Ijedt, legyengült fiúk, poklok poklát átélő szülők és kitartóan küzdő búvárok – nyomasztóan élethű film készült a barlangban rekedt gyerekek megmentéséről

Mégis mi tart ilyen sokáig? – tették fel a kérdést négy évvel ezelőtt sokan azok közül, akik figyelemmel kísérték a thaiföldi barlangban rekedt edző és gyerekfocicsapat történetét. Valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy a június 23-án eltűnt tizenhárom embert július 2-án élve találja meg két brit búvár, ám miután kiderült, hogy az összes fiú épségben van, könnyen gondolhatta azt bárki, hogy a nehezén már túl vannak, kimenteni őket pedig ehhez képest könnyebb feladat lesz. Hiába kommunikálták a thai hatóságok és a búvárok az elejétől fogva, hogy ez egyáltalán nincs így:

ha nem látja az ember a saját szemével, milyen akadályok nehezítették a mentést, talán el sem hiszi.

A 2019-es thai dráma, a Cave után tavaly megjelent, The Rescue című dokumentumfilmet követően megérkezett Ron Howard nagyjátékfilmje is, a Thirteen Lives az Amazon Prime-ra, amely szorongató módon, de mesteri arányérzékkel mesél a rendkívül bonyolult mentési művelet körülményeiről. Mindehhez olyan sztárok nyújtottak segítséget, mint Colin Farrell, Viggo Mortensen, akik a mentésben részt vevő brit búvárokat, John Volanthent és Richard Stantont alakítják, valamint Joel Edgerton, aki az ausztrál aneszteziológust, a fiúkat leszedált állapotba injekciózó Richard Harrist játssza. Valójában persze sokkal többeknek volt kulcsfontosságú szerepe a mentésben, de úgy tűnik, Howardék nem akarták ilyen sok karakterrel bonyolítani a cselekményt, helyette inkább arra koncentráltak, hogy rájöjjenek, hogyan ragadhatnák és mutathatnák meg a leghúsbavágóbb módon a búvárokban lejátszódó ambivalens érzések egész sorát, a klausztrofóbiát, a félelmet, és annak a súlyát, hogy elég egyetlen rossz mozdulat a katasztrófához.

De szükség van-e hollywoodi játékfilmre akkor, amikor mindenki tudja, hogy a történetnek csodával határos módon jó vége lett? Nagyon is. Howard (Apolló 13, Egy csodálatos elme) ugyanis képes arra, hogy ne akarjon felesleges, öncélú részletekkel túldramatizálni egy olyan sztorit, amely már önmagában is elég alapanyagot szolgáltat egy jó filmhez. Howardot elmondása szerint azért ragadta magával a történet, mert nem olyanok voltak a körülmények, hogy garantálni lehetett volna a végeredményt. Sőt, valójában az volt a valószínűbb, hogy az akció minden erőfeszítés ellenére is tragédiába torkollik.

Az ugyanis egyértelmű volt, hogy a fiúk nem tudnak előzetes gyakorlás hiányában kiúszni anélkül, hogy bepánikolnának, márpedig a visszafelé vezető úton több iszonyúan szűk rész is volt, a látási viszonyoknál pedig már csak az áramlatok jelentettek nagyobb ellenséget: a lezúduló eső ugyanis a víznyelőkön keresztül a barlangba jutott. Még úgyis, hogy önkéntesek egész hadserege igyekezett onnan csövekkel leterelni a vizet (a szomszédos földekre, elpusztítva ezzel a termést, de erről később). Ám a vízszint csökkenésére a monszun miatt hónapokig kellett volna várni, a kamrában pedig vészesen alacsony volt az oxigénszint.

Az egyetlen esély tehát az volt, hogy a búvárok altatásban hozzák ki a fiúkat, ez azonban őrülten veszélyes mutatvány volt, ugyanis, ha túl sok gyógyszert kaptak volna, leállhatott volna a légzésük, ha azonban túl keveset, akkor felébredhettek volna a víz alatt és megfulladhattak volna.

