„A testem cigány, az agyam fehér” – roma gyerekek, akiket örökbe fogadtak, és a szülők, akik adoptálták őket

Szülőnek lenni a világ egyik legcsodálatosabb dolga. Úgy is, ha vér szerinti, és úgy is, ha örökbefogadó szülőről beszélünk. Ábrahám Gabriella és Mező Péter ez utóbbi kategóriába tartozik.

Az édesanyám nem volt boldog a hírtől. Gyerekként úgy nőttem fel, hogy nagyon sokszor hallottam azt, hogy nem szabad örökbefogadni. Nagyon veszélyes, sok baj lehet vele

 – mesélte Gabriella a Fókusznak, aki párjával sokáig harcolt azért, hogy vér szerinti gyerekük lehessen, ám ez nem jött össze.

„Sejtettem, hogy minimum orvosi segítségre is szükség lesz. Lombikoztunk párat, de már a második után és a harmadik küszöbén elkezdtünk beszélgetni arról, hogy melyikünk mit szól az örökbefogadáshoz. A beszélgetésekből kiderült: mind a ketten úgy érezzük, hogy tetszik.”

Az örökbefogadás gondolata sok családtagból ellenérzést váltott ki: nemcsak Gabi édesanyja, de Péter első házasságából született lánya sem örült a hírnek. Az örökbefogadás előtt még Péter is elbizonytalanodott, mint Gabriella felidézte:

Gyorsan kiderült, hogy én származásban elfogadó vagyok, de Péter érez ettől egy kis félelmet.

 A legtöbb pár elbizonytalanodik az örökbefogadás előtt, éppen ezért a folyamat előkészítése egy tanfolyammal kezdődik, ahol pszichológus segítségét vehetik igénybe a párok.

Falakat kell lerombolni

„A tanfolyamon megtanultuk, hogy ha a párból az egyik úgy érzi, hogy nem biztos az örökbefogadásban, akkor nem szabad erőltetni, mivel a párkapcsolat is rámehet. Mindkettőnknek, mindig, mindenben egyet kell érteni az örökbefogadást illetően” – mondta Gabriella.

Sok gyerek ragad a rendszerben amiatt, hogy nem fogadják el őket a gyerekre várakozók. Az emberek többsége ugyanis fél az ismeretlentől és attól, hogy mit szól a család, mit szólnak a szomszédok a roma babához.

„Nyilván az ember mindig attól tart egy kicsit, amit nem ismer. Bennem egy gondolat volt, hogy mi van, ha tanulási vagy viselkedési problémái adódnak, akkor hogyan ne gondoljak arra, hogy ez azért van, mert… Valójában ez volt a magja az egésznek” – beszélt őszintén Mező Péter az örökbefogadással kapcsolatos aggályairól. A ma már kétgyerekes családapában végül egy sorstárs oszlatta el a negatív gondolatokat.  

„Fontos kiemelnem, hogy nekem sosem a cigánysággal volt vagy lesz bajom, hiszen mi is mindenféle nemzetiségű család vagyunk. Az én vér szerinti családom, mindenféle országban érkezett, mindenféle színű és formájú emberekből áll. Egyszerűen a bennem élő félelem volt az, ami miatt aggódtam, hogy később baj lehet. De hát ez teljesen alaptalan volt.”

Péter a tanfolyamon megtanulta az érzéseit kezelni, és rájött, hogy a félelmének semmi alapja nincs. És amint megpillantotta a kisfiút, az utolsó kétségei is eloszlottak.

Már amikor az üvegfalon keresztül megláttuk Gabival, akkor mondtuk, hogy itt a kisfiunk.

A Mező-Ábrahám házaspár egy évig várt a kisfiúk érkezésére. Az édesanya nyílt örökbefogadással választotta őket – az első hat hét nagyon nehéz volt, ugyanis a születéstől számolva ennyi ideig van joga mindkét félnek meggondolnia magát.

„Nagyon furcsa érzés, hogy az embernek ilyen standby (készenléti) üzemmódban van a szíve. Ott van a baba, az illata, az érintése. Etetjük, éjszaka felkelünk hozzá, reagál ránk. Azt nem lehet mondani, hogy na majd akkor hat hét múlva elkezdem szeretni, és majd hat hét múlva elkezdem érezni, hogy ő az én gyermekem. Ez azonnal van. El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet hat héten belül kapni egy telefont, hogy akkor vissza az egész” – beszélt az apa az örökbefogadás legkeményebb időszakáról, amin szerencsésen túljutottak.

A kisfiút végül a nagymama és a gyerekek is örömmel fogadták, és imádják azóta is. Édesapja így jellemzi: csodabogár, eredeti figura, akinek rendkívül jó humora van, és nagyon okos.

„Tényleg nagyon mókás, hogy bár nem a vér szerinti gyermekünk, de ha kimegyünk az utcára, akkor csak azt kapjuk meg, hogy »na, hát pont a te szemedet örökölte«, ez nagyon ez vicces” – mondta Gabriella, aki úgy tervezi, nem fogja eltitkolni a kisfiú elől, ki a vér szerinti édesanyja.

Az mutatja, hogy jól csináltuk a dolgunkat, ha később azt kéri tőlünk, mutassuk be vér szerinti szüleinek.

„Mindegy, hogy milyen, csak gyerek jöjjön!”

Gubcsi Juditnak és párjának nem született gyermeke, ezért döntöttek az örökbefogadás mellett. „Mi úgy álltunk neki, hogy mindegy, hogy milyen, csak gyerek jöjjön. Így számomra biztosabb lett, hogy anyává tudok válni, mert nekem az egy garancia volt, hogy egyszer csak biztos, hogy jön. Sokkal inkább, mint az orvosi kezeléseknél.”

