A kamaszlány, aki túlélt egy három kilométeres zuhanást

Reméljük, hogy minden rendben lesz.

Ezt mondta 17 éves lányának Maria Koepcke, amikor repülőgépük alig fél órával a felszállás után viharba került a perui Amazonas felett, és erősen rázkódni kezdett. A poggyásztartóból bőröndök, csomagok, virágok és karácsonyi ajándékok repültek szanaszét a kabinban, majd az ablak mellett ülő Juliane látta, ahogy egy villám belecsap a gép szárnyába, ami leszakadt, a repülő pedig sivító hanggal zuhanni kezdett.  

Hihetetlenül hangos motorhangot hallottam, és az emberek sikoltozását. Aztán hirtelen minden nyugodt és elképesztően csendes lett.

– idézte fel a Vice magazinnak, illetve a CNN-nek.

A gép a villámcsapás miatt a darabjaira hullott, és Juliane Koepcke kiesett a repülőből, majd a háromüléses székébe szíjazva forogva-pörögve zuhanni kezdett három kilométer magasból az alatta elterülő esőerdő felé. A kamaszlány el-elvesztette az eszméletét, és amikor végül magához tért, már a földön volt. 

Karácsonyi csoda

A lány és édesanyja ötven évvel ezelőtt, 1971. december 24-én szállt fel a perui LANSA légitársaság légcsavaros gépére, hogy együtt töltsék az ünnepet Juliane apjával, aki egy biológiai kutatóállomáson dolgozott az amazonasi esőerdőben. Eredetileg pár nappal korábban indultak volna, de a főváros egyik középiskolájában tanuló lány megkérte az anyját, maradjanak még pár napot Limában, hogy részt tudjon venni iskolája táncmulatságán és az érettségi bizonyítvány ünnepélyes átadóján.

A gép indulása több órát késett, de ez megszokottnak számított Peruban, így nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Azt tudták, hogy a légitársaságnak rossz hírneve volt – két gépe is lezuhant már, az egyik 1966-ban, a másik pedig 1970-ben –, de Juliane elmondása szerint „olyan nagyon akartunk találkozni édesapámmal, hogy úgy gondoltuk, minden rendben lesz”.

A baleset ügyében indított nyomozás eredményei szerint a Lockheed L-188A Electra típusú gép jobb szárnya a villámcsapás miatt kigyulladt, majd leszakadt a gépről, csakúgy, mint a másik szárny egy része is, majd a zuhanó repülő a levegőben darabjaira hullott.

A fedélzeten lévő 86 utas és hat fős legénység közül Juliane-t leszámítva mindenki meghalt, a lánynak azonban még a perui dzsungelt is túl kellett élnie. Szerencséjére a környezet egyáltalán nem volt számára ismeretlen. A Limában született Juliane szülei elismert zoológusok voltak, és a német házaspár 1968-ban az akkor 14 éves lányukkal együtt a perui fővárosból beköltözött a perui Amazonasba, az általuk alapított kicsiny Panguana kutatóállomásra, ahol aztán évekig éltek.

Juliane két évig élt velük, amíg a perui oktatásügyi hatóságok nem kötelezték arra, hogy középiskolai tanulmányait Limában fejezze be. Így jól ismerte az esőerdőt, tudta, hogy mire kell odafigyelnie, és nem riadt meg az élettel teli dzsungel hangjaitól. Szülei azt is megtanították neki, hogy ha egyszer eltévedne az erdőben, akkor keressen egy patakot, mert a víz előbb utóbb egy nagyobb folyóhoz, és végül emberekhez fogja vezetni.

A kamaszlány így is tett. Szerencséjére el tudott indulni, a háromkilométeres zuhanás után ugyanis csak kisebb sérüléseket szenvedett, amit feltehetően annak köszönhetett, hogy az üléssorral együtt zuhant ki, ami valamennyire csökkentette a zuhanási sebességét, és megvédte a testét, amikor becsapódott a fák közé.  A lánynak a vállcsontja tört el, repedés volt a sípcsontján, az egyik szeme bevérzett és nem látott vele rendesen, agyrázkódást szenvedett, a testét vágások borították. Fájlalta a térdét is, de azt már csak a megmenekülése után, a kórházban tudta meg, hogy a keresztszalagja is elszakadt.

A lány végül talált egy patakot, amit elkezdet követni. Vízhez hozzájutott, de az étellel már gondjai voltak. Ott, ahol földet ért, talált egy csomag cukorkát, de azon kívül semmit sem tudott enni. Gyümölcsöket nem szedhetett, mert éppen esős időszak volt, tüzet sem tudott gyújtani, hogy gyökereket főzzön, halat sem tudott fogni, így éhezve vágott neki a meneküléséhez vezető útnak.

