Hetvenéves a katasztrofális Castle Bravo amerikai atombombateszt, ami életet adott Godzillának

Különös reggelre ébredtek hetven éve, 1954. március 1-én a Marshall-szigetek lakói. Reggel 6 óra 45 perckor ugyanis a nap nyugaton kelt fel, lenyűgöző narancsszínbe borítva az eget.

Amit láttak, az Egyesült Államok által valaha végrehajtott legnagyobb kísérleti atombombarobbantás volt.

Elszámították magukat

Az Egyesült Államok egy évvel a második világháború után, 1946-ban kezdett el atombombákat tesztelni a Csendes-óceánon, az Ausztrália és Hawaii között található Marshall-szigeteken. Egy részét a korallzátonyokból felépülő, gyűrű alakú szigetcsoporton, a Bikini-atollon hajtották végre, miután kitelepítették az ott élő 167 embert. Itt tesztelték 1952-ben az első amerikai termonukleáris bombát, majd két évvel később egy sor kísérleti robbantást terveztek a hidrogénbombák vizsgálatára.

Ez volt a három hónapig tartó Operation Castle, aminek első bombája, a Bravo messze túlszárnyalta a várakozásokat. Készítői úgy számoltak, hogy a nagyjából egy tonna súlyú bomba, ami már elég kicsi volt ahhoz, hogy repülőgépekre rakva fegyverként is bevethető legyen, mintegy hat megatonnás robbanást fog produkálni.

Ehhez képest a szerkezet 15 megatonnával robbant fel, azaz ezerszer pusztítóbb volt, mint a Hirosimára ledobott amerikai atombomba.

A bomba robbanása két kilométer széles, és majdnem nyolcvan méter mély krátert vájt a Bikini-atollba, megsemmisítve három szigetet. A gombafelhője egy perc alatt 15 kilométeres magasságot ért el, három perc múlva már 30 kilométer magas volt, és hat perc múlva érte el csúcspontját, negyven kilométeres magasságban – az alja akkor már 17 kilométer magasan volt. A gombafelhő átmérője száz kilométerre nőtt.

A hibát az okozta, hogy a tervezők azt hitték, hogy a bombához felhasznált lítium-6 és lítium-7 izotópok közül csak az első fog reakcióba lépni, de végül az utóbbi is megtette, és abból volt több a bombában.

Az eredmény a nukleáris fegyverek történetével foglalkozó amerikai Alex Wellerstein professzor jellemzése szerint „az amerikai történelem legnagyobb radiológiai katasztrófája volt”. Egy „tanmese pökhendiségről és hozzá nem értésről az atomkorszakban”, amikor tudósok egy olyan fegyvert indítottak be, aminek nem csak a méretét nem tudták, hanem annak következményeit sem látták előre.

Súlyos következmények

A Marshall-szigeteket részben azért választották ki atombombatesztelésekre, mert a robbantásokkor keletkező radioaktív felhő a nyílt óceán fölött oszlik szét, így az relatíve kis kárt tud okozni. A Bravo bomba vártnál jóval nagyobb detonációja után azonban a radioaktív felhő lakott szigeteket ért el, miután a megváltozó szélirány ellenére a teszt parancsnoka a kísérlet végrehajtására adott utasítást.

A robbantás sugárzó korallporral és vízzel, valamint radioaktív részecskékkel borította a Marshall-szigetek nagy részét, ahol több mint 660 embert ért különböző mértékű sugárszennyezés, ami évekkel később is megbetegedéseket, valamint vetéléseket, halva születéseket és születési rendellenességeket okozott. Ezek pontos számát azonban nem lehetett megállapítani. Később a robbanás után szétszálló radioaktív részecskéket megtalálták Ausztráliában, Indiában, Japánban, az Egyesült Államokban és Európában is. A sugárszennyezés 18 ezer négyzetkilométeres területre terjedt ki.

A legrosszabbul a 150 kilométerre keletre található Rongelap atoll járt, amire nagyjából öt órával a robbanás után fehér, finom por hullott, és a robbantásról semmit sem tudó helyiek játszani kezdtek a „hóban”: a nők a hajukra kenték, gyerekek pedig megették. Az amerikai hadsereg csak két nappal később kezdte el onnan evakuálni a helyieket, amikor többen már sugárfertőzéstől szenvedtek.  

