„Nem fogadtam el, hogy én ott meg fogok halni” – a halál torkából jött vissza az ország második számú űrhajósának fia, Magyari Gábor

Magyari Béla űrhajóst egy ország imeri, örökségét fia, Magyari Gábor vitte tovább: sok egyéb titulus mellett a Magyar Asztronautikai Társaság elnökségi tagja, a Magyar Űrhajós Program repülésüzemi és képzési vezetője és a brit királyi aerodinamikai szövetség tagja. 

Édesapámat nem lehet túlszárnyalni, ettől én nagyon távol vagyok, csak teszem a dolgomat 

– mondta a Fókusznak. 

Azt mesélte, gyerekkorában rengeteget beszélgettek az űrhajózásról. Csillagokat figyeltek távcsővel, átvonuló műholdakat keresgéltek az égen. Három testvére van, mindannyian külföldön élnek, és évente egyszer augusztusban, az édesapjuk születésnapja körül mindig találkoznak.

Mi mindig úgy tekintettünk magunkra, hogy átlagemberek vagyunk, de sok olyan szituáció volt, amikor nem tudtunk átlagemberek lenni

– mesélt arról, hogy milyen volt Magyari Béla fiaként felnőni. 

„Nem úgy élt, mint egy híres ember, mi se úgy éltünk, hogy egy híres ember gyerekei vagyunk, csak ez mindig ott volt” – tette hozzá. Sokszor szándékosan eltitkolták, ki az édesapjuk, hogy ne keveredjenek kellemetlen helyzetekbe. Feleségének, Csillának is csak annyit mondott, hogy az apukája vadászpilóta, csak utólag árulta el, hogy kicsoda is valójában. 

Magyari Gábor a tudományos megbízatások mellett oktatja is a repülést Tökölön, és annak ellenére tért vissza a felhők közé, hogy hét évvel ezelőtt lezuhant. Azt mondja, számára a repülés hivatástudat, küldetés, ez az, amihez ért. 

„Ki kell zárni mindent, ami itt van a földön, hátra kell hagyni a problémákat, venni egy nagy levegőt, és csak és kizárólag a feladatra fókuszálni. (…) 

Igyekszünk a lehető legtöbbet tanulni a balesetekből, és emlékezni azokra, akik elvesztették az életüket ebben az iparágban, hogy ne legyen hiábavaló a haláluk. A repülésben azt szoktuk mondani, hogy minden szabályt vérrel írnak

– fogalmazott.

Hét éve majdnem meghalt

Saját, hét évvel ezelőtti balesetéből is nagyon sokat tanult, a tragédia, melyben pilótatársát elvesztette, minden felszállás előtt eszébe jut. Nyilvánvalóan jár kockázatokkal az űrhajózás, folytatta, de bízni kell a technikában, mert fent a magasban van olyan pontja a repülésnek, amibe már nem tudnak beleszólni. 

„Mi tulajdonképpen ott ülünk, és reménykedünk abban, hogy a technológia működni fog” – magyarázta. 

A hét évvel ezelőtti balesetét az okozta, hogy a hirtelen megváltozott időjárási körülmények miatt lombkoronának ütköztek. 

Az egész másodpercek alatt történt

– idézte fel. 

Gábor nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Lejött a fejéről a bőr, a sebhely ma is látszik rajta, bal lábán nyílt törés volt, jobb lába sem mozgott, a medencéje, válla eltört. Sok vért vesztett, de nem esett pánikba, órákig várta, hogy valaki megtalálja. 

Olyan élni akarás volt bennem, hogy nem fogadtam el, hogy én ott meg fogok halni

– mondta, majd hozzátette: „Próbáltam magam ébren tartani, és próbáltam egy kicsit felkészülni arra mentálisan, hogy én innen nem tudok megmozdulni, és lehet, hogy az éjszakát ott kell töltenem.”

