Az új Alien film egy Michael Fassbender fétis film lenne? Kritika!

2012-ben valami megmozdult az Alien univerzumban, hiszen az 1979-ben útjára indított Nostromo és az akkor színre lépő ikonikus női hős, Ellen Ripley megkapták az utánpótlást. Ridley Scott – aki az első résszel elindította a 38 éve élő hagyományt – újra előállt, hogy végre leforgathassa azt az előzményfilmet, amit már a 3. Alien filmmel meg akart valósítani.

A Prometheus – Naomi Rapace-szal és Michael Fassbenderrel a főszerepben – kellőképpen megosztotta a közönséget: a rajongók részleges csalódottsága valószínűleg abban volt keresendő, hogy nem kapták meg az eredeti hangulatát, vagyis a szörnyeket.

Ezt Scott is tudta, és pont ezért döntött úgy, hogy a Prometheus folytatásával, az Alien: Covenant-tal már nem vét ilyen hibát! Egyetlen dolgot akart biztosan: mindenkit halálra rémíteni!

Ennek tudatában üzenünk mindenkinek, hogy készüljenek fel: a legújabb felvonás sok szempontból más, mint 2012-es elődje volt, és itt már tényleg komolyan meg kell küzdenünk a véres és borzasztóan félelmetes jelenetekkel.

A történet tekintetében tovább folytatódik az elsőben elindított teremtő-teremtés-kutatás gondolatsor, azzal a különbséggel, hogy ez a rész már komolyabban kapocs akar lenni az eredeti filmek és az ismeretlen, halálosztó szörnyek születése között. Miközben a Prometheusban az emberek bölcsőjét keresték, a Covenant-ban már egy mélyebben gyökeredző teremtő hadjáratról beszélünk, ahol a forrás, az alkotó kutatása lényegtelen… itt az alkotás kerül a középpontba.

A film valószínűleg még az elődjénél is jobban megosztja majd a rajongókat, hiszen nagyon kettős szájízt hagy az emberben.

Alapvetően egy űr-drámával indulunk neki a történetnek, ami a maga viszonylag rövid „játékidejével” is kenterbe veri az Utazók című filmet, amely hasonlóan egy új világba tartó hajó hányattatásairól szól. Ezt követően jön a felfedező fázis, a tipikus horror fordulat, amikor a csapat az ismeretlen földre lép, csupán egyetlen céllal: élhető bolygót találni. Az Alien-filmek magjaként ismert végzetes halált hozó idegenek felbukkanása, valamint a pánikszerű reakciók, a menekülés és a hihetetlen akciójelenetek pedig óriási energiával görgetik előre a filmet. Mindezek gyönyörűen épülnek egymásra a mozi első felében, ami csodásan besüppeszti a nézőt a székébe.

 

Ridley Scott a látványvilág tekintetében is igyekezett minden részletre odafigyelni, hiszen gyönyörű tájakon vették fel a jeleneteket, ráadásul a részlet gazdagon megépített díszletek is lenyűgözőek.

A film második felében, mindezek ellenére valami elkezd megbicsaklani, valami hiányzik vagy éppen sok lenne?

Itt valójában arról van szó, hogy az arányokat egy kicsit rosszul építették fel: miközben ennek a résznek már komolyan meg kellene alapoznia a nagy kérdést, miszerint honnan jöttek az alienek, és honnan jöttünk mi, inkább egy gépek lázadása sztorit kapunk, amit megfűszereznek némi nárcisztikus teremtésvággyal is. Ilyen alapon Davidet, az androidot helyezve a fókuszba. Mellette az idegenek csupán eszközök, és rémisztő mellékszereplők lehetnek.

A túlságosan mélyre vitt hitbéli vágyak azonban megalapozatlanok, továbbra sem értjük David valódi motivációját, miközben – ha elfogadjuk, milyen irányba akarják vinni a filmet – ez lenne az egyik legfontosabb alappillér. A bemutatása nélkül viszont egy kicsit a levegőben lóg az egész cselekmény.

 

Mégis, azt nem vitathatjuk el, hogy most már tényleg visszatértünk a 18 karikás horror ijesztgetés terepére, hiszen a kitöltetlen lyukak ellenére, a rendező legendának sikerült a frászt hoznia ránk, nem egy jelenettel.

A szereplőgárda tekintetében azonban óriási öngólt rúgott, hiszen Sigourney Weavert Naomi Rapace még csak-csak tudta pótolni, hiszen az a vad, karakán és igazán női hősöket jellemző karizma, benne is megvolt. Katherine Waterson azonban még nem állt készen egy ekkora szerepre, nem is véletlen, hogy az Alien-hagyományoktól eltérően itt közel sem egy nő az igazi főszereplő, aki mindenkit átvezet a túlélés ösvényén. Itt Michael Fassbender vitt el mindent! Színészileg zseniális alakítást nyújt, és alapvetően az ő karaktere a legfontosabb pontja az egész filmnek. Ráadásul Scott is beleszerethetett a Fassbender-jelenségbe, hiszen nem egy végtelenül elborult jelenetet adtak a jóképű úriembernek.

Valószínűleg sokan odalesznek a legújabb Alien résztől, hiszen most már jobban visszanyúlnak a nagy elődökhöz, és az ott letett alapokhoz, azonban kár lenne tagadni, hogy a Prometheus letisztultsága után a Covenant egy kicsit a káoszban úszkálva próbálja megmagyarázni a legnagyobb létkérdéseket. Ráadásul úgy, hogy közben minden eddiginél kiszámíthatóbb fordulatokkal dolgozik!

Hol vannak már azok a régi szép Alien-idők?

Képek: InterCom