Michl Juli egy autóbalesetből tanulta meg, hogy nem érdemes hazudni a szüleinek

Az Apatigrisben játszott karaktered, Szandra egy nagyon elkényeztetett lány, aki mindent azonnal akar, ráadásul mindig mindent másoktól vár el. A posztjaid alapján te viszont szeretsz mindent önállóan megoldani. Honnan ez a függetlenség?

Mi öten vagyunk testvérek, úgyhogy engem a szüleim önzetlennek és csapatjátékosnak neveltek. Az önállóságra nevelést viszonylag hamar elkezdték. Akkor még annyira nem tetszett, de most már nagyon fontosnak és eredményesnek tartom. Mi, a gyerekek kaptunk egy mosógépet az emeletre, ahol a szobáink voltak, és anyukánk megtanított minket magunkra mosni. Ugyanígy volt a sütés-főzéssel és a takarítással is. Hamar megtanultam, hogy az a biztos, amit én csinálok. Mint a madárházam építésénél: megvehettem volna, de aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mennyi az anyagár, a munkadíj, és én ezt meg tudnám-e csinálni. Végül is meg. Akkor meg miért ne csinálnám meg? Készítettem egy tervrajzot, mindent lemértem, kitaláltam és nekiláttam. Nagyon élveztem, szeretek barkácsolni.

Mit gondolsz, van hasonlóság közted és Szandra között?

Nem sok. Abban hasonlítunk, hogy ahogy Szandra, én is már felnőtt szerettem volna lenni tinédzserként. De vele ellentétben én tudtam, hogy ezért tennem is kell. Nekem azért is volt ez a szerep egy nagyszerű lehetőség, mert szerintem nagyon izgalmas olyat játszani, aki messze áll tőlem. Kihívás volt, hogy meg kellett formálnom olyan tulajdonságokat, amik nem jönnek belőlem azonnal. 

Minden egyes jelenetben meg kellett találnom Szandra igazságát, és nem ítélhettem el őt azért, amit csinál, mert akkor nem tudtam volna jól eljátszani. Ez volt az első ilyen karakterem, ami nem egy bájos, szerethető naiva, hanem egy lázadó, ellentmondásos, sok hibát elkövető lány.

A színészet mellett gyógypedagógia-logopédia szakon tanulsz. Miért éppen ezt választottad?

Mindig szerettem volna gyerekekkel foglalkozni. A Covid alatt pedig sokáig nem volt munkám, és abban a kiszolgáltatott helyzetben kitaláltam, hogy szeretnék egy olyan munkát, amiben saját magamnak oszthatom be az időmet, és akár a színészet mellett is csinálhatom. A beszéd nekem nagyon fontos. Ezt a nagymamámtól hozom, ő erre mindig odafigyelt, szépen artikulált, és nagyon gazdag szókincse volt. És benne van az is, hogy segíthetek a gyerekeknek, hogy egy hangyányit könnyebben boldoguljanak az életben.

A gyerekekhez fűződő viszonyod ahhoz is köthető, hogy négy testvérrel nőttél fel?

Ebben sok minden közrejátszik, amit nem tudok szétválasztani, de biztos vagyok benne, hogy egy része velem született. Mindig szerettem babázni, aztán 11 évesen az öcsém születésekor megtanultam, hogyan kell egy kisbabával bánni, pelenkázni, etetni, altatni, játszani. Aztán pár évre rá a nővéremnek megszületett az első kisfia, és onnantól kezdve mindig volt kisgyerek a családban. De ha ezeket megpróbálom kivenni az egyenletből, akkor is bennem lenne a vágy, hogy gyerekekkel foglalkozzak.

Téged mivel kergettek az őrületbe a szüleid gyerekkorodban?

Nagyon féltettek, óvtak mindentől, de most már kicsit ezt is értem. Nem akarok majd nagyon aggódó anyuka lenni, de amikor az unokaöcséimre vigyázok, akkor én is érzem, hogy mennyire lehet félteni egy gyereket. Egy tinit meg nyilván más miatt: az öcsémet én is féltettem, amikor elkezdett bulizni járni, hiába csak a nővére vagyok. 

Mennyire volt jellemző rád a lázadás tiniként, vagy a húszas éveidben? 

A színészet iránti vágy nekem lázadás volt. A szüleim hobbinak tartották, azonban én hivatásnak akartam. Az is lázadás volt, hogy nem olyan egyetemre mentem, amilyet ők szerettek volna. Viszonylag visszafogott tini voltam, egyszer fordult csak elő, hogy Szandrához hasonlóan viselkedtem. Még gimis voltam, amikor azt mondtam anyukáméknak, hogy Pestre megyek barátnőmmel egy rendezvényre. A rendezvény elején ott is voltunk, de aztán elmentem és titokban találkoztam az akkori barátommal. Semmi probléma nem is lett volna, de amikor friss jogsisként kivitt a vasútállomásra, kisebb autóbalesetet szenvedtünk és agyrázkódással kórházba kerültem. Kellemetlen volt onnan felhívni anyukámat. Elég nagy lecke volt ahhoz, hogy megtanuljam, a hazugság nagyon körülményes, nem éri meg, és ráadásul csak megbántok másokat.

Milyen volt, amikor végleg leváltál a szüleidről?

Borzasztó honvágyam volt, amikor elkerültem otthonról, pedig a gimi utolsó két évében már nagyon vártam, hogy leérettségizzek és Budapestre költözzek.

Mi volt a legnehezebb benne?

