Volt ebben azért vicc is, hogy a Csuja egy ennyire sportos színészre mondja, hogy a példaképe – exkluzív interjú Csuja Imrével

Rudolf Péter meséli az Imi, ne csináld című interjúkötetben, hogy az Üvegtigris első részének forgatásakor úgy esett el a Babettával, hogy az benne maradt a filmben. Rudolf szerint ön olyan színész, aki, történjen bármi is, játékban marad. Adódtak hasonló helyzetek A mi kis falunk forgatásán is?

A kollegák szoktak is nevetni rajta, hogy bármi történik, a Csuja megy tovább. Ha elbakizok valamit, mintha mi se történt volna, megyek tovább. A kollegák ezen rendszerint jót mulatnak, hogy hová már, minek? Hiszen úgyis újra kell venni. Igen, hát van bennem egy ilyen akkor is csinálom, tűzön-vízen át, tökön-paszulyon keresztül virtus. Vagy kitartás. Vagy hülyeség. Nem is tudom, melyik. Szórakoztató ez a helyzet, legalábbis számomra: vert helyzetből nem feladni, csak azért se.

Volt, hogy a kollegák is mentek magával „tökön-paszulyon keresztül” és ment tovább a felvétel?

Nem, nem, baki nem maradhat A mi kis falunkban. De ettől én még megyek tovább. Aztán szépen újravesszük. A babettás incidens a szabályt erősítő kivétel: egy szerencsés véletlen. Benne tudtam maradni a szituációban, úgy, hogy az benne tudott maradni a filmben.

Olyan improvizációra van lehetőség, mint például a Valami Amerika elhíresült „szólj Alexnek, Alexnak” poénja, amit a főgengszter szerepében követett el?

Akad ilyen is, itt-ott, kisebb dolgok. Például, amikor polgármesterként elküldöm a közmunkásokat, hogy menjenek dolgozni, hozzáteszem, hogy „gyorsan, gyorsan, gyorsan, gyorsan”. Fontos a hangsúly is. Ez a sok „gyorsan” az én kis találmányom. Az ilyen apró improvizációk beleférnek.

Régóta az Örkény Színház tagja. Színpadon könnyen visszajön egy-egy bakiból?

Mint mindenkivel, velem is előfordul, hogy összeakad a nyelvem, vagy nem jut eszembe a megfelelő szó. Ilyenkor jön az, hogy valahogy, akárhogy, gátlástalanul, de ki kell mászni a slamasztikából, ki kell találni valamit. Vagy meg kell várni a súgót.  Akinek lehet jelezni, ha a következő mondat biztosan nem fog az eszembe jutni. Ilyenkor arra fordulok, amerre a súgó áll a takarásban, és ő már a kérdő tekintetemből tudja, hogy baj van. A lényeg, hogy a közönség minél kevesebbet vegyen észre a dologból.

Mondjon egy súgós esetet.

A Hamletet játszottuk, és én annyira elmerültem Gálffi László játékában, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogy én jövök. Gálffi szavába kellett volna vágnom, csak annyit kellett mondanom, hogy „hosszú”, de annyira csodáltam, hogy milyen állati jól játszik, hogy ez elmaradt. 

Aztán egyszer csak megütötte a fülemet a takarásból, hogy Imi, Imi, Imi… Az ötödik Imit már meghallottam, mondtam is magamban, hogy hú, hát én jövök, vagyis én jöttem volna.

És Gálffi mit szólt?

Gálffi, aki a Színészkirályt játszotta, szemrebbenés nélkül folytatta. Azt a szöveget mondta, amit egyébként a rendező kihúzott a jelenetből, mert fölöslegesnek találta, de Gálffinak a fejében volt, és mivel nem szólaltam meg, hát folytatta a monológot, elmondta a kihúzott részt is.

Mácsai Pállal, aki az Örkényben az igazgatója, együtt katonáskodott. Van is egy katonás sztorija a könyvben, hogy egyszer dacból átvágtak együtt a lőtéren. Ez azért elég meredek…

Nem lőtér volt az, hanem az alakulótér! Ahol fel szoktunk sorakozni reggelente. Annyira hülyék azért nem voltunk, hogy a lőtéren sétáljunk át. Ez a felvonulási tér volt, tudja, itt megy fel a díszszemlék alkalmával a tribünre az ezredes, hogy elvtársak, erőt, egészséget! Azért itt sem lehet csak úgy átsétálni, jól le is szúrtak mindkettőnket.

Volt olyan helyzetben színpadon vagy forgatáson, hogy veszélyben érezte a testi épségét?

Sokáig tartott, amíg megszoktam a hintát a Tótékban. 

Nekem ugyanis tériszonyom van, ha a sámlira felállok, már szédülök, de a Tótékban felvittek vagy másfél-két méterre. 

