Látványos kudarc lett az arab tavasz, de van még remény

Az alig 50 ezres tunéziai Szidi Bú Zid sosem szerepelt kitüntetett helyen az útikönyvekben. Mégis, 11 évvel ezelőtt az egész világot megváltoztató események kezdődtek ott.

2010. december 17-e a 26 éves Mohamed Bouazizinek ugyanúgy indult, mint az összes többi nap. Hajnalban a nagybanin kezdett, hogy aztán a megvásárolt zöldségeket és gyümölcsöket eladja a helyi piacon. És ahogyan szinte mindig, ezúttal is rendőrök jelentek meg nála. Kenőpénzt követeltek, de mivel Bouazizi nem volt hajlandó lefizetni őket, elkobozták az áruját, a megélhetését. Ilyen is előfordult már korábban, de azon a bizonyos decemberi napon Bouazizinél betelt a pohár. A térség kormányzójához ment a panaszával, de az nem volt hajlandó fogadni. Ezért a fiatal árus kétségbeesésében vett egy kanna benzint, leöntötte magát vele, majd lángra lobbantotta. Két héttel később halt bele a sérüléseibe. Tettével olyan eseménysorozatot indított el, ami átírta az arab világ történelmét.

A Bouazizivel történtek miatt a helyiek azonnal tüntetni kezdtek. A tiltakozásból pár nap alatt a kilátástalanság, a korrupció, az elnyomás és a gazdasági nehézségek miatti országos, kormányellenes megmozdulások lettek. Az elnök végül, 10 nappal Bouazizi halála után elmenekült, győzött az úgynevezett „jázminos forradalom”.

A sikeres tiltakozást látva több országban is követték a tunéziai tüntetők példáját. Megbukott mások mellett az egyiptomi elnök.

És a 20111 végén a Líbiát akkor már 32 éve uraló Moammer Kadhafi is. Jemenben és Szíriában viszont véres polgárháború kezdődött.

Ez volt a később arab tavasznak elnevezett eseménysor, amitől akkor sokan az észak-afrikai és a közel-keleti muszlim országok demokratizálódását várták. A mérleg, így 11 év távlatából, finoman szólva is felemás.

Felfüggesztett parlament az arab tavasz mintaállamában

Sokáig úgy tűnt, hogy Tunéziában bejött az arab tavasz. Az Economist című brit lap Demokrácia Indexe (EDI) alapján 90 helyet javítottak 2010-hez képest. A legfrissebb, 2020-as lista szerint az 54. helyen állnak, ez alapján Magyarországot is előzték. Az idei szereplésük valószínűleg ennél rosszabb lesz, tekintve, hogy az elnök júliusban magához ragadta a hatalmat, menesztette a kormányt, és felfüggesztette a parlament működését. Igaz, megígérte, hogy mihamarabb választásokat ír ki. Ez azóta is várat magára.

Tunézián kívül két másik észak-afrikai országban értek el számottevő javulást, Algériában és Marokkóban. Bár mindkét helyen voltak tüntetések 11 évvel ezelőtt, de ez sehol sem vezetett a kormány bukásához. Marokkó 2010-hez képest 20, Algéria 10 helyet javított. Igaz, egyik ország sem számít szabad demokráciának az Economist listája szerint.

Összeomlás a Közel-Keleten

A sikerek tehát meglehetősen mérsékeltek, kudarcokból viszont jutott bőven. A leglátványosabb összeomlást Jemenben és Szíriában lehetett látni. Az utóbbi csúszott vissza a legjobban az Economist Demokrácia Indexe alapján, jelenleg csak Észak-Koreában, Kongóban és a Közép-Afrikai Köztársaságban élnek nagyobb elnyomásban az emberek. Szíria ugyan már az arab tavasz előtt is diktatúrának számított, de 11 év alatt sikerült még ezen is szorítani egyet.

