Tömegek az edzőtermekben, de ez még mindig tabu: járványszerűen terjed a férfi testképzavar

Emlékeznek arra az időre, amikor a férfi akcióhősök nagy része még úgy nézett ki, mint egy normális ember? Cary Grantnek nem kellettek óriási izmok ahhoz, hogy lefussa a repülőgépet az Észak-Északnyugatban, ahogy Gene Hackman is keskeny vállain vitte el A francia kapcsolatot. Russel Crowe még 2000-ben is azt tanúsította, hogy végig lehet tolni egy római kori háborút és egy teljes gladiátori karriert átlagos testalkattal.

Ez azonban sokat változott, főleg az utóbbi években: igaz, a múltban is akadtak olyan túlgyúrt akcióhősök, mint Sylvester Stallone a Rambo folytatásaiban, vagy Arnold Schwarzenegger. De ma már mintha elvárás lenne az, hogy a nagyobb hollywoodi filmek főszereplői izompacsirták legyenek: gondoljunk csak olyan szupersztárokra, mint a Thort játszó Chris Hemsworth, a gigantikus Batmanként tomboló Christian Bale és Ben Affleck, vagy épp a Trónok harca izomkolosszusa, Jason Momoa.

A Die Hardban Bruce Willis még gizdán kúszott végig a szellőzőrendszerben, ahová Dwayne Johnson be se férne az izmaival.

A közelmúltban számos elemzés született arról, hogy az ideálisnak tartott férfitest komoly változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben – ezt a filmes testképek mellett a divatvilág hirdetései is ábrázolják. A tízes évek második felétől pedig egyre több figyelmeztető jel utal arra, hogy ennek a jelenségnek komoly negatív hatásai vannak. Az Independent szerint ma már komoly népbetegség a férfi testképzavar, ami nemcsak az átlagos vagy mackósabb testalkatú pasiknál, hanem a gyúrósoknál is komoly mentális és fizikai egészségügyi problémákhoz vezethet.

Így szoronganak a sztárok

Természetesen az irreális testi elvárások a nőket is komolyan érintik, de most maradnánk a pasiknál, hiszen akármennyire tabutémának tűnhet néha, ők is gyakran ki vannak téve tesztszégyenítésnek, és ezáltal körükben is tempósan terjed a diszmorfiás zavar, vagyis az az állapot, amikor torz testképet őriznek saját magukról. 

A testszégyenítés még Jason Momoát is utolérte, amikor 2019-ben egy vakációja során lefotózta a paparazzi: kiderült, hogy amikor nem a kamerák előtt van a sztár, nem mindig tartja meg feszes izmait és kockás hasát. Habár többen gúnyolták emiatt, ez így egészséges.

Az izmos filmsztárok ugyanis a forgatások során csak pár hétig képesek fenntartani azt az állapotot, amit a kész filmben látunk: ehhez nemcsak az járul hozzá, hogy ebben az időszakban embertelenül keményen edzenek, hanem szigorúan diétáznak is, és még azt is mérnöki pontossággal figyelik, hogy mennyi vizet fogyasztanak.

Ezt a rutint pedig ilyen rövid időszakra sem túl egészséges fenntartani, nemhogy a mindennapokban.

A vásznon látott, tökéletesen kimunkált testek mögött sokszor komoly egészségügyi problémák állnak: Momoát például 2019-ben műtötték sérvvel, amit a túl kemény edzés okozott. Amikor pedig Zac Efron gyúrta ki magát a 2017-es Baywatchra, arról panaszkodott, hogy a folyamat mély depressziót és álmatlanságot váltott ki nála. A hosszú ideje konzisztensen izmos Channing Tatum is arról beszélt, hogy a Magic Mike című filmhez gyakorlatilag éheztetnie kellett magát, és az egész felkészülés roppant egészségtelen volt számára. Chris Hemsworth folyamatosan fáradt volt a forgatásokon, és sajgott a feje. Még a Legolast alakító Orlando Bloom is arról beszélt, hogy intenzív edzés közben majdnem meghalt.

A filmsztároknak ráadásul nehezebb dolguk van, mint azoknak a testépítőknek, akiknél kevésbé számít a külső megjelenés, mint az, hogy mennyit tudnak kinyomni. Így lehet, hogy miközben teljesen természetes, hogy egy erőember egy verseny után másfél kiló fánkkal ünnepel, addig a sztárok edzői idegösszeomlást kapnak, ha a híresség extra ketchupot rak a sült csirkéje mellé.

