„Jack Nicholson úgy festett, mint aki három napja csak kokózik” – exkluzív interjú Kevin Pollakkal

Mint sokan Hollywoodban, ön is standuppal kezdte. Minden komikus életében eljön a pillanat, amikor a közönségnek józan emberi számítás szerint nevetnie kéne, de ehelyett síri csend fogadja a gondosan felépített poént. Az ön életében mikor jött el ez a pillanat?

Hadd kezdjem azzal, hogy már tízévesen belekóstoltam a sikerbe, először csak a családot szórakoztattam odahaza, aztán jött az iskola, ahol az osztálytársaim körében adtam elő magam. 

Playback produkciót nyomtam, egy komikus műsorszámokból álló lemezre tátogtam. Nagy sikerem volt, és ez nagyjából 15 éves koromig ki is tartott. 

Ez azonban még nem saját anyag volt, valaki más szövegét tátogtam el. Azt viszont tökéletesen, a torokköszörülésekre is ügyelve. A közönségem dőlt a röhögéstől, de idegen tollakkal ékeskedtem. A bukás ízét csak a tátogó korszakom után tapasztaltam meg. Ehhez már meg kellett szólalnom. Az első fizetős fellépésemre 17 évesen került sor, de még mindig a nagy elődökre támaszkodtam, a műsorom főleg hangutánzásból állt. A saját szövegekhez meg érnem kellett, de ez is eljött, az érési folyamat 19 éves koromban ért el erre a szintre.

És a felnőttek ligájában hogy élte túl, ha megsemmisült a színpadon?

Nincs mit tenni, ez a szakma velejárója. Olyan nincs, hogy ne történjen meg. A bukásnál már csak a bukástól való rettegés a rosszabb, a szörnyű az, hogy a félelem sosem múlik el, minden fellépés előtt ott kísért. Még ennyi év után is.

 Érzed, hogy a katasztrófa bármikor bekövetkezhet. Lesben áll, és csak rád vár. 

Lehetsz akármilyen vicces, ha a közönség, ez a sokfelől érkezett, sokféle alak egyszer csak kollektíven csöndben marad. Ezzel meg kell barátkozni, csak hát nem biztos, hogy sikerül. Csináltam egy dokumentumfilmet, Misery Loves Comedya címe, egy csomó bosszantóan híres komikussal beszélgetek benne. Külön fejezetet szenteltünk a színpadi leégésnek. Ezek a kudarcok megkeményítik az embert. Úgyhogy mire elkezdtem filmszerepekre jelentkezni, már elég vastag páncélt növesztettem.

Steve Martin is standup-komikusként kezdte, csak később lett belőle az a filmsztár, aminek régóta ismeri a világ. Többször is játszott vele, az első alkalom az L.A. Story című film volt, ami közel állhatott Martin szívéhez, hiszen ő írta a forgatókönyvet.

A forgatás alatt beszélgettünk a stand up-os kezdetekről, amiből egyébként sok mindent meg is írt a Born Standing Up című könyvében. Többször is dolgoztam Steve-vel, neki köszönhetem azt is, hogy felléphettem a Carnegie Hall színpadán. Azért az nem volt semmi. A műsor a Carnegie Hall 125. születésnapját ünnepelte. Steve felhívott, hogy szerepelnék-e benne egy Lenny Bruce-ról (a hatvanas évek fiatalon meghalt, úttörő komikusáról) szóló megemlékezéssel. Ő válogatta össze, hogy miket adjak elő tőle. Természetesen Lenny Bruce hangján, noha korábban sosem utánoztam. Így jutottam el végül a Carnegie Hallba.

Két összeszokott komikuspárost is figyelhetett munka közben: a Zsák a foltját című vígjátékban a Richard Pryor–Gene Wilder-duóval, A szomszéd nője mindig zöldebben és a folytatásában pedig Walther Matthauval és Jack Lemmonnal dolgozott együtt. Ugratták az idősebb kollégák?

