Ha egy filmet nézel meg a héten, akkor az a Legendás állatok és megfigyelésük legyen!

Ha azt a szót halljuk, hogy folytatás vagy spin-off, mindenkinek zsigerileg ugyanaz a reakciója: újabb bőrt akarnak lehúzni a sztoriról, Hollywood intett, dőljön tovább a pénz! Ez a félelem mindenkiben megvan, a rajongókban pedig még inkább. Tavaly ezt élték át a Star Wars fanatikusok (mi is), amikor bejelentették, hogy a Disney minden évben jól meglovagolja az okosan felvásárolt jedi-jogokat. Most pedig ugyanez a helyzet a J.K. Rowling által teremtett zseniális világgal, amitől már lassan öt éve elbúcsúztunk. Harry története véget ért, megkönnyeztük, imádtuk.

Most viszont új era indul Eddie Redmayne főszereplésével, kezdve a Legendás állatok és megfigyelésük című filmmel, ami tulajdonképpen egy finom kis mellékhajtás a Voldermort-Potter övezte cselekmény mellett, pontosabban előtt, hiszen Göthe Salmander sztorija majd 70 évvel a kis túlélő megszületése előtt zajlott.

A különös és mágikus fenevadakkal foglalkozó varázsló egy titkos ügy miatt New Yorkba érkezik, ahol akaratán kívül egy küszöbön álló óriási harc, és a muglik között bujkáló varázs-társadalomra, ezáltal pedig megannyi új kalandot sejtető útra lel.

 

Vajon egy ilyen film mennyire képes „nem lerágott csont” lenni, mennyiben tud új színt és életet adni egy olyan világnak, amiről eddig azt hittük, hogy nagyjából már mindent tudunk róla? Szerencsére, a David Yates (négy HP-t is a renoméjában tudhat) rendezésében készült alkotás üde színfolt a Harry Potter univerzum egén, ami képes arra, hogy az eddig is tágas varázs világ egy újabb óriási szeletét tárja fel előttünk, ráadásul úgy, hogy teljesen független tud lenni az elődöktől.

Itt nem gondolkozol azon, hogy mire emlékeztet ez vagy az a jelenet: ez a film nem csupán egy lágy utó-sóhaja a nagy – könyvben hetes, filmben pedig – nyolcas fogatnak. Az alapvető játékszabályok persze ugyanazok, azonban a vezérszál – az érdekes lények – egy igazi hiányt pótol, hiszen az eredetiekben egyáltalán nem kapott akkora hangsúlyt, mint amekkora lehetőség rejlett benne. Itt mind látványban, mind érzésben sokat kapunk: az alkotók hihetetlenül erős érzelmeket képesek generálni az állatok és Salmander kapcsolatán keresztül.

Ez a fajta áhítat és rajongás azonnal átragad a nézőre, ami képes egy nagyon biztos alapot adni ahhoz, hogy később újabb mély üzenetek és még egy kis társadalomkritika is ráépülhessen.

Hiszen itt a cukiskodás és a lenyűgözés mellett eléggé komoly helyet foglal el a cselemény-palettán a varázslók és a muglik közötti ellentét és az ebből fakadó társadalmi kirekesztettség, amit még egy furfangos ellenséggel is képesek voltak megcsavarni.

Soknak hangzik? Lehetséges. Az egész szépsége azonban abban rejlik, hogy mindezt képesek harmonikusan, humorosan, gyönyörűen komponálva elénk tárni.

Eleve fontos megjegyezni, hogy egy teljesen más korban, a ’20-as években járunk, a varázsló hagyományok még csak kialakulóban, New Yorkban ráadásul új szokásokkal, szabályokkal és trendekkel ismerkedünk meg. Mindez pedig egybeolvad a kornak megfelelően, és a legszebb az egészben, hogy zeneileg képesek voltak a szívünket oly hevesen megkongató ismerős zenei témákat egy picit megcsavarva, a korszellemmel megfűszerezni.

Ami pedig az új gárdát illeti: most sem aprózták el a dolgot. Eddie Redmayne-ről már jó ideje tudjuk, hogy a csini arc sokkal többet rejt, mint elsőre gondolnánk. A főhős szerepét pedig egy az egyben neki találták ki, hiszen könnyedén hozza az emberekkel furcsán-nehezen kommunikáló, jószívű, ámde csakis az állatainak élő bolondos professzort.

 

Mellette pedig igazi katarzis található a mellékszereplők csapatában: itt pont a kevésbé ismert arcok azok, akik igazán izgalmas, pulzáló személyiségükkel hipnotizáló szereplőket keltenek életre. Beszéljünk akár a Goldstein nővérekről (Katherine Waterson-Alison Sudol) vagy éppen Jacob Kowalskiról (Dan Fogler), aki az egész film lelkének is mondható, hiszen egy picit visszavisz minket a kezdetekhez, amikor megismertük az egész HP-őrületet. Ő mi vagyunk 15 évvel ez előttről.

És ha már a számoknál tartunk: gyönyörű keretet alkot a tény, hogy pontosan 15 évvel ezelőtt robbant a mozikba Harry története a Bölcsek kövével. Akkor egy új korszak nyílt a filmtörténelemben – ezt kár lenne tagadni –, egyetlen kérdés marad csupán: az utód képes lesz olyan magasságokba jutni, mint az előtte hódító nagyok?

Képek: InterCom