Az azért nem volt kellemes, le kellett küzdenem a félelmemet. Önfegyelem kérdése, de ez persze hozzátartozik a játékhoz. Bizonyos önkontroll mindig kell, nagyon észnél kell lenni például, amikor pofont kell adni a színpadon. Hogy oda menjen, akkorát csattanjon, ahová és amekkorát kell. Nehogy a kolléga megsérüljön, vagy fájjon neki.

Volt, hogy félrement egy-egy pofon?

Olyan is volt, persze.

Mostanában osztott ki színpadi pofont?

Most a Tartuffe-ben kell adnom egyet Dóra Bélának, de ez csak egy kicsi, egy legyintés.

Panasz?

Nem érkezett.

Wesley Snipes-ról mondja, akitől azért nem idegen egy-két pofon, hogy ő az egyik színészi példaképe. A szinkronmunkák során kezdett felnézni Snipes-ra?

Nagyon szerettem őt szinkronizálni, nagyszerű színésznek tartom, de volt ebben azért vicc is, hogy a Csuja egy ennyire akrobatikus, sportos színészre mondja, hogy a példaképe.

Követte Snipes sorsát? Több mint két évet ült adócsalásért…

Bevallom, erről nem tudtam.

Így is marad példakép?

Persze!

Ha szinkron, akkor a Torrente-sorozat megkerülhetetlen a munkái közül. Amikor Torrente alakítója és kitalálója, Santiago Segura Magyarországon járt, találkoztak is, és Segura szerepet ajánlott önnek a sorozat ötödik részében. Amiben aztán Csuja Imre nem tűnt fel, legfeljebb Alec Baldwin.

Konkrétumot nem tudok, de adminisztrációs téren lett valami elcseszve. 

A levél meg is érkezett, hogy Mr. Alec Baldwin, Mr. Imre Csuja és Mr. Santiago Segura így meg úgy. Hogy mi szerepelnénk az ötödik Torrentében. 

Aztán valami adminisztrációs hülyeség miatt nem jött össze.

Az interjúkötetből kiderül, hogy kezdő színészként dolgozott sírköves mellett, volt fuvarozó segéd is, és kitanulta a sminkelést.

Az első kettő fizetéskiegészítés volt, nagyon alacsony volt egy kezdő színész fizetése vidéken, kellett valami plusz munka, hogy legyen valami a családi kasszában. Jól bírtam a fizikai munkát. A sminkelést a főiskolán tanultam meg, reggel nyolctól volt sminkóránk, amire én szorgalmasan be is jártam, fontosnak tartottam, hogy megtanuljak maszkot készíteni. Az esetek 99 százalékában egyedül látogattam ezeket a sminkórákat, az osztálytársaim nem nagyon törődtek vele. Fiatal koromban jól is jött, sok maszkos szerepem volt. Nagyon szerettem az előkészületeket is, ragasztani, festeni, de idővel elfárad az ember arca a sok masztixtól (színházi álbajusz-, álorr-, álfül és álhaj-ragasztó) és egyebektől, úgyhogy ezeket aztán elhagytam. 

Utoljára talán itt, az Örkényben csináltam magamnak maszkot, amikor a Jógyerekek képeskönyvét játszottuk. Én voltam az apuka, az „Apusunk”, az ő maszkját  én csináltam meg magamnak.

Még főiskolára járt, amikor Gyabronka József helyett eljátszotta Micimackót.

Olyan másfél-két évig játszhattam, szerettem is. Pláne, hogy előadás után a gyerekek a közönségből megvártak, hogy kezet fogjanak a Micimackóval. Ezek az igazán kedves pillanatok.

Otthon hogy ment egy esti mese? Színészi átéléssel adta elő a meséket?

Dehogy! Nem színészkedtem én otthon soha. Úgy meséltem, mint egy átlagos apuka. Persze, ha verset kellett mondani a gyerekeknek az iskolában, ami szakmai tudásom volt a versekkel kapcsolatban, azt megpróbáltam átadni nekik. Segítettem az elemzésben, hogy értsék is a verset, amit mondaniuk kell. De különösen nem erőltettem rá magamat egyik gyerekemre se.

Azt mondja a könyvben, addig nem nyugszik, amíg meg nem tanulja a Hajnali részegséget. Hol tart?

A tanulás folyamatos, a felolvasóesteken elő szoktam adni. Jó lenne most már kívülről megtanulni, de most épp egy csomó Petőfi-verset kell megtanulnom, és jön Pali (Mácsai Pál) új rendezése is, januárra már ezt a szöveget is tudnom kell, úgyhogy szegény Hajnali részegség megint egy kis késedelmet szenved.

Ha A mi kis falunk polgármestere tudna egy verset, melyik lenne az?

Legyen Petőfitől az Ivás közben. Azt pont neki való.

Csuja Imre hétfőn 17 órakor dedikálja könyvét az Örkény Színházban. 
Nyitókép: RTL