Az kritika: avagy ilyen egy szívmelengetően rettegős horrorfilm

Stephen King könyveit feldolgozni majdhogynem lehetetlen vállalkozás. Aki ismeri a regényíró munkáit, tudja, hogy kedvenc horrormágusunk igencsak szereti csűrni-csavarni a sztorikat, éppen ezért, eddig bárki vállalkozott egy-egy ilyen történet feldolgozására, többnyire kudarcot vallott. Andy Muschietti várva várt Az adaptációja azonban egyértelműen méltó lenyomata Stephen King klasszikusának.

Bevallom nőiesen, gyermekkoromban olvastam a regényt, és hát a bohócok előtte se voltak a kedvenceim, de utána szabályszerűen a cirkusz fogalmát is kitiltottam a családi szótárból.

Így érthető, hogy nem kis görccsel a gyomromban indultam el a moziba. Az sem segített, hogy a buszmegállóban, egy kisfiú kezében a jellegzetes piros lufi lebegett. Két dolog játszódott le a fejemben: 


Az egyik, hogy felnőtt emberként ezen egy jót kéne mosolyogni, és hogy, jaj de vicces az élet, meg hogy, milyen véletlenek vannak?! Így kell hangolódni egy filmre, irány a mozi!

A másik pedig, hogy most kéne megfordulni és hazamenni.

Nos, én az előbbi mellett maradtam. És milyen jól döntöttem!

Tény, hogy a szembefogós székbesüppedés világrekordját – ha lenne ilyen – megdöntöttem volna, de na, Andy Muschietti valamit nagyon eltalált.

A történet Derry-ben, a Stephen King más borzalmainak is helyszínül szolgáló városban játszódik. A főszerepben hét gyermek, a Vesztesek Klubjának tagjai állnak, akik rájönnek, hogy a 27 évente bekövetkező városi tragédiák mögött egy szörnyűséges identitás, Pennywise áll. A rémes bohóc elsősorban gyerekekre vadászik, hogy aztán legbelsőbb félelmüket felhasználva végezzen velük.

Az alkotás remekül hozza a 80-as évek feelingjét, és azonnal beszippant. Egy olyan mikrokozmoszt teremt, melyben a felnőttek teljesen kívülállók. Felsejlik az az érzés, amit gyermekként is megél az ember, az a típusú félelem, amire szüleink csak legyintettek, mondván nincs is semmi a sarokban, vagy a szekrényben. Pedig te igenis meg voltál győződve arról, hogy a sötétben láttál valamit.

Egy biztos, a film igazi lelke a Vesztesek klubja. A hét fiatal színész egyszerűen zseniális. Minden egyes karakter működik és hiteles, mi több, az ember önmaga is visszazuhan saját gyermekkorába, és újra éli legbelsőbb félelmeit, melyek azóta már eltemetődtek vagy megszűntek.

Bill Skarsgard, aki Pennywise-ot alakítja, megdöbbentően hatásos, már-már szexuális felajzottságot áraszt magából, ami egyszerre sokkoló és gyomorforgató.



És itt akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amit sokan gyengeségnek titulálnak a filmmel kapcsolatban. Az Az egyértelműen a jumpscare-ekre épít. Ezzel nincs is semmi baj, viszont a sok oldás miatt, egyes szitukat valóban nem lehet komolyan venni. Főleg ha az ember nonstop terrorra számít. Ráadásul mivel szinte csak ezt az egy eszközt használja, egy idő után unalmassá és hatástalanná válhat.

Személy szerint, nekem nem vett el a rettegés élményéből egy cseppet sem a könnyed jelenetek sorozata, de aki kőkemény, agyzsibbasztó félelemre vágyik, lehet csalódni fog.

 

Én nem tettem. Egy tökéletes egyveleget kaptam mely a misztikumot és az igazi tragédiákat mossa össze, a valóság és a képzelet mezsgyéjén táncol, tökéletesen bemutatva azt, mi is játszódik egy pubertáskori gyermek lelkében.

Tény, hogy a készítők szinte minden tabunak számító témát felvetnek, de megoldást nem nyújtanak, inkább csak elveszik az élét. Szögezzük le, ez a sztori egyik fele. A gyermekkor elvesztése és a traumákkal való szembenézés csak ezután jön! Egy biztos, Andy Muschietti elérte, hogy lázasan várjam a következő részt.

Képek: Tumblr