Közben az ország előbb darabjaira hullott, majd a nagy részét megszállta az Iszlám Állam. A terrorszervezetet ugyan nagyhatalmi segítséggel sikerült legyőzni, a kormányerők még mindig csak az ország kétharmadát uralják. A maradékon iszlamista szélsőségesek, kurdok, valamint a törökök, a szaúdiak, az irániak, az oroszok és az amerikaiak által támogatott kisebb helyi milíciák osztoznak. Ezek olykor egészen változatos szövetségeket kötnek egymással, ami miatt a konfliktus rendezésére egyelőre esély sincs.

A jemeni helyzet még ennél is kétségbeejtőbb. Az országot vaskézzel irányító elnök a tüntetések hatására 2012 februárjában lemondott, utódja az elnökhelyettes lett. Egyszerű dolga neki sem volt, északon a húszi lázadók, délen pedig az iszlamisták ellen folytatott küzdelmet. Az események akkor csaptak át véres polgárháborúba, amikor a megbuktatott elnöknek, a húszi lázadóknak, és az őket támogató Iránnak köszönhetően sikerült elűznie az országot irányító alelnökét, akit a nemzetközi közösség egyébként azóta is Jemen törvényes vezetőjeként ismer el. A polgárháborúba az elűzött kormányt támogató szaúdiak is bekapcsolódtak. Ennek leginkább a lakosság látta kárát. Milliók éheznek az országban, ahol a közigazgatás lényegében összeomlott, és már a koronavírus előtt különböző járványok tizedelték az embereket.

Vissza a startmezőre

A demokrácia állapotát tekintve az elmúlt 11 évben szinte semmit sem változott a helyzet Egyiptomban és Líbiában. Az előbbiben az arab tavasz idején kirobbant tiltakozásokban sikerült megbuktatni Hoszni Mubarak elnököt. Az ezután kiírt a választásokon győztes új kormány egy évig sem volt hatalmon. 2013-ban egy katonai puccs során ismét a hadsereg vette át az irányítást, és lényegében azóta is ők kormányozzák az országot.

Líbia, Jemennel holtversenyben, hátulról a 10. helyen végzett az Economist demokrácia-rangsorában. Hasonlóan rossz volt a helyzet az arab tavasz idején megbuktatott diktátor, Moammer Kadhafi rendőrállamában is. Most ehhez képest annyi változott, hogy az állami erőszakszervezetek helyett hadurak sanyargatják a lényegében megszűnt ország lakosságát.

Jólét helyett elszegényedés

Pedig Líbia bő tíz éve még Afrika egyik legfejlettebb országa volt. Az egy főre jutó GDP tekintetében a közép-európai országokkal volt egy szinten. Az ország hatalmas kőolajkészleteinek köszönhetően ingyenes volt az egészségügy, valamint a felsőoktatás, és kiterjedt szociális háló védte az embereket. Cserébe Kadhafi titkosrendőrsége brutálisan elhallgattatta az elégedetlenkedő hangokat. Az egy főre jutó GDP mostanra a harmadára esett vissza.

A gazdaság még a demokratikus átmenetben élen járó Tunéziában sem robbantotta be a rakétákat. Az egy főre jutó GDP például itt is csökkent 2010 óta, vagyis a szabadsággal együtt nem jött el a hőn áhított anyagi jólét.

Ez alapján tehát úgy tűnik, az arab tavasz nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt. Az egykor jobb módúnak számító országok összeomlásával tömegek hagyták el az otthonaikat, példátlan migrációs hullámot indítva el ezáltal.

A tudósok egy része azonban optimista. Szerintük voltak mélyreható változások, csak éppen ezek kevésbé voltak látványosak. Az autoriter kormányokban érezhető némi reformhangulat, ennek kulcsa a modernizáció és az átlátható döntéshozatal, valamint az alacsonyabb szinteken lévő politikai vezetők elszámoltathatósága.

Nyitókép: Tüntetők Tunézia fővárosában, Tuniszban, 2012. január 13-én – Fotó: Christophe Ena / AP