Egy ideig még hallotta a lezuhant gépet és az esetleges túlélőket kereső repülőgépeket és helikoptereket, de a sűrű lombkorona miatt semmi esélye nem volt arra, hogy észrevegyék, és pár nap elteltével a keresés hangjai is elhaltak. Juliane tudta, hogy feladták a kutatást.

Négy napja volt úton, amikor meghallotta a királykeselyűket. Jól ismerte a hatalmas dögevő madarak hangját, amiből rögtön tudta, hogy a közelben halott utastársainak teste hever, majd egy kanyar után meg is látta őket. Egy hármas ülésben ültek, fejjel a talajba fúródva. Csak a lábakat lehetett látni, az egyik egy nőé volt. A lány egy bottal piszkálta meg, hogy megtudja, az édesanyját találta-e meg, de a lábkörmeit látva megnyugodott, valaki más volt az.

Azonnal megkönnyebbültem, de aztán rögtön szégyellni kezdtem magam az érzés miatt.

A lány az ételhiánytól egyre jobban legyengülve folytatta útját, és bár az erejét tartogatva igyekezett a vízzel vitetni magát, de a kimerültségtől olykor már hallucinálni kezdett, és egyre nehezebben tudta rávenni magát, hogy tovább menjen. A tizedik nap végén először azt hitte, hogy újra csak káprázik a szeme, amikor a vízparton egy csónakot vett észre.

Csak akkor hittem el, hogy valódi, amikor odamentem és megérintettem.

A csónaktól egy kis ösvény vezetett az erődbe, azt követve egy kis kunyhóhoz jutott. Az éjszakát ott töltötte.

Másnap több férfi hangját hallottam kintről. Olyan volt, mintha angyalok hangját hallottam volna.

A férfiak először rémülten néztek rá, mintha csak egy szellem jelent volna meg előttük, de Juliane ekkor spanyolul közölte velük, hogy a lezuhant repülő utasa volt. Az erdei dolgozók megetették, ellátták sérüléseit, egyik nyílt sebéből benzinnel tucatnyi lárvát mostak ki, majd visszavitték a civilizációba.

Egy nappal később találkozott az apjával, majd segített a hatóságoknak megtalálni a gép roncsait és az áldozatokat. Anyja holttestét január 12-én azonosították. Juliane csak később tudta meg, hogy ő is túlélte a zuhanást, de olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy képtelen volt mozogni, és pár nappal később halt meg.

Amikor kiderült, hogy Juliane az egyetlen túlélő, a lány egycsapásra híres lett. A perui sajtó karácsonyi csodaként kezdte el emlegetni történetét, százszámra kapta a leveleket, a német Stern magazin azonnal interjút készített vele, és az amerikai Life magazinban is hosszú cikkben foglalkoztak megmenekülésével, 1974-ban pedig még egy olasz filmet is készítettek róla.

Nem viseltem jól, hogy hirtelen híres lettem

– mondta el Juliane Kopecke a Vice magazinnak adott interjújában, és később vissza is vonult a nyilvánosságtól. Visszatért Németországba, ahol szüleihez hasonlóan biológiát tanult, és zoológus lett. Amikor édesapja meghalt, ő vette át a szülei által alapított Panguana kutatóközpont irányítását, aminek környékét a perui kormány 2011-ben természetvédelmi területté nyilvánított. A területet „édenkertként” tartják számon az ott található biológiai sokszínűség miatt, ahol a kutatók egymás után fedeztek fel új fajokat.

Koepcke végül 1998-ban vállalta, hogy újra a nyilvánosság elé álljon, amikor a híres német filmrendező, Werner Herzog jelentkezett nála, hogy dokumentumfilmet forgatna a túléléséről. A rendezőnek személyes oka volt erre. 1971. december 24-én egy forgatásra készülve ő is ugyanarra szerencsétlenül járt gépre akart felszállni, de végül meghiúsult a terve.

Juliane úgy élte meg a forgatást, mintha csak terápián vett volna részt. A baleset idején még nem volt megszokott, hogy a túlélőknek pszichológusok segítenek feldolgozni a tragédiát. A Vice magazinnak elmondta, hogy évekig gyötörték rémálmok, és örökre kísérteni fogja a gondolat, hogy miért éppen ő volt az egyetlen túlélő.

Nyitókép: Juliane Koepcke a túléléséről szóló, "Julianes Sturz in den Dschungel" című dokumentumfilmben.