Mother! kritika: Jennifer Lawrence zsebében érezheti az Oscart?

Ha egy szeretett rendező filmjének vetítésére megyek, általában elvárásokkal érkezem. Most azonban valahogy éreztem, hogy nyitott szívvel és előítéletek nélkül kell hozzáállnom Aronofsky legújabb alkotásához. És milyen jól tettem!

Talán ezt a fajta látásmódot annak is köszönhettem, hogy a film sajtóvisszhangja, hát hogy is fogalmazzak, kurtácska. A töménytelen mennyiségű információ helyett az alkotók ugyanis épp, hogy csak annyit csepegtettek a nagyérdeműnek, hogy találgatni kezdjünk.

A szándékosan kisbetűvel írt mother! egyszerre kapott kritizáló kifütyülést és hatalmas vastapsot a Velencei Filmfesztiválon. 

Figyelem! A cikk következő része spoilereket tartalmaz!

 

A sztori pedig elsőre egyszerűnek tűnhet: adott egy isten háta mögötti hatalmas ház, melyben egy friss házaspár él. A férfi (Javier Bardem) egy épp alkotói válságban szenvedő híres író, a nő (Jennifer Lawrence) pedig az odaadó feleség, aki minden idejét a korábban leégett hatalmas ház felújításával tölti. Ám már az első percektől érezhetjük, hogy itt valami nincs rendben, melyekre a folyamatosan visszatérő suspensek is ráerősítenek. A sztori akkor borul meg igazán, mikor beállít egy idegen férfi (Ed Harris), szállást kérve, s nem sokkal később követi őt a frusztráló, elviselhetetlen felesége (Michelle Pfeiffer).

Eddig a pontig még azon morfondíroztam, na, ez vajon mi lesz: pszicho-thriller, ijesztgetős horror vagy csontvelőig ható dráma?
Ezután azonban nyilvánvalóvá vált: egyik sem, és valahogy mindegyik. Elindul ugyanis egy olyan őrület, amit nehéz szavakba önteni, a teljes zsigeri káosz, melyből a néző úgy érzi, nincs menekvés.

Hiába a névtelenség, a részletek hiánya, a film olyan szinten behúz, hogy együtt szenvedünk a főszereplő Jennifer Lawrence-szel az utolsó pillanatig. Ugyanis megcáfolhatatlanul ő viszi a hátán a mozit.

Darren Aronofsky visszatért, és olyat alkotott, mely egyértelműen az ő kéznyomát hordozza. Egy sokkoló látványmozit, mely önmagában is egy hatalmas allegória, szimbólumrendszere pedig találgatásokra késztet.

„Mit akart mondani a költő?”

Tehetetlen dühét akarta kifejezni terrorizmusról, vallásról? Vagy a művész önzéséről, a múzsa kíméletlen kizsigereléséről szólna a fáma? Esetleg a nők kihasználását veszi górcső alá?

A rendező talán ott hibázik, hogy bár sokszor szájbarág, igazából mégsem mond ki semmit, és olyannyira szabadjára engedi a néző fantáziáját, hogy az a megfejtés közben elveszik. 

 

Emiatt alakulnak ki aztán olyan koncepciók, hogy a film Aronofsky álszent, önsajnálatáról szól, mely azt az áldozatot hivatott bemutatni, milyen nehéz is lehet egy csodált alkotó számára az élet. De tudjátok mit? Az is lehet, hogy így van.

A rendező szerint:

„az anyám! úgy kezdődik, mint egy családról szóló kamaradarab. Egy nő áll a középpontban, akitől azt várják el, hogy adjon és adjon és adjon és adjon, amíg már nem marad semmi, amit adhatna. A kamaradarab keretei végül nem bírják a belül fortyogó feszültséget. Új műfaj területére lépünk…”

Szerintem:

Ez a film olyan mint egy brutális hullámvasút. Izgatottan, kissé félve felülsz. Az első akadályokat mosolyogva veszed, ám érzed, hogy a neheze még hátra van. Egyszer csak begyorsulsz és azon kapod magad, hogy a szél lemarja az arcod, az érzékszerveidnek lőttek, a környezeted pedig átalakul egy felismerhetetlen masszává. Aztán hirtelen megáll. Te kiszállsz, és nem tudod, hogy hánynod kell-e a rosszulléttől, vagy csak szimplán a fergeteges élménytől szédülsz. De azt tudod, hogy valami olyanban volt részed, amit nem érdemes kihagyni.

Az anyám!-at október 19-től csodálhatjátok meg a magyar mozikban!

Képek: Tumblr