Clem Bastow, a Sydney Morning Herald szerzője azt írta erről: „Csábító lehet örömködni ezen a fejleményen. Hurrá, a férfi sztárok végre átélik azt a poklot, amit női társaik már sok éve ismernek!” Azonban hozzáteszi, hogy a valóságban nem így működik a dolog: 

a feminizmusnak nem az a leckéje, hogy a nőkre kényszerített komplikált elvárásokat rákényszerítsük a férfiakra is, hanem hogy megvizsgáljuk, miért kényszerítettük őket egyáltalán a nőkre.

Így szorong az átlagférfi

A kulisszák mögé nehezebb belátni, mint hagyni, hogy elbűvöljenek minket a vásznon feszítő testek – legyünk akár férfiak, akár nők. Ez pedig a pszichénkre is kihat. A férfiak körében ma már akkora a probléma, hogy egy tanulmány szerint 54 százalékuk mutatja valamilyen jelét a testdiszmorfiás zavarnak (BDD), míg a nők 49 százaléka mutat tüneteket. Az Independent szerint a férfiaknál azért is lehet rosszabb a helyzet,

mert ők egyszerűen nem szeretnek beszélni az ilyen dolgokról.

Sam Thomas aktivista arról beszélt a lapnak, hogy sokan nem is veszik észre, hogy a testképük miatti szorongás átfordult egy konkrét egészségügyi rendellenességbe. Ő maga is sokat küzdött ezzel fiatalabb korában: a kiskorában elszenvedett homofób zaklatásra reagált úgy, hogy folyamatosan teste miatt aggódott. Később kondizni kezdett, és különböző diétákat is kipróbált, ám rájött, hogy „csak egyik egészségtelen megküzdési mechanizmust cserélem a másikra”.

Úgy véli, hogy a férfiaknál azért is nehezebb nevén nevezni a problémát, mert ha azt látjuk, hogy egy pasi rendszeresen, megszállottan jár konditerembe, inkább hajlamosak vagyunk bátorítani és dicsérni emiatt ahelyett, hogy figyelmeztető jelnek vennénk a túlzott igyekezetét. Úgy látja: míg a nőkre a történelem folyamán egyféle testképet – a vékonyságot – erőltettek rá, a férfiaknál ma bonyolultabb a helyzet. Nekik ugyanis egyszerre sulykolják, hogy férjenek bele a karcsúsított ruhadarabokba, és hogy legyenek izmosak.

A férfiak számára ott van ez az »alfahímes« kinézet a nagy izmokkal, a másik oldalon viszont ez a vékony, de kigyúrt kinézet – köztük pedig nagyjából semmi. Ez olyan, mintha egyszerre kéne jobbra és balra sétálniuk. Azt gondolom, hogy a legtöbb férfi nem tudja, hogy melyiket akarja

– mondta Thomas.

Szerinte akinek BDD-je van, a testének csupán egyetlen részével kell komolyabban foglalkoznia: az agyával. Az orvosi szakma képviselői is megerősítik, hogy a diszmorfia kezelése sokkal fontosabb, mint az, hogy évek kilátástalan szenvedésével próbáljunk elérni egy idealizált testalkatot.

Thomas szerint a megoldás erre a helyzetre az lehet, hogy széles körben hangsúlyozzuk, milyen óriási problémával állunk szemben, és ledöntjük az idealizált férfi testkép mítoszát. 

Pozitív fejleménynek tartja azt, hogy egyre több női plus size modelt alkalmaz a divatszakma, ám plus size férfimodellt egyelőre nagyon keveset látni.

Erene Hadjiioannou fizioterapeuta annyiban árnyalja a képet, hogy a diszmorfia konkrét kezelése bonyolultabban zajlik: a rendellenesség ugyanis egyéni helyzettől függően mást és mást jelent az embereknek. Példának azt hozza fel, hogy a ciszneműek a saját társadalmi nemük idealizált képét akarják elérni, míg a transznemű emberekre extrán rakódik rá sokszor az a megfelelési vágy, hogy a születési nemükkel ellentétes társadalmi nem tökéletesnek vélt egyedei legyenek. Szerinte az egyéni traumáknak van annyi szerepük a BDD kialakulásában, mint a társadalmi elvárásoknak.

A BDD-ről korábban hajlamosak voltak azt mondani a szakemberek, hogy az csak az elégedetlenség tárgyát képező test megváltoztatásával, tehát edzéssel vagy plasztikai beavatkozással oldható meg. Ez az elmélet egyre ódivatúbbá kezd válni. Manapság inkább a pszichológusok, pszichiáterek terepe ennek a zavarnak a kezelése, és nem a plasztikai sebészeké vagy a személyi edzőké: az antidepresszánsok és a kognitív terápia bizonyultak eddig a leghatásosabb módszereknek.

Nyitókép: Paramount Pictures / Getty Images