Az, hogy magamra voltam utalva, egyedül voltam egy nagyvárosban, ahol nem ismertem senkit és semmit. És akkor még nem volt okostelefon. Kinéztem, hogy majd a vasútállomáson felszállok az egyik buszra, és megyek 5 megállót, de elszámoltam magam, és a menetrendből kellett kitalálnom, hol vagyok. De aztán nagyon hamar megtapasztaltam, hogy talpraesett vagyok, ez egy nagyon jó felismerés volt.

Mi az, amit szerinted egy tipikus tini illúzió az önálló életről?

A pénz és az idő beosztása szerintem minden fészekből kiszálló tininek probléma. Olyan egyszerű, amikor otthon még a szülőkkel él az ember, és van a hűtőben étel, van fűtés, van rajtam ruha. Aztán rájössz, hogy ez ennyibe, az meg annyiba kerül. 

A hétköznapi dolgokra nagyon nem gondolnak ilyenkor a 17-18 évesek, csak arra, hogy milyen jó lesz majd a szabadság. A szabadsághoz azonban tartozik felelősség is, és ezt már nehezebb megérteni és elfogadni. 

Ehetek reggelire fagyit, de ez egy felelősség, hogy olyan ételt vigyek be a szervezetembe, ami nekem jót tesz. Szerintem el kell tudni fogadni a szabadság és a kötöttségek közötti egyensúlyt. Például egy olyan munkahelyet, amit szeretünk. Hiszen egy munkahely mindig egyfajta kötöttséget jelent, de ha szeretjük, az áldás, mint nekem a színészet.

Mit gondolsz a mai fiatal felnőttekről? Mennyiben működnek másképp, mint az idősebb korosztály?  

A technológia miatt minden sokkal kényelmesebb lett, és emiatt szerintem – önhibáján kívül, de – ellustul ez a generáció, ami a pályaválasztásukat is befolyásolja. Folyamatosan fogy el az a munkamorál és terhelhetőség, ami az idősebb korosztályoknak még a sajátja volt. A környezetemben tapasztalom, hogy nem akarnak sokat dolgozni, de sok pénzt akarnak keresni, és Szandra is pontosan ilyen. De tisztelet a kivételnek, akik szerintem ennek a korszaknak az áldozatai. A magam részéről örülök, hogy nekem a technika még annyira nem szólt bele az életembe, és nem okostelefonnal nőttem fel.

Mi okozza neked a legnagyobb kihívást, ami napi szinten motivál?

Mindig az, amit éppen csinálok. Most a vágás, de amikor forgatok, akkor a forgatás, és az, hogy a karaktert a legjobban bemutassam, és magamból a legtöbbet hozzam ki. Ezért pedig elképesztően hálás vagyok. 

Mennyire vagy maximalista?

Nagyon. De sokat kellett fejlődnöm ezen a téren is, mert a maximalizmusom erős megfelelési kényszerrel párosul.  Most már jobban tudom ezt kezelni. A kudarcok is beletartoztak ebbe a folyamatba, hiszen színésznőként rengeteg visszautasítást él át az ember, ez a szakma velejárója. 

Hamar meg kellett tanulnom, hogy számtalan oka lehet a visszautasításnak, és ez nem azt jelenti, hogy tehetségtelen vagyok. Muszáj elfogadni, hogy nem fog mindenki szeretni.

Májusban kerül a mozikba az első nagyjátékfilmed, amiben nemcsak színésznőként, de vágóként is részt veszel. Ritka párosítás.

Nyár vége felé kaptam a felkérést a Legénybúcsú extra című vígjáték egyik szerepére, amikor még az Apatigrist forgattuk. Húzós volt a nyár, mert nagyon sokat forgattam az Apatigrisben, így nem tudtam, hogy ez biztos jó lesz-e nekem, szeretném-e. Aztán végül arra jutottam, hogy szeretném, ez egy nagy lehetőség. Nagyon jó karaktert kaptam, a forgatások alatt pedig sokat beszélgettünk arról, hogy egy vígjátékban nagyon nagy szerepe van a vágásnak. Így aztán a semmiből odamentem a rendezőhöz, hogy ha nem elégedett a vágójával, akkor szóljon, mert én pont egy ilyen munkát akartam, amit otthon tudok csinálni, és kapcsolódik a filmezéshez. És kiderült, hogy még nincs vágója a filmnek. Megcsináltam egy tesztjelenetet, az adott instrukciók alapján átalakítottam, és meg is egyeztünk. Nagyon nehéz, és rengeteg idő, de így a vége felé közeledve is azt tapasztalom, hogy még mindig élvezem. Rózsa Gáborral (a rendezővel) azért jó együtt dolgozni, mert amikor megmutatok neki egy jelenetet, az instrukciója mindig nagyon tudatos elvekre épül. Sokat tanulok mellette.  A filmnézést ugyanakkor már nehéz felszabadultam élveznem, mert a színészi játék mellett most már a vágást is figyelem.

A Mamó című rövidfilmedben rendező és operatőr is voltál. Melyik szerep illik hozzád jobban?

Operatőrként nem állom meg a helyem, nem értek hozzá és nem is nagyon szeretem csinálni. Viszont a rendezés nagyon érdekel. Rajta van a bakancslistámon. A vágásban nagyon jó, hogy egyedül elvonulva molyolok vele, színésznőként meg nagyon jó, hogy ott a stáb, együtt vagyunk, együtt dolgozunk, hatalmas felfordulás van, sokkal zsizsegősebb az egész. Szóval engem a filmezés világának több oldala is érdekel. Meglátjuk, mi az, ami testhezálló is lesz.

Nyitókép: RTL Sajtóklub