Birdman – Káoszban születnek az igazi meglepetések

A Birdman egy 119 perces, lüktető valóságshow, amely az emberi élet folyamatos áramlásából indul ki, és olyan közel hozza főszereplőit a nézőkhöz, hogy helyenként megilletődünk.

Három nap eseményét láthatjuk megelevenedni: fárasztó, mégis üdítő rohanás ez, melynek középpontjában egy kiöregedett színész áll, aki a maga idejében igazi kasszasikereket elérő sztár volt. Riggan (Michael Keaton) igyekszik új alapokra helyezni a róla kialakult képet, és a filmes babérokat hátradobva, egy saját átiratú és rendezésű Broadway-darabot akar életre kelteni. A történet ennek a bukdácsoló próbafolyamatnak követi végig az eseményeit, megfűszerezve a Riggan körül alakuló emberi kapcsolatok esendőségével.

A szürreális elemek ellenére, végig az az érzésünk, hogy ott vagyunk, bent a történet  velejében, a darálóban, a színészek arcában, aurájában, ahol már szinte azt is érezni lehet, ahogy az idegből kiköpött monológok közepette megül az arcunkon a leheletük. Itt nincs se idő, se tér a játszadozásra. A rendező olyan képzeletbeli színpadra állította ki színészeit, amelyen csak az igazi tehetségek képesek ép ésszel teljesíteni. Minden egyes ránc, elmosódott tusvonal, remegő ajak premier plánban terül el a vásznon, kikövetelve a teljes figyelmet, és persze a rengeteg díjat és jelölést kivívó alakításokat. Nincsenek kivételek: Inárritu leírhatatlan érzékkel és precizitással választotta ki szereplőit.

Michael Keaton karaktere, a szuperhős, Birdman-szerep árnyékában búslakodó, képzetzavaros színész. Érezzük az apró párhuzamot? A színész ’89-ben, majd ’92-ben igazi sikerként robbanó Batman szerepe ironikuson köszön vissza a filmben. A meggyötört karakter valóság és képzelet között sodródva egyensúlyoz, kisebb-nagyobb sikerrel, és ebbe az uralhatatlan létbe csöppen bele Edward Norton karaktere, Mike.

A két karakter közötti párhuzam végig húzódik az egész filmen, fontos keretet adva a történet alakulásának. Miközben a kiöregedett nagykutya hajszálokon függ, és élete minden egyes mozzanatát a siker és a közönség véleményének oltárán akarja feláldozni, Mike a zsigerből áradó zseni, a másik világ. A férfi, aki a színpadon él, önmagának, a szerepnek, a többi pedig érdektelen. A külső és belső életirányok összeütköztetései a legkatartikusabb pontjai a cselekménynek. Ahogyan a kamera előtt, centikre tőlünk egymásnak feszülnek, a szavak indulatosan, és életszagúan buknak ki a szájukból. Szinte már nem is kell értenünk a szöveget, hiszen az érzelmek olyan felfoghatatlan skálán jönnek át a vásznon, hogy minden egyes ilyen jelenet után tátott szájjal bambulunk utánuk. Akkor most mi van?!

Nemcsak a férfiak viszik el a prímet, a női karakterek közül Emma Stone emelkedik ki a leginkább, noha apró szerepe csupán rövid időre birtokolja a vásznat, olyankor azonban nem bírjuk levenni róla a szemünket. Az óriási szemek és a vékonyka külső egy igazi kitörni vágyó tehetséget takarnak, aki nem félt belemenni Inárritu játékába. A drogproblémákkal küszködő, összetört lelkű sztárcsemete képe még sosem volt ennyire sablonmentes és valós.  

És miközben a kiemeltebb szereplők kellőképpen lesokkolják a népet, a mellékszerepekben domborító Zach Galifianakis és Naomi Watts képesek feléleszteni a közönséget egy-egy jól időzített helyzetkomikummal.   

A színészi alakítások kidomborításához azonban kellett egy kellőképpen merész és elborult koncepció, egy technikai elképzelés, amely tálcán nyújtja a nézőnek a színészeket. Ez a fajta közelség elsősorban a steadicamnek köszönhetően jött létre. Inárritu szándékosan választotta ezt a technikát, hiszen ezzel lehetősége nyílt rá, hogy végig testközelből követhesse színészeit. De még hogyan!

„Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitjuk a szemünket, steadicam-módban élünk, az egyetlen törés ebben az egészben, amikor beszélünk az életünkről, vagy éppen visszaemlékezünk rá. Ezért azt akartam, hogy a karakter (Riggan) elmerüljön ebben az elkerülhetetlen valóságban…” – nyilatkozta a rendező a Variety-nek.
 

A film első hányadában szinte egyetlen vágást sem veszünk észre. Megállíthatatlan pulzálásként rohanunk a történet, és a főszereplő Riggan (Keaton) után. Egyik karakterről ugrunk a másikra, ahogyan elhaladnak egymás mellett átváltunk, és máris belecsöppenünk a maguk szürreális kis világába, a következő pillanatban pedig ismét ugrunk, fordulunk és befogadunk.

Zenei szempontból sem mindennapi alkotás a Birdman. A ritmusok élesen és keményen illeszkednek az amúgy is feszesen száguldó történethez, melyeket legtöbbször egyetlen dob kelt életre. A korábban DJ-ként is szorgoskodó rendezőnek konkrét jelenetsorok és zenei aláfestések jelentek  meg a fejében, és ennek megfelelően hozták össze a jazz alapokon nyugvó dob-improvizációkat Antonio Sanchezzel.

Elsőre ugyan bizarrnak hat, hogy egy ennyire erőteljes hangszer adja meg a film alaphangját, mégis pont ez teszi azzá az egészet, aminek Inárritu szánta: egy idegesen kalimpáló, humoros folyammá, amely egy pillanatra sem hagy minket pihenni. Olyannyira nem, hogy még arra is talál időt, hogy a filmvilág minden egyes blockbuster-lázban tomboló tagjának ironikusan intsen be, a kritikusok cinikus hozzáállásával együtt.

Mi kell ennél több? A Birdmanben minden megvan ahhoz, hogy utána még bő egy órán át is erről beszélgessen egy baráti társaság a téli hidegben, miközben a Széll Kálmán tér árnyékában ide-oda szállingóznak a villamosok. Felfoghatatlanul zseniális! Moziba be!