Howard ezt a határidő-dramaturgiát nem feszes vágásokkal és nyugtalanító zenével akarta izgalmassá tenni, hanem lassú képekkel, a víz, az ütközések és a lélegzetvétel hangjaival, hogy még akkor is görcsbe rándult végtagokkal nézzük a mentést, amikor pontosan tudjuk, hogy a fiúk ma is élnek és virulnak. Hogy mennyire nehéz volt a művelet, arról a korábbi elitkommandós, Saman Kunan halála is árulkodik. Ő tapasztalt búvárként merült, mégis életét vesztette akció közben. Howard neki ajánlotta a filmet, a férfinak pedig emlékművet is emeltek a barlang bejáratánál.

A rendező eredetileg Thaiföldön szerette volna leforgatni az alkotást, de ezt a koronavírus miatti utazási korlátozások nem tették lehetővé, így a forgatás nagy része Ausztráliában zajlott, a thaiföldi jeleneteket pedig távolról dirigálta: ebben segítségére volt egy thai művészekből álló csapat, illetve Raymond Phathanavirangoon, akinek az volt a feladata, hogy William Nicholson forgatókönyvét az észak-thai kultúra árnyalataival fesse meg, a szerzetesek imáitól kezdve a szokásokon keresztül egészen az akcentus használatáig.

Az eredeti történet egy pikáns részletét, jelesül, hogy Elon Musk rekordidő alatt tervezett a mentéshez egy kapszulát, oda is vitte a helyszínre, de aztán úgy összeveszett egy búvárral, hogy pereskedés lett belőle – a kapszulát pedig soha nem használták –, szerencsére nem írták bele a filmbe: patikamérlegen mérték, hogy mindenkire elég idő jusson, az iszonyatos mentális és fizikai küzdelmeknek kitett búvárokra, az ijedt, legyengült fiúkra, a poklok poklát átélő szülőkre és arra a tizenhét különböző országból érkezett mintegy tízezer önkéntesre, akik nap mint nap bármit megtettek azért, hogy segítséget nyújtsanak. Akárcsak a barlang mellett élő gazdák is, akik a mentés sikeréért feláldozták az egész éves termésüket, csakhogy a fiúknak legyen esélye. Ebben a tizennyolc napban mindenki hősként viselkedett. Ahogy Viggo Mortensen is elmondta: „ebben a filmben és ebben a történetben nincsenek főszereplők, és ez benne a szép. Senki nem azért csinálta ezt, mert meg akart gazdagodni, területeket akart, vagy politikai hatalmat. Az emberek kizárólag azért segítettek, mert ez volt a helyes döntés. Ez pedig megmutatja, hogy ha az emberek összefognak, együtt a legcsodálatosabb dolgokra is képesek.”

A Mortensen által megformált Richard Stanton és a Farrell által játszott John Volanten részt vettek a film készítésében, sőt, az egyik premieren is, ahol dicsérték Howard történetmesélését. Hozzátették, hogy a Thirteen Lives ugyan nem dokumentumfilm, de nagyjából élethű, és jó, ha az emberek tudják, mi történt. Ezzel szemben a film Thaiföldön még nem jött ki, így a kimentett fiúk és családjaik még nem láthatták. A tizenkét futballistáról és az edzőről már nem sokkal a mentés után lehetett tudni, hogy a történtek ellenére is megőrizték a humorukat, mostanra pedig visszatérhettek a régi életükhöz. Ahogy minden év június 23-áján, úgy idén is kimentek a barlanghoz, hogy tiszteletüket tegyék megmentőik előtt a negyedik évfordulón. Az, hogy ők hogyan élték meg a bent töltött tizennyolc napot, és milyen az életük azóta, egy következő sorozatból derül majd ki: a Thai Cave Rescue című hatrészes sorozat a Netflixen debütál idén szeptemberben.

Nyitókép: Thirteen Lives / IMDb