Szerencsétlen sárkány

Mindezt valószínűleg sikerült is volna titokban tartaniuk, ha nem jár a Marshall-szigetek közelében egy japán halászhajó, ami 120 kilométerre volt a Bikini-atolltól a robbantás idején. Mire a Dajgo Fukuriju Maru, azaz az „Ötödik Szerencsés Sárkány” visszaért Japánba, a 23 fős legénység tagjai sugármérgezéstől szenvedtek, egyikük pedig meg is halt (amit okozhatott a kezelés is, amivel gyógyítani próbálták az orvosok).

A legénység egyik tagja magával vitt egy keveset a hajóra és a halászokra hullott radioaktív porból, és annak elemzése után derült ki, hogy az egy hidrogénbombából származott. Az eset nagy közfelháborodást okozott Japánban, ahol kevesebb mint tíz évvel korábban robbantott fel két atombombát az Egyesült Államok, főleg, miután elterjedt, hogy a halászhajón lévő, sugárszennyezett tonhalak bekerültek a japán halpiacokra. Az eset utáni hetekben egy amerikai diplomata visszaemlékezése szerint „mérföldekről lehetett érezni a halpiacokat”, miután az emberek nem mertek halat vásárolni.

Az eset diplomáciai botrányt okozott Washington és Tokió között, ami miatt az amerikai kormányzat kénytelen volt elismerni a robbantást, azt hogy már van hidrogénbombájuk, és azt is, hogy milyen hosszú távú következményei vannak egy nukleáris robbanásnak. Így mindenki számára nyilvánvaló vált, hogy az atombombáknál nem csak a detonáció, hanem a radioaktív szennyezés is pusztító. 

Ez ellenállást szült az egész világon a légkörben végrehajtott atombombakísérletek ellen, ami végül elvezetett az 1963-as Nemzetközi atomcsendegyezményhez, ami megtiltotta a légköri, víz alatti, valamint az űrben végrehajtott kísérleti atombombarobbantásokat.

Emellett részben a Castle Bravo felrobbantása keltette életre Godzillát, a nukleáris holokauszt rémét jelképező szörnyeteget: az első filmet, amiben szerepelt, 1954 őszén mutatták be Japánban.

Kísérleti egerek

A Castle Bravo felrobbantása után az amerikai kormány gyógykezelésben részesítette a sugárfertőzést kapott Marshall-szigetieket, és külön figyelmet szenteltek a leginkább érintett Rongelap-atoll lakosaira. A segítség azonban nem volt teljesen önzetlen.

Egy titkos program részeként vizsgálták őket, hogy megtudják milyen hatása van a nagy erejű atomrobbanások után hulló atomcsapadéknak az emberekre. Ehhez azonban nem kérték az érintettek engedélyét, akik nem tudták, hogy miért is végeznek el rajtuk különböző teszteket, és úgy kaptak gyógyszereket, hogy azt sem tudták, pontosan miért is kell bevenniük azokat.

Rongelap lakosai végül 1957-ben térhettek vissza otthonaikba, annak ellenére, hogy az amerikai atomenergiaügyi hatóság (AEC) tudósai és tisztségviselői szerint az továbbra is sugárszennyezett volt. 

A szervezeten belül azonban ezt jó lehetőségnek látták arra, hogy megfigyeljék, milyen hatása van az emberi szervezetre, ha huzamosabb ideig élnek radioaktív területen.

Egy titkosítás alól feloldott kormányzati iratból később kiderült, hogy az AEC egyik tudósa a meetingen, ahol a visszaköltözés engedélyezéséről döntöttek, közölte, hogy „nagyon érdekes lenne adatokat szerezni” erről, mert „ilyen adatok még soha nem voltak elérhetőek”, és hozzátette:

Igaz, hogy ezek az emberek nem úgy élnek, mint a nyugati, civilizált emberek, azonban az is igaz, hogy azért jobban hasonlítanak ránk, mint az egerek.

Az atoll lakói végül csak 1985-ben hagyták el a sugárfertőzött területet, a Greenpeace segítségével, az Egyesült Államok pedig csak az 1990-es években kezdte meg a megtisztítását. A Marshall-szigetek az 1980-as években vált függetlenné, és került ki az Egyesült Államok gyámsága alól, amit az ENSZ 1947 adományozott Washingtonnak, hogy „megvédje annak lakosait földjük és természeti forrásaik elvesztésétől”, valamint, hogy „megvédje lakosainak egészségét”.

Nyitókép: A Castle Bravo atombomba felrobbantása 1954. március 1-én, a Marshall-szigeteken, a Bikini-atollon – Fotó: Photo12 / Universal Images Group via Getty Images