„Anyám észrevette, hogy üvegszilánkok nőnek ki a bőréből” – évtizedekig kiközösítették a hirosimai és nagaszaki támadások túlélőit

Hetvennyolc évvel ezelőtt örökre megváltozott a világ. 1945. augusztus 6-án 8 óra után 15 perccel és 17 másodperccel vakító kékesfehér fény lobbant Hirosima fölött, majd mennydörgés következett és gombafelhő szökött az ég felé. 

Nagaszakira három nappal később, augusztus 9-én dobott atombombát az Egyesült Államok. Az áldozatok pontos számát a mai napig nem lehet tudni, de a Bulletin of the Atomic Scientists szerint a két bombázás 110 000 és 210 000 ember halálát okozta.

A mostani évforduló idején, mintha visszafordulna a világ, egyre inkább fokozódnak a nukleáris feszültségek, ráadásul az Oppenheimer című film apropóján sokan figyeltek fel az atombomba felfedezésének a történetére. Más kérdés, hogy annak elszenvedői, a hibakusák érthető módon a nukleáris fegyverektől mentes világért küzdenek. 

Hároméves voltam a bombázás idején. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy körülöttünk minden vakítóan fehérré vált, mintha milliónyi fényképezőgép vakuja villant volna egyszerre. Aztán koromsötét lett. Azt mesélték nekem, hogy élve temetett maga alá egy ház. Amikor a nagybátyám végül rám talált, és kihúzta apró, hároméves testemet a törmelék alól, eszméletlen voltam. Az arcom eltorzult. Biztos volt benne, hogy meghaltam

– mesélte történetét Yasujiro Tanaka az áldozatok portréit gyűjtő 1945 nevű, ingyenesen elérhető oldalon.

Tanaka szerencsére túlélte a robbanást, de attól a naptól kezdve rejtélyes hegek alakultak ki az egész testén, és a családja is szenvedett. 

A bal fülemre elvesztettem a hallásomat, valószínűleg a robbanás miatt. Több mint egy évtizeddel a bombázás után anyám észrevette, hogy üvegszilánkok nőnek ki a bőréből. Ezek feltehetően a bombázás napjáról származó törmelékek voltak. A húgom a mai napig krónikus izomgörcsökben szenved, ráadásul veseproblémái miatt hetente háromszor dialízisre jár. »Mit tettem az amerikaiakkal, hogy ők ezt tették velem?« – kérdezte gyakran.

A 77 éves Shiego Matsumoto mindössze 800 méterre volt a nagaszakai robbanás epicentrumától. Ő azt mesélte, hogy 1945. augusztus 9-én reggel nem volt légiriadó. Ők már napok óta a helyi bombabunkerben bujkáltak, de az emberek egymás után kezdtek hazamenni. A testvéreivel a bombabunker bejárata előtt játszottak, amikor 11:02-kor az égbolt ragyogó fehérré változott. A férfit és a testvéreit a robbanás ledöntötte a lábáról, és visszacsapódtak a bunkerbe. Fogalmuk sem volt, hogy mi történt. 

Miközben mi ott ültünk, sokkos állapotban és zavartan, a súlyos égési sérültek tömegesen botorkáltak be a bunkerbe. A bőrük lehámlott a testükről és az arcukról, és szalagokban, petyhüdten lógtak a földön. A hajuk leégett a fejbőrükről. Az áldozatok közül sokan összeestek, amint a bunker bejáratához értek, és egy hatalmas halom torz testet alkottak. A bűz és a hőség elviselhetetlen volt. A testvéreim és én három napra rekedtünk bent.

Matsumotóékra végül a nagyapjuk talált rá, de amikor visszatértek az otthonukba, pokol várt rájuk. „Félig megégett testek hevertek a földön, a szemgolyóik csillogtak a szemüregükből. Az út szélén döglött szarvasmarhák hevertek, a hasuk groteszk módon feldagadt. A folyón több ezer holttest ugrált fel és alá, felpuffadva és lilásan a víztől. »Várj! Várj!« Könyörögtem, miközben nagyapám pár lépéssel előttem lépkedett. Rettegtem, hogy lemaradok” – idézte fel. 

Hosszú évekre elnémultak a túlélők 

Sadae Kasaoka, aki sok hibakusához hasonlóan évtizedeken át szenvedett a diszkriminációtól, kevesebb mint 20 évvel ezelőtt szólalt meg először a nyilvánosság előtt, és azt mondja, azóta sem sikerült elhallgattatni. 

Gyermekként álmaim voltak, tanárnő akartam lenni. Egyetlen atombombával elszálltak az álmok, a remények, a jövő. Úgy gondoltam, az én feladatom, hogy továbbadjam ennek a tragédiának az emlékét, és gondoskodjak arról, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő 

– mondta a 90 éves nő a Hirosimai Béke Emlékmúzeum színpadán állva a hétvégén. Az akkori diáklány elvesztette szüleit a városát ért atombombában, amely mindössze 3,5 kilométerre volt a bomba becsapódásának központjától.

Nem mindenki bújt azonban elő. Voltak túlélők, akik egész életükben titkolták, hogy túlélték az atomrobbanást, még úgy is, hogy 1957 óta segítséget kaptak (volna) a japán kormánytól az egészségügyi költségeik finanszírozásához. A támadást túlélni akkora stigma volt, hogy a sugárbetegségtől való félelem miatt az áldozatok irdatlan nehézségekkel néztek szembe a munkaerőpiacon és a párkeresésnél is. 

