hogy már az első rendezésükért Oscart kaptak. A hat szerencsés: Kevin Costner, Robert Redford, James L. Brooks, Delbert Mann, Jerome Robbins és Sam Mendes.

Sam Mendes legelső filmjének sikere annál is figyelemreméltóbb, mivel az Amerikai szépség forgatása katasztrofálisan indult. 

Mendes felkapott színházcsinálónak számított, épp ő volt a brit színházi világ ügyeletes üdvöskéje, amikor Steven Spielberg annyira fellelkesült a Kabaré-rendezése láttán, hogy őt, a nulla filmes tapasztalattal rendelkező színházrendezőt bízta meg az Amerikai szépség megrendezésével.

Mendes öröme nem sokáig tartott, saját bevallása szerint bármihez is nyúlt az első két forgatási napon, az borzalmasan sikerült. 

Tulajdonképpen szerencsésen alakult, hogy ennyire szarul sikerült minden, amit az első két napban produkáltam. A jelmezek, az alakítások, a hátterek megvilágítása, minden. Úgyhogy amikor a stúdió rákérdezett, hogy szerintem hogy haladnak a dolgok, arra kértem őket, hadd kezdjem elölről az egészet. Ha nem lett volna ennyire rossz, amit csináltam, nem lett volna bátorságom megkérni őket

– emlékezett vissza sokadik filmje után a rendező.

És valóban: ennél szerencsésebb szerencsétlen indulást nehéz lenne elképzelni. Ráadásul az Amerikai szépségre zúdulóOscar-eső (legjobb film, rendezés, férfi főszereplő, forgatókönyv, operatőr) nem egy sikeres kampánynak vagy más külső fejleménynek, hanem egy olyan filmnek szólt, ami a bemutatása óta eltelt közel negyedszázad során sem kopott meg.

Ahogy az a második filmekkel lenni szokott, Mendes családi fekete komédiáját, amely bravúrosan ragadta meg az amerikai kertvárosi létezés elviselhetetlen könnyűségét, valami bombasztikusnak és nagynak kellett követnie. 

Sam Mendes pedig – friss rendezői Oscarjával az egyik és egy biankó csekkel a másik kezében – a dicsőségét zengő hollywoodi ünneplők sorfala között helybe ment a pofonért. 

Kinézte magának a gengszterfilm szent műfaját, az egyik legamerikaibb műfajt, és elhitte magáról, hogy európai érzékenységével felvértezve újat tud hozni e kliséiből ki sem látszó világba.

Szép elgondolás, de vagy Mendes volt kevés ehhez, vagy a klisék bizonyultak túl vonzónak, mindenesetre A kárhozat útja pont olyan volt, mint a címe: semmilyen. Ahogy egy jól nevelt brit a kosztümös gengszterkedést elképzeli. 

A plakátok Tom Hanks dobtáras-kalapos gengszterfiguráját ábrázolták, a gyermekét védelmező zord apát, aki zuhogó esőben, az utcai lámpák fényében a végső leszámolás felé igyekszik. Jó nagy közhely, legalább az esőt megspórolhatták volna, de nem, Mendes fullba nyomta az epikus gengszterkedést. A hangsúly az epikuson volt, ami Mendesnél egyet jelentett a búskomorsággal. 

Amerikáról ezúttal nem sikerült újat mondania, pedig Hanks mellett Paul Newmant is megkapta, ami nagyobb elismerés, mint az Oscar. A második vonalban pedig ott volt Jude Law, Stanley Tucci, Jennifer Jason Leigh és Daniel Craig is, utóbbi a Bond előtti korszakából. 

Lehetséges volna, hogy Sam Mendes első filmjével ért a csúcsra? Nem, ezt még túl korai lett volna állítani. 

Következett egy másik műfaj, ezúttal a háborús filmé, egy újabb komoly téma és egy újabb közhelykollekció a háború lélekölő természetéről, az amerikai hadigépezetben sínylődő katonákról, amelyhez ezúttal az Öböl-háború adta a hátteret.

A Bőrnyakúak kitüntetett jelentőséggel bírt egy kis kelet-európai ország számára, mert e kis kelet-európai ország egyik fiatal színésze is szerepet kapott a nagy amerikai produkcióban, ám sajnos Fenyő Iván szerepét végül jelentősen megkurtították. 

A négy szöveges jelenetemből csak az egyiket hagyták benne 

– mesélte korábban a színész.

