Warcraft: A kezdetek kritika: Sikerült megdönteni a játékadaptációk átkát?

Lány létemre Fifában ász vagyok, a Mortal Kombatért rajongok és a Tom Raidert is jó párszor végigvittem, de a Warcraft kimaradt az életemből. Éppen ezért kissé félve ültem le a gigantikus mozivászon elé, ugyanis szándékosan nem jártam utána a játék részleteinek, hogy teszteljem: egy laikus megértheti-e ezt a hihetetlenül összetett világot?

Lassan 10 éve, hogy megfogalmazódott az alkotókban, hogy bizony ez a legendás játék érdemel egy filmadaptációt. Ekkor jött a képbe Duncan Jones, a Hold és a Forráskód rendezője, aki nem mellesleg elkötelezett WoW-rajongó. Bár sokat kellett várnunk az alkotásra, végre moziba került.

Na, de lássuk is a sztorit: a film címében szerepel a „Kezdetek” szó, ebből kifolyólag a néző arra számít, hogy a történet valaminek az elejéről indul, de legalább egy Csillagok háborújához hasonló szöveges bevezető jól jött volna. Itt azonban az alap sztorit körülbelül három mondatban elintézik. Hirtelen az arcunkba kapunk két hihetetlen részletekig kidolgozott orkot. Fel is csillant a szemem: ha a filmtől végig ezt a hiperrealista ábrázolást kapjuk, nem bánom, hogy az eleje elkapkodott.

 

Térjünk vissza a történethez: az alapkonfliktus az, hogy az orkok lakhelye Draenor elvileg megsemmisült. Azért elvileg, mert erről egy fikarcnyi képet sem látunk. Így a horda költözés utáni vágya sem tűnik túl hitelesnek. Ennek megoldására, az aktuális vezető, Gul'Dan fel-mágiát használ, ami úgy működik, hogy más élőlények lelkével lehet táplálni. Viszont hogy honnan jön, miből ered, miért neon zöld színű, és miért FEL a neve, nem tudjuk meg. A mágia erejével Gul'Dan megnyitja a Sötét portált, melyen a legmenőbb harcosok átjuthatnak Azerothba, az emberek által uralt nyugodt, békés királyságba. Céljuk az, hogy leigázzák az ott élő népeket és előkészítsék a terepet a horda hátra maradt tagjainak. A brutális előőrs meg is kezdi a területek elfoglalását, azonban a film elején megismert ork, Durotan rájön, hogy ezt azért mégsem kéne, népük ugyanis becsületes és hagyománytisztelő.

Az ő karaktere talán az egyik legkidolgozottabb a filmben, egyenesen szerethető. Ehhez valószínűleg hozzájárul a párja is, aki orkbébivel várandós, és a film elején ki is pottyantja magából a csemetét.

 

Párhuzamosan a horda csatározásaival, megismerhetjük Azeroth vezetőit. Az egyik fő karakter Anduin Lothar, akit Travis Fimmel alakít. Ő a király jobb keze, a viharváradi erők egyik parancsnoka, és talán az egyik legfontosabb karakter a történetben, minden köré összpontosul. Ezután kapkodva mutatják be az éra szinte minden fontosabb alakját: a birodalmat védelmező nagy erejű mágust, az Őrző Medivh-et, Llane királyt és Khadgart, a szökevény mágustanoncot. A két oldalt összekötő karakter, Garona a félork lány, mint megoldás, egyszer csak berobban a történetbe. Sajnos az ő előéletéről se tudunk meg szinte semmit. Ehhez képest a jóságos király egyből bizalmába fogadja.

Rengeteg név, helyszín. Próbáltam követni és feldolgozni ezt a sok információt, amit a film első fél órájában már az arcomba nyomtak. Nyílván azért, hogy én, aki szűz szemmel figyeli a történteket, is megértse miről is szól ez az egész. Sajnos nem adtak időt ezek összerakására, de ez még nem is akkora probléma. A komolyabb gond az volt, hogy a hátralévő másfél órában sem kerültem közelebb a karakterekhez. Kicsit úgy éreztem, talán ők sem találják a helyüket a filmben.

Összességében a sztoriról sajnos azt tudom elmondani, hogy bár sok szerethető karakterrel találkoztam, senki sem került közel hozzám. Végig a felszínen maradunk, és külső szemlélőként figyeljük az eseményeket. Pedig találkozhatunk ármánykodással, árulással, szerelemmel, szeretettel, becsületességgel, bátorsággal… De csak úgy, mint ahogy egy termék hátulján össze van szedve sok-sok összetevő. Tudom és látom, hogy benne van, csak nem érzem az ízét. 

 

Értem én, hogy a rendező, Duncan Jones számára fontos volt, hogy a néző mind a két oldalt megismerje, de sajnos épp az ellenkezőjét érte el. Egy olyan világot alkotott, melybe bele lehet veszni, csak nem feltétlenül pozitív értelemben.

Hogy a játék rajongói mennyire érzik magukénak a filmet, nem tudom, de a közönségből néha felmorajló, számomra indokolatlan nevetés sok belső poénra utal. Mindemellett számos helyzet humorra épít, így kissé önmaga paródiájává válik. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem tudtam komolyan venni azokat a szituációkat sem, mikor szomorkodnom kellett volna.

 

A film erőssége egyértelműen a látványvilág. A CGI technika csúcsát láthatjuk a mozivásznon. Az apró részletekig kidolgozott világot úgy csodáltam, hogy néha el is feledkeztem arról, hogy itt egy történet is folyik a háttérben. Egyetlen egy dolgot hiányoltam, az pedig a vér. Nem kell félreérteni, nem mániám ez, de könyörgöm, a történet felét végig csatározzák! Az emberek hullanak, mint a legyek, de egy csepp vért sem látunk. Lehet Azerothban így megy. De a megoldáshoz talán közelebb áll, hogy a készítők nem akartak lemondani a 12-es korosztályról.

Mindenesetre számomra a látvány mentette meg a filmet. Ha másért nem is, ezért érdemes végignézni.

 

Összegzésként: bár mély, eget rengető érzéseket nem keltett bennem az alkotás, a film kikapcsolt. Elrepített egy mesevilágban, melybe jó volt belekóstolni, kicsit úszkálni a tetején, de a merülés elmaradt. A sztori vége pedig folytatást sejtet. Reméljük, az jobban sikerül!

Forrás: Cinemablend
Képek: Tumblr