Ez az örökség pedig a gyermekeikre, az unokáikra is kihat. „A hibaku nisei (második generációs hibakusa) kifejezést először középiskolás koromban ismertem meg, azt hiszem. Fiatal koromtól kezdve gyenge volt az emésztőrendszerem, és eléggé beteges voltam. Ha szúrt sebet kaptam, sokáig tartott a gyógyulás, és könnyen elfertőződött. A nyári szünetekben a hőség elkapott, és a napok nagy részét otthon, az ágyban töltöttem, ha jól emlékszem” – írja szintén az 1945 honlapján egy második generációs hibakusa, Sheishi Morikawa, aki ahogy felnőtté vált, egyre több, a témával kapcsolatos anyagba futott bele, és sok társával találkozott.

„Bár szép számmal voltak egészséges második generációs hibakusák, voltak olyanok is, mint én, akik különböző egészségügyi komplikációkban szenvedtek. Amikor a generációnk átlagéletkora fiatalabb volt, a média a foglalkoztatási és házassági diszkriminációnkkal foglalkozott” – írta 

Én például mindkettőt megtapasztaltam. Azóta azonban lett egy élettársam, és 33 évesen megnősültem. A következő évben egy gyermekkel áldott meg minket a sors. De akárhány nap is telt el, a baba soha nem fejlődött ki az anyaméhben. Visszatartottam a könnyeimet, amikor megtudtam, hogy a gyermekem nem tud szilárd életformaként a világra jönni. Nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy egy második generációs hibakusa vagyok.

A férfit – mivel a lakóhelye közel esett a hirosimai epicentrumhoz – rengetegszer faggatták az állásinterjúkon a hibakusákkal való kapcsolatáról. Sehová nem vették fel. Végül egy helyi postán kezdett el dolgozni, mert ott másképp kezelték a kérdést. 

Tíz évvel később biztosítási ügyintézői pozícióba került, a portré készítésének idején pedig a szervezet igazgatóhelyettese volt. A posta már a kezdetektől fogva támogatta a hibaku niseik egészségügyi ellátását, például az ingyenes orvosi vizsgálatokat.

A férfi visszatekintve úgy látja, hogy azért tudott kitűnni a munkájában, mert félt attól, hogy nincs hová mennie: második generációs hibakusaként egyedülálló perspektívája és értékrendje volt.

Mesélők, akik életben tartják a történeteket

Mivel az elsőgenerációs túlélők átlagéletkora 85 év, létfontosságú, hogy minden történetet, visszaemlékezést dokumentáljanak és életben tartsanak. Hirosima több mint tíz évvel ezelőtt indított egy programot, amelynek keretében a jelentkezők egy túlélő életén alapuló forgatókönyvet írnak, és megtanulják azt nyilvánosan előadni, mert elkötelezett hívei annak, hogy a világ ne felejtse el a tragédiát. 

Azok, akik befejezik a hivatalos mesélőprogramot, a Hirosimai Béke Emlékmúzeumban, helyi iskolákban és kormányzati rendezvényeken tarthatnak előadásokat.

Dan Shioka, a hirosimai Nemzetközi Békefejlesztési Osztály munkatársa szerint a hibakusák száma idővel drasztikusan csökkent. Bár eddig több mint 250 mesélőt képeztek ki, Shioka úgy véli, sürgősen tovább kell adni ezt az örökséget, mielőtt az emlékek elhalványulnának. A Japan Times szerint március végén a hivatalosan ismert túlélők összlétszáma 113 649 fő volt. 

Ők tényleg békét akarnak

Ahogy a DW emlékeztet, Hirosima és Nagaszaki nem sokkal a tragédia után megpróbált építeni valamit a romok helyére – és egyben elkezdett harcolni a békéért is. A túlélők az atomfegyverek leszereléséért könyörögnek, álláspontjukról pedig nyílt levélben tájékoztatták az idén Hirosimában találkozó G7-eket, akik többek között a témáról is tárgyaltak. 

A hálózat „azonnali intézkedéseket követelt a nukleáris arzenálok csökkentése és modernizációjuk befejezése érdekében”. Joe Biden és a világ többi vezetője koszorút helyezett el a hirosimai békeemlékműnél, az amerikai elnök azonban nem kért bocsánatot elődje, a Harry S. Truman által elrendelt bombázás miatt. 

Néhány nappal később a hibkusáknak csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy a találkozó zárónyilatkozatában a G7-ek kiálltak az elrettentő célú nukleáris fegyverek hadrendben tartása mellett.

Setsuko Thurlow, aki túlélte Hirosima 1945-ös amerikai bombázását, és életét a nukleáris leszerelésért való kampányolásnak szentelte, a találkozó eredményével kapcsolatban elmondta, hogy Japán izgatottan várta, hogy a G7-ek velük legyenek, és testközelből megismerhessék a tragédiájukat. Az emberek nagy várakozással tekintettek erre a lehetőségre, és mindenféle ajánlásokkal készültek a vezetőknek.

A kívánságaikat azonban nem hallgatták meg.

Számunkra, túlélők számára, akik nem kevesebbet akarunk, mint a teljes leszerelést, a nukleáris fegyverek teljes eltörlését, mindez egy totális katasztrófa volt. Amit érzünk, az pedig jóval több a csalódottságnál. 

Nyitókép: Sunao Tsuboi, hibakusa, egy 2005-ben, New Yorkban készült fotón. A férfi húszéves egyetemista volt, amikor lebombázták Hirosimát. Amikor a kép készült, még mindig szenvedett a sugárzás utóhatásaitól. Michael Brennan/Getty Images