A Zsák a foltját forgatásán Richard már súlyos beteg volt, sclerosis multiplexszel és más egészségügyi problémákkal küzdött. Szomorú volt látni a leépülését. Főleg Gene Wilderrel töltöttem időt. Wilder, Pryor, Lemmon, Matthau – mintha a  Rushmore-hegy ikonjairól beszélnénk. A Szomszéd nője pedig maga volt az örömködés. 

Lemmon csendesebb típus volt, de Matthaunak lételeme volt a zsörtölődés. 

Úgy jött ki a lépés, hogy már a forgatáson, a díszletben találkoztam vele először. A rendező bemutatott neki, majd magunkra hagyott. Kínomban nem tudtam mit kitalálni, és vesztemre az udvarias csevegést választottam. Mondanom sem kell, Matthau nem tartozott a small talk híveinek táborába. Hebegtem valamit arról, hogy milyen jó a forgatókönyv, mire ő csak annyit mondott:

A szkript egy nagy kalap szar, kölyök. De tartozom a bukmékeremnek kétmillióval.

És Matthau nem is túlzott, már ami a tartozását illeti. És végigviccelte a forgatást. Érezhető volt, hogy ez a két ember, Matthau és Lemmon mennyire szeretik egymást.

A kilencvenes években minden vígjátékára jutott egy dráma vagy thriller, erre az időszakra esik az Egy becsületbeli ügy, a Casino és a Közönséges bűnözők is.

A Közönséges bűnözőket és a Casinót ugyanabban az évben forgattam. A Közönséges bűnözőket csináltuk, amikor az ügynököm hívott, hogy szerepet ajánlottak Martin Scoresese következő filmjében. Annyit mondott még, hogy a film Las Vegasban fog játszódni, és Nicholas Pileggi a forgatókönvyíró. Ő írta a Nagymenőket. Úgy éreztem, ha most magához szólít az Úr, már nem éltem hiába.

Gondolom, már azelőtt mesterien utánozta De Nirót, hogy szerepet kapott a főszereplésével készült Casinóban.

Előfordult már korábban is, hogy De Nirót vagy Joe Pescit utánoztam. De óriási különbség ugyanazt a közönség vagy a leutánzott híresség előtt előadni. Az utóbbi nagyon kínos is tud lenni, könnyen majomkodás lesz belőle, mintha valami olcsó, vásári mutatvánnyal akarnál bevágódni a sztárnál. Ebből csak ritkán lehet jól kijönni.

Azért megtörtént?

Alan Arkinnal szemben például igen. Az Indián nyár című film forgatásán ismertem meg. Őt például sikerült megnevettetnem. Be akartam vágódni nála, és tudtam, hogy jó barátja Peter Falknak. Kedvenc vígjátékom az Öröm az ilyen szülő, mindketten játszottak benne. Falk hangján szólítottam meg Arkint, kockáztattam és bejött. Sikerem volt, megnyertem magamnak. És végül megmutattam neki, milyen az, amikor őt magát utánzom. És ez sem rontotta el a hangulatot, bár először úgy tett, mintha megrökönyödne. De az ilyesmi ritka.

Ha jól értem, De Nirót nem szólította meg De Niro-hangon. Kitől tartott inkább, tőle vagy Nicholsontól, akivel az Egy becsületbeli ügyben játszott?

Egyformán tartottam De Nirótól és Nicholsontól. A nagy különbség köztük, hogy De Niro híresen visszahúzódó, introvertált alkat, és valóban rászolgált erre a hírnévre, míg Nicholson imádott ökörködni. Ha a rendező, Rob Reiner elkiáltotta magát, hogy action, Nicholson sosem hibázott, egy szótagnyit sem vétett, de amint Reiner azt mondta, ennyi volt, Jack szinte azonnal más emberré változott. Nicholson úgy festett, mint aki három napja csak kokózik. Megállás nélkül hülyéskedett, és ez megtörte a jeget.