Nem volt származási kikötésük, mert pozitív példaként állt előttük egy ismerősük, aki roma gyerekeket fogadott örökbe. A nyitottság pedig egy új világ felé mutatott utat.

Amikor először mondtam a kisbabámnak, hogy »De jó, hogy örökbe fogadtalak«, majdnem sírtam az örömtől.

 – Gubcsi Judit úgy tudja, több mint húszezer gyerek van állami gondozásban. és kb. négyszázan vannak azok, akik három év alatt vannak, és örökbe adhatók.

Az örökbefogadásról ma már nagyon sok mesekönyv szól, illetve a felkészítő tanfolyamon is szó esik arról, hogy kell ezt óvodás korban megbeszélni. A származással kapcsolatban azonban kevesebb kapaszkodót kapnak az örökbefogadók. 

Éppen ezért hozta létre Judit a Romadopt Klub nevű szülői közösséget. Szerinte az örökbefogadott gyermek cigány származásának kezelése egyfajta önismereti út.

„Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez lesz az én utam, nem volt megtervezve. Szerettem volna minél többet megtudni a gyerekek származási hátteréről. megértettem, hogy a romák nem egységesek, megtudtam, hány népcsoportjuk van, a történelmüket próbáltam megérteni, a szokásaikat, a társadalmi szereplőknek a történelmi hátterét, társadalmi helyzetüket.”

Kiderült, hogy kérdéseivel nincs egyedül, ezért megalapította a klubot. Közel negyven eseményt szervezett eddig, ahol a jelenlévők megoszthatták egymással tapasztalataikat. Ezekből született egy könyv is, amely azoknak szól leginkább, akik bizonytalanok az örökbefogadásban, nem tudják eldönteni, hogyan viszonyuljanak a származási kérdéshez.

Az egyik örökbefogadott srác meg is fogalmazta, hogy »a testem cigány, az agyam fehér«. Ők a kettő közt vannak, így a társadalom megítéli, bedobozolja őket, de belülről teljesen mást élnek meg.

„Attól féltem, hogy eldobnak újra és újra” – 

Váczi Jezsó Péter a Regélő Fehér Táltos Dobcsapat egyik fellépője. Kilenc éve ismerkedett meg velük, amikor önkéntesnek állt a csoportot létrehozó egyesületnél. Éppen akkor, amikor a származását kezdte el kutatni.

A ritmus, az ütem annyira dobog bennem, hogy azt éreztem, a produkcióhoz is is szeretnék valamit hozzá adni.

Péter Budapesten, a VII. kerületben nőtt fel, és mindene megvolt. Tudta, hogy cigány családból származik, és kiskorában örökbe fogadták, de a témáról senki sem beszélt otthon. Az ebből eredő bizonytalanság később félelemmé érett benne, hogy soha nem lesz elég jó.

„Egy-két évet ámokfutottam az önsajnálatban, a felháborodásban. Sosem tudtam arról beszélni senkivel, hogy mit jelent örökbefogadottnak lenni, mit jelent azt megélni, hogy nem tudod, hogy milyen genetikád van. Attól féltem, hogy eldobnak újra és újra.”

A vér szerinti szüleiről tudta, hogy börtönviseltek voltak. Attól félt, hogy ez az ő életére is kihat, rosszfiú lesz. Nem tudta, mit hordoz a génjeiben.

„Az ember elképzeli a leggazdagabb királyt és királynét, akinek ő az örököse, ezen is átmentem. Aztán elképzeli a legeslegszegényebb, a legrosszabb csövest az utcán, hogy biztosan annak vagyok a gyereke. Az Aladdin a kedvencem, mert az is egy ilyen ki tudja, honnan jött, de belőle herceg lesz.”

Péterre végül az édesnővére talált rá egy hirdetés segítségével.

Amikor a valóság szembejött, akkor egy dologban voltam biztos, hogy oda szeretnék menni, és meg szeretném ismerni az az energiát, amik ők.

Ez volt az az időszak, amikor a cigánytelepen a származásával ismerkedett, és ezzel egy időben a magyar hagyományokat kereste az egyesületben.

A személyiségemen sokat épített, hogy szembe nézhettem vér szerinti anyámmal, vér szerinti apámmal, meghallgathattam minden oldal történetét.

Péter hét évig tartotta a kapcsolatot vér szerinti szüleivel, végül a nővére halála után eltávolodtak egymástól. Örökbefogadó szülei féltették, de látták, hogy a találkozás segített neki az elengedésben és a megbocsájtásban.

32 évem meglepett, hogy ily sok érzésem hogy lehet. Hol felemel, hol eltemet, s volt, hogy a semmibe elveszett.

A férfi verseket ír, közben vállalkozó lett, kávéval foglalkozik, oktat, rendezvényeket szervez. Valószínűleg másként alakult volna a sorsa, ha nem fogadják örökbe.

„Csecsemőkoromban sajnos a szüleim túl fiatalok voltak az adott szituációhoz, helytelen döntést hoztak, és ennek olyan következményei lettek, ami egy csecsemőnek messze nem ideális. Nem hibáztatok senkit, csak azt mondom, hogy ebből nagy szerencse volt örökbefogadottá válni és lehetőséghez jutni.”

Péter most azon gondolkozik, hogy neki is örökbe kellene fogadnia egy gyermeket. Már csak azért is, hogy bebizonyíthassa, amire rájött az évek során: nem a vérvonal számít, hanem az együtt töltött idő és figyelem.

Hozzászólna?