A magyar szál ezzel még nem ért véget, a 2003-as filmszemlén mutatták be, de csak három évvel később került a mozikba Gothár Péter Magyar szépség című filmje, amelyet vérmérséklet szerint az Amerikai szépség továbbgondolásának, magyar környezetbe való átültetésének vagy koppintásának is lehet nevezni. Annyi biztos: ebben is játszik Fenyő Iván.

Mendes következő filmjében nem játszott Fenyő Iván, ellenben szerepelt benne Leonardo DiCaprio és Kate Winslet. Izgalmas kihívásnak tűnhetett A szabadság útjaiban boldogtalan házaspárt játszatni a Titanic szerelmespárjával, és az sem kerülte el senki figyelmét, hogy az Amerikai szépség után Mendes visszatért a kertvárosba: ezúttal az ötvenes évekig ment vissza, hogy egy álmaikat feladó házaspárt találjon. 

Richard Yates regényéből tisztességes filmadaptáció született, az író munkásságáról sokan így szereztek tudomást, de az irodalom-népszerűsítés nem filmes erény, maga a film pedig sok újat nem mutatott a jól szituált külvárosi boldogtalanság tárgykörében. Hacsak azt nem, hogy a mellékszerepet alakító Michael Shannon milyen remek színész, ami ekkor még nem volt olyan széles körben ismert, mint manapság. Kapott is egy Oscar-jelölést, de a főszereplőket negligálta az akadémia.

Lehet, hogy Sam Mendes az első filmjével ért a csúcsra? Nem, ezt még a negyedik filmje után is korai lett volna állítani. 

Arra viszont több lap is utalást tett, hogy talán a közös munkának is köze lehetett ahhoz, hogy Mendes és Winslet nem sokkal a film bemutatója után, hét év együttlétet követően elvált.

A rendező még gyorsan megpróbálkozott a humorral, a függetlenfilmes lazasággal és egy gyermeteg fiatal pár ábrázolásával, amint a közelgő gyermekáldás ürügyén bénáznak egy sort Amerikát beutazva, de sem a humor, sem a lazaság nem igazán illett hozzá. 

A 2009-ben bemutatott Továbbállók nem sok vizet zavart, talán már maga a rendező sem emlékszik rá, hogy volt egy ilyen filmje. Hiszen hamarosan mindent elhomályosított a 007-es ügynök és az a film, amit a Daniel Craig-korszak legjobbjának tartanak.

A sztori ma már a Bond-legendárium része: Craig elmesélése szerint A kárhozat útja óta nem nagyon találkozott Mendesszel, de amikor New Yorkban, az A Steady Rain című darabban játszott (nálunk Jó zsaru – Rossz zsaru címmel játszották) Hugh Jackman partnereként, egy részeges partin egyszer csak összefutott a rendezővel.

Ott ültünk Hugh konyhájának asztalánál, és egyszer csak kiböktem: nem akarod megrendezni a következő Bondot? Pedig egyáltalán nem voltam abban a pozícióban, hogy bárkinek is felajánlhattam volna a melót, de már legurítottam egy-két italt. Némi hallgatás után Sam válasza az volt: oké.

– elevenítette fel a Hugh Jackman konyhájában történteket a franchise történetének legkeményebb Bondja.

Mendes nemcsak arról nevezetes, hogy megrendezte a Skyfallt, a rajongók egyik kedvenc Bond-filmjét, de arról is, hogy rögtön utána megrendezte a folytatást is, ami talán nem volt a legbölcsebb lépés a részéről. Craig lelkesedése is jelentősen megcsappant időközben. Amikor második közös filmjük után megkérdezték a színésztől, visszatér-e még James Bondként, a következő sommás választ adta:

Inkább felvágnám az ereimet.

Mint tudjuk, Craig nem szabadult (még egy köre hátravolt), de Mendes igen. És mint aki sietve szétnéz a piacon, hogy mi a divat, leforgatta az első világháborús 1917-et, amiben a majdnem egysnittes filmek (lásd Birdman) bravúrja találkozik egy rég volt háború heroikus küzdelmeivel (lásd Dunkirk). 

Nem éppen a legeredetibb kombináció, de látványosnak látványos, és erre adják az Oscart. Itt talán elszámította magát a rendező, de az operatőrét – a nagyszerű Roger Deakinst – legalább díjazták.

Lehet, hogy Sam Mendes az első filmjével ért a csúcsra?

Könnyen meglehet. Legfrissebb filmje, A fény birodalma, ez a mozikat ünneplő filmes szerelmeslevél sem veszélyezteti az Amerikai szépség elsőségét.

Nyitókép: Mireya Acierto/FilmMagic