A kilencvenes éveket Schwarzenegger és a sátán csatájával zárta, a jó nevű Bobby Chicagót alakította a 100 millió dollárból készült Végítélet című filmben. Sokan utánozzák Schwarzeneggert, főleg a kiirthatatlan, osztrákos akcentusa miatt. Ebből a szempontból Arnold könnyű préda?

Van, akinek Schwarzenegger könnyen megy, én például Christopher Walkennel vagyok így, az ő hangját álmomból felriasztva is tudom. Arnoldnál találnom kellett egy jellegzetes szót vagy kifejezést, abból indultam ki. Hasonló technikát alkalmaztam Jason Stathammel is. 

Bárkit könnyen fel tudok készíteni Stathamből, rájöttem ugyanis, hogy létezik hat szó, amit Jason Statham a világon mindenki másnál gyorsabban tud elhadarni. 

Ez a hat szó pedig: Do You Know What I Mean (érted, hogy értem)? Jason Statham két szótaggá tudja rövidíteni ezt a mondatot.

Schwarzeneggerrel szemben a sátánt Gabriel Byrne játszotta. Ha elképzeli a sötétség urát, a nagy ír színész alakja jelenik meg a szemei előtt?

Kétségtelen, hogy számos viccet el lehet sütni ebben a témában. Gabrielt a Közönséges bűnözők forgatásán ismertem meg, úgyhogy mire az Ítéletnapot csináltuk, már régi haverok voltunk, és így is viselkedtünk: végighülyéskedtük az egészet. Gabriel Byrne jelentős drámai színész, de könnyűszerrel meg tudtam nevettetni, és elismerem, mindent meg is tettem annak érdekében, hogy kizökkentsem a koncentrációjából. Ezen a téren nagy eredményeket sikerült elérnem.

Schwarzeneggert is megnevettette?

Baráti volt a viszonyunk, nagyon is, jártam is nála, meghívott magukhoz. Már vagy egy hete Kalifornia kormányzója volt, amikor megcsörrent a telefonom: kérem tartsa, kapcsolom a kormányzót – közölte egy hivatalos hang.

Én vagyok a kormányzó, hát nem beszarás!?

– ezt már Arnold mondta (Pollak tökéletesen utánozza Schwarzenegger hangját). Akkor már hat hónapja nem hallottam felőle. Míg beszéltünk, végig az járt a fejemben: most jutottál el a P betűig a névjegyek sorában? Vagy ma mindenkit felhívsz, csak hogy ezt közöld? Elég laza napod lehet, ha az összes ismerősödet sorra hívod ezzel a szöveggel, hogy „én vagyok a kormányzó, hát nem beszarás!?”.

Bruce Willisszel négyszer is együtt játszott, a két Bérgyilkos a szomszédom filmben, a Túszdrámában és a Két kopperben. Willis ilyenkor szólt a producereknek, hogy hívják Pollakot is?

Először akkor találkoztam vele, amikor az Egy becsületbeli ügyet forgattam Culver Cityben, a híres stúdiókban. Bruce mellettünk forgatta Goldie Hawnnal és Meryl Streeppel a Jól áll neki a halál című filmet. Demi Moore, az akkori felesége a mi filmünkben játszott, úgyhogy Bruce állandóan a mi stúdiónkban lógott, amikor épp nem volt jelenete. A Jól áll neki a halál rendezőasszisztensei már tudták, hogy nem a lakókocsijában, hanem a mi forgatásunkon kell keresniük. Itt haverkodtunk össze. Bruce Willis és Matthew Perry ajánlott be a Bérgyilkos a szomszédomba. Így kezdődött a négyes Bruce Willis-szériám vele. Néha csak úgy felhívott és közölte: most velem fogsz forgatni. Én pedig bólintottam.

Érezni lehetett a közös munka során, hogy Matthew Perrynek milyen komoly problémái vannak?