Mentés közben magánál volt, kommunikált, és társa, George felől érdeklődött. Azt mondták neki, hogy először őt kihúzzák a roncsokból, és utána megnézik, hogy a másik pilóta, hogy van. 

Nem is megkönnyebbülés, hanem kimerülés uralkodott el rajtam, amikor beraktak a mentőhelikopterbe, és akkor szakadt rám minden: engem elvisznek, George meg ott van…, na akkor elájultam

– emlékezett vissza. 

Bár Gábor már akkor is oktatópilóta volt, aznap utasként repült. Felmerült az ő felelőssége is, de valójában a rossz idő időjárás volt az ok, és hogy erről őket nem tájékoztatták. George nem élte túl a balesetet. 

Évekig tartott a felépülése

„Amíg lesz repülés, addig lesznek nehéz időjárási körülmények, és nehéz időjárási körülményekben a pilóták döntéseket fognak hozni” – látja utólag. 

Súlyos sérülései miatt hosszú hónapokat töltött kórházban, évekig tartott a felépülése. Másfél évig nem tudott egyedül járni, járókeretre, botra volt szüksége, emberfeletti dolognak írja le, hogy bár segítséggel, de járni tudott. 

Édesapja, aki 2018-ban elhunyt, sokat segített neki a felépülésben, illetve feldolgozni azt, hogy a baleset miatt lecsúszott a kereskedelmi pilóta képzéséről, ahová másnap indult volna.

Gábor dolgozószobája tele van ereklyékkel, űrhajósoktól kapott ajándékokkal, mindenféle dedikált emlékekkel – ezek a tárgyak emlékeztetik, hogy a repülésben ők vállalják a kockázatot, de a család viseli a következményeket, mondta. 

Édesapja örült Farkas Bertalan sikerének

Gábor akkor még nem élt, amikor édesapját a Moszkva melletti Csillagvárosban két éven keresztül képezték. Ugyanazt az űrhajós felkészítést kapta, mint Farkas Bertalan, aki végül 1980. május 26-án eljutott az űrbe. Mivel csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ki megy, Magyari Béláról is nyomtak plakátot, mint első számú űrhajósról. 

Végül Magyari Béla az ország második számú asztronautája lett.

Gábor szerény, szeretetteljes emberként emlékszik az apjára. „Sportteljesítményként tekintett az űrhajózásra, és nagyon büszke volt Farkas Bertalanra, hogy ő elhozta az aranyérmet, hogy ő volt az első magyar űrhajós, és ő ennek részese lehetett” – mondta. 

Újrakezdte a repülést, de a baleset emléke végigkíséri az életét

Felesége, Csilla azt mesélte, hogy „még egyszer nem csap ugyanoda a ménkű”, de ha eljön a pont, amikor már meg kell állni, akkor visszafogja a férjét, hogy többet ne kockáztasson, mert van egy kislányuk, akit egy nap oltárhoz kell kísérni. 

A házat úgy alakították ki, hogy egyszinten legyen minden szoba, ha esetleg egy újabb műtét miatt Gábor ismét kerekesszékbe kényszerülne. A kislánya például már most tudja, hogy az apukája nem tud utána futni.

A hosszú rehabilitáció után egy barátja beszélte rá, hogy mivel imád repülni, semmiképp se hagyja abba. Még csak mankóval tudott közlekedni, amikor ismét felszállt. Bár eleinte tartott tőle, nem bánta meg, hogy újrakezdte – a reptér az ő közege.

A balesetet, amiben meghalt a társa, sosem dolgozta fel, szerinte nem is lehet. 

Nincs megkönnyebbülés, ez életem végéig folyamatosan tartani fog, mert egyikünk ottmaradt.

Édesapjára pedig minden repüléskor gondol, régen mindig felhívta, hogy beszámoljon arról, hogy mit élt át a felhők között, és nehéz, hogy ma már nem mesélheti el neki az élményeit – foglalta össze a Fókusznak Magyari Gábor.