„Remélem, egy hónap múlva hazamehetünk” – egy vonaton utaztunk Záhonyból a háború elől menekülőkkel

Naponta négyszer, több száz emberrel érkezik meg a szerelvény az ukrán határról a fővárosi pályaudvarokra. Többségben nők, édesanyák, gyermekek és csecsemők, akik fáradtak, de reményekkel várják a célállomást. Sokan egyetlen bőrönddel vagy hátizsákkal utaznak, amibe a legfontosabbakat csomagolták be eddigi életükből.

A vonaton a háborúban folyamatos támadás alatt álló városokból menekülők ülnek, akik legtöbb esetben hosszú napokat vártak bunkerekben arra, hogy el tudjanak jönni. 

Többen az életüket kockáztatták a kijutásért. A menekülők három héttel ezelőtt még teljesen normális életet éltek otthon. Aztán jött a háború és sokan a föld alatt húzták meg magukat, metróaluljáró volt az otthonuk.

„A szülővárosomból, Harkivból menekültem el. Mi már február 24-én eljöttünk. Azért jöttünk el az első napon, mert folyamatosan érkeztek a hírek a háborúról. Amikor az első robbanást meghallottam, elindultunk. Vettünk egy vonatjegyet. Csak olyan dolgokat hoztunk el, amit a férjem elbír a hátán. Két hetet töltöttünk a Kárpátokban. Azt reméljük, visszamehetünk Harkivba. Most Ausztriába megyünk inkább a barátainkhoz, remélem azért, egy hónap múlva hazamehetünk” – mondta a Fókusz riporterének az egyik menekülő.

Az asszony azt is megosztotta, volt, aki a Kárpátokban azt kérdezte tőlük, hogy miért menekülnek – miért nem állnak ki a hazájuk mellett, miért nem harcolnak és védelmezik azt? Sok barátjuk egyébként úgy döntött, marad.

„Ők döntöttek úgy, hogy nem hagyják el Harkivot. (…) Például a barátaim népdalénekesek, ők is ott maradtak, egy nagyon öreg házban élnek. Cicáik és kutyáik is vannak. Írtam nekik, hogy jöjjenek el. De azt a választ kaptam tőlük, hogy az az ő házuk, az ő energiáik vannak ott, nem jönnek el, maradnak” – mesélte.

Gál Petra egy egyetemista fiúval is beszélgetett, aki Szumiból menekült el. Ő arról számolt be, hogy a határmenti várost sokáig nem lehetett elhagyni, mert a kifelé vezető út mindenhol le volt zárva.

A hosszú, több mint négyórás vonatút megrázó élettörténeteket visz Budapestre, ahol a végállomáson, ebben az esetben a Keleti pályaudvaron beleolvadnak a már ott tartózkodó tömegbe. Segítséget kérnek, és kapnak is.