Nem csinált nagy titkot abból, hogy milyen függőségekkel küzd, illetve küzdött évtizedeken át. Volt régen egy irodám a Warner Brosnál, azért kaptam, hogy filmeket fejlesszek, és mivel ismertem Courteney Coxot, átugrottam a Jóbarátok stúdiójába, talán a második évadot forgatták. 

Itt ismertem meg Matthew Perryt, aki azzal indította a beszélgetést, hogy az Egy becsületbeli ügy minden egyes sorát tudja kívülről. 

Később, amikor a Bérgyilkos a szomszédomat forgattuk, azzal szórakoztatott, hogy a hátam mögém kerülve a fülembe sugdosta az Egy becsületbeli ügy valamelyik teljesen jelentéktelen, obskúrus dialógusát. Matthew véget nem érő küzdelmeket folytatott, hullámvölgyek és hullámhegyek követték egymást, ezt közelről láthattam. Tragikus történet, de azokat, aki ismerték, és tudták, hogy hogyan tette tönkre magát, nem érte váratlanul a halálhíre. Szerencsére még ki tudta adni a könyvét, amiben sok mindent meg tudott osztani azokkal, akik hozzá hasonlóan függőségekkel küzdenek.

Sokszor elmondta, hogy még mostanában is az Egy becsületbeli ügy idézeteivel szólítják meg úton-útfélen.

Hé, Weinberg! 

– ez megy ’92 óta. Étteremben, utcán, reptéren, bárhol.

Sokszor elmesélte a Nicholsonhoz fűződő forgatási élményeit, de milyen volt a munka Cruise-zal?

Van egy Tom Cruise-sztorim, amivel tele van az internet, és van egy másik, épp azon gondolkodom, hogy felveszem a műsoromba, lesz néhány standup-estem a közeljövőben. A történet egy autós bizniszről szól, amit Tom Cruise kis híján meghiúsított. Történt ugyanis, hogy épp akkor jelent meg a piacon egy új Lexus kupé, és egyszerűen beleszerettem a kocsiba. El is kezdtem hívogatni az autókereskedéseket, hátha kaphatok valami kedvezményt, de senkinek nem mondott semmit a nevem. 

Végső kétségbeesésemben azt mondtam a sokadik autókereskedőnek, hogy Jack Nicholsonnal és Tom Cruise-zal forgatok éppen, tudok közös fotót intézni velük. Az addig fagyos hangulat egy nanoszekundum alatt megváltozott. 

Szó szót követett, az illető végül leszállította a kocsit a forgatásra. Csak azzal nem számoltam, hogy Tom Cruise mit fog csinálni. Nos, Tom, aki nagy autómániás, és nem veti meg a sebességet, ragaszkodott hozzá, hogy kipróbálja a kocsit. Vakmerő produkció következett, végigszáguldottunk a Lexusszal Culver Cityn, Tom a volánnál, míg szerencsétlen kereskedő a hátsó ülésen kapaszkodott. Mire visszaértünk a stúdióba, hogy megcsináljuk a közös fotót, nem sok választotta el szegényt, hogy kidobja a taccsot. De végül enyém lett az autó.

Nem olyan régen még egy viccgyűjteményen dolgozott. Abból lett valami?

Hangoskönyv formájában jelent meg, híres emberek mondják el a kedvenc vicceiket.

Elkerülhetetlen a kérdés: Kevin Pollak kedvenc vicce?

Attól tartok, ez egy olyan vicc, amit nem mondhatok el nyilvánosan.

Disznó vicc?

Hadd világítsak rá az eredetére. San Francisóban kezdtem a standup-karrieremet, Dana Carvey-val egy időben. Innen ered ez a vicc is. Ahhoz, hogy megnevettess egy profi komikust, valami nagyon undorító vagy bizarr poénnal kell előállni. Amivel senki nem merne kiállni a közönség elé. Jól emlékszem erre a vállalhatatlan viccre, és hogy milyen hatást értem el vele. Ha csak rá gondolok, jobb kedvem lesz.

Nyitókép: Kevin Pollak, Bruce Willis és Matthew Perry Fotó